Diárium 1944 (1-12. szám)
1944/ 6. szám - SZÍNHÁZ - Liliomfi (Máté Lajos)
mégis, mint valami beteljesedés, némán néztünk szembe vele. Kemény János a leghitelesebb vallomástevő, színművében nincs semmi a vezércikk stiláris kényszeréből és ürességéből. Szavai átélt időkről, helyzetekről és a kisebbségben együttélt emberekről idéznek képeket. A jelenetek folyamán érezzük: igen, így történhetett, a kisebbségi élet ilyen szenvedések, megpróbáltatások és kemény problémák elé állította azt, aki magyar akart maradni. Hogy akadtak olyan sziklakeménységű, jellemek, mint a Radnóti nagyasszony, olyan fanatikusan tiszta lelkek, mint Katica, olyan egyszerűségükben félelmetes hatalmat jelentő munkások, mint azok, akik itt a színpadon felvonulnak, s magyarságukért minden áldozatra erőt éreztek és szuggeráltak magukba, az a magyarság fönnmaradásának titka. Titka? Tulajdonsága! Kemény János a helytállás sorskérdését írta meg színművében, helytállást az ideálok, eszmények, magyar valóságok mellett. Innen nem tántoríthatja el az igazt semmiféle helyzeti előny. Ha szenvedést kell vállalni a magyarságért, akkor gondolkodás nélkül vállalni kell — ezt tanuljuk meg ebből a színdarabból. S e forró, de csöndes, halkszavú tanulság mellett, mely beleremegteti a lelket és véglegesen meggyőz vajúdásainkban, igazán másodrendű fontosságú, hogy a színmű mint dráma az első darab tétovázásait, dramaturgiai tájékozatlanságait magán viseli. Hogy itt-ott fölöslegesen hosszúak a párbeszédek, s hogy a cselekvény vissza-visszafordul, a mély hatásból ez semmit sem von le. Erről vallott a színpadi előadás is. A színészek nem szerepeiket mondták, hanem a mélyen magyar problémát elevenítették meg, ezért volt az előadás mintaszerűen egységes, átélt, átgondolt. Az előadás élén Tasnády Ilona gránitkeménységű nagyaszszony a művésznő hosszú idők óta legszebb, legemlékezetesebb alakítása marad. Szerepének minden fordulatában tudott gesztussal, hangsúllyal, hangszínnel jellemző vonásokat kidolgozni. Melléje Szörényi Éva üde, friss, átélt Katicáját emelhetjük, aki szerepének költőien ékített szólamait is természetes egyszerűséggel mondta, örülünk a pátoszmentes szép alakításnak. Tímár József kissé mostohán szabott szerepében mély átéléssel pótolta a hiányokat. Lukács Margit tartózkodó vámpja mellett az epizodistákat, a föltörekvő, sznob inas szerepében Maklári Zoltánt, egy román őrmester szerepében pedig a megdöbbentő, tökéletes Balázs Samut ki kell emelnünk. Az egységes szép színpadi játékért Apáti Imre játékmesteri munkáját kell megdicsérnünk. A minden rikító színt kerülő rendezés Németh Antal érdeme. A másik erdélyi téma könyvalakban került csak hozzánk. Székely Mózes: Kié az ország c. hazai színjátéka három felvonásban még nem jutott el a színpad nyilvánosságáig, a szerző mottóul meg is jegyzi: „Vándor, vidd hírül: nem akadt magyar színigazgató, ki e darabot színpadra vigye." Biztosítsa példányait az új besorozásokból! A színigazgatók mentségére legyen mondva, erős dramaturgiai csiszolásra van még szükség, hogy a darab teljesen színpadképes legyen, de mi nem színpadi értékei miatt szólunk most róla, igen súlyos mondanivalója miatt kívánkozik ide Kemény János színműve mellé. Székely Mózes darab címe az, amit közöltünk, így kérdőjel nélkül. Mindjárt érezhető az a keserűség, amivel a szerző papírra vetette. Nem kérdés, a felelet a cím. A kusza három felvonásból ez a keserűség csap ki minduntalan. Egy másik erdélyi arc néz ránk mereven a szövegből, nem a hősi, hanem a megalkudó, és a könyörtelen erdélyi sors, mely elnyeli a maga különös politikájával a magyarokat. Vera színésznő első házasságából lévő kisfiát az ő menekülése után román nevelőszülőkre hagyja. Amikor jelentkezik érte, a nevelőszülők a román hatósággal, s elsősorban a román pópával, aki a maga vallására nevelte a gyermek Lászlót, összefognak ellene, a gyermek a román nevelőszülőké marad. A felszabadulás után is csak megalkuvások után kapja vissza felnőtt fiát. Kié az ország? — kérdezhetjük. Azé, aki a maga kevésbbé türelmes politikájával és csapdákat rejtegető útvesztőivel a lélek fölött zsarnokul győzedelmeskedni tud. A három felvonás csapongó keserűsége és vádja a fülünkbe szaggat, sok adat és esemény rázott már bennünket anyaországbelieket is Székely Mózes darabjának igazságára. Az ország fölötti hatalom feltételeit nem papírról kell leolvasni, hanem a nép lelkéből kell megtanulni. Az erdélyi élet sok tanulsággal szolgálhat, a kisebbségi elnyomás komoly meglátásokat, kötelességeket hozott emlékül, teljesíteni kell ezeket a kötelességeket. Székely Mózes meglátta a legnagyobbat, hallgatni kell rá. A színmű bizonyára megtalálja dramaturgját, aki minden vonatkozásában színpadképessé teszi. Bemutatóján, elsősorban talán a kolozsvári Nemzeti Színházban, mi is ott szeretnénk lenni. Kenyeres Imre A NEMZETI SZÍNHÁZ két kellemes órát szerzett közönségének a Liliomfi felújításával. Szigligeti legmaradandóbb vígjátéka a pisszegős, iskolaízű ifjúsági előadásokról került az esti közönség elé. A mindmáig töretlen darabot, melyben ma is a színészi játék a fontos, a gondtalan szórakozást kereső közönség osztatlan tetszéssel fogadta. Ebben nagy része volt Szilasy Gyulának, a rendezőnek, aki el tudta hitetni a nézővel a „tévedések játékát" és teljes mértékben érvényre juttatta a darab kedves, naiv báját. Ungvári László a címszerepben talán otthonosabban érezte magát, mint a tragédiákban, de néhol jobban karikírozott a kelleténél. Reméljük lesz még alkalma Liliomfit alakítania és addigra talán megismeri szerepének emberi vonásait is. Szellemeit Maklári Zoltán játszotta a tőle megszokott szellemességgel. Sajnos, újat ezúttal sem mutatott. Nagyban hozzájárult a sikerhez Bodnár Jenő pedáns professzora, Hosszú Zoltán ízes, furfangos parasztkocsmárosa, Vándory Margit szerelmes vénleánya és Somogyi Erzsi jókislány Erzsikéje. Epizódszerepekben kiváló alakítást nyújtott Pethes Sándor, Matány Antal és a párszavas Váradi Gyöngyi. Pataky Jenő nem vette elég komolyan szerepét, Márkus Tamara pedig színtelenül és unalmasan játszott. Máté Lajos 96