Diárium 1948 (1-6. szám)

1948/ 3. szám - MÁTÉ LAJOS: Színház

MÁTÉ LAJOS Minden kor és minden társadalom ki­alakítja a maga sajátos szellemiségét. Ennek a szellemiségnek egyik döntő ténye­zője az új művészet, s ezen belül az új színház. A mai magyar forradalom művé­szeti törvénye a szocialista realizmus. Realizmus az irodalomban és a színpadon egyaránt. A színházaknak hármas feladattal kel­lett megküzdeniök. Új közönséghez kell szólniuk, elsősorban a munkássághoz. Új szempontok szerint kellett kiválogatni darabjaikat és végül egy új, realista, az ember mélyebb lényét jobban kifejező színjátszó stílust kellett találniok. Termé­szetesen mind a három feladatot nem minden színház tudta egyformán meg­oldani. Az új közönség meghódítását sok­szor a színházak hagyománya és fekvése gátolta meg. Új drámatermés világviszony­latban sincs. Új közönség és új dráma hiányában pedig az új stílus kikísérlete­zése nagyon nehéz a­ feladat. A közönség­szervezés terén a legnagyobb eredményeket a Nemzeti Színház érte el. Különböző módszerekkel a munkásság eddig a színháztól elzárt, vagy hamis kosztra fogott rétegeit szervezte be közön­séggé, így teljesen új közönség­kört alakí­tott ki, melynek fokozatos nevelésével kifinomítja­­ színházi ízlését, hogy azután a kiformálódott közönség új stílus kialakí­tására inspirálja elsősorban a Nemzetit, majd a többi színházat is. Ezért a játék­stílus kitisztulásáról még nem igen beszél­hetünk. A Nemzeti Színház az évad folyamán még egy-két igen­­gyenge, el­nagyolt, vagy tévesen beállított előadást is nyújtott. Jó és valami új inkább csak a Kamaraszínház egy-két bemutatója volt. Hasonló fontos közönség­szervező fel­adatot teljesít a másik haladó színház, a Madách Színház. Itt azonban nemcsak kialakított stílusról nem lehet beszélni, hanem szerencsés darabválasztásról sem mindig. Az évad elején két francia szerző vígjátéka igen mulatságos volt, de nem hisszük, hogy ez lenne az a világnézeti vígjáték, mely az új közönség ízlésére és moráljára különös ösztönző erővel hatna. A magyarított Molière érdekes kísérlet volt, de ugyancsak alatta maradt feladatá­nak. A Madách a Színművészeti Főiskola színháza, s talán ez az oka, hogy sokkal inkább csak módszere, mint stílusa van. Komolyabb darabválasztással a­­helyes útját megtalált Művész Színház úgy látszik az új színházi kultúra jelentős tényezője lesz. A „Mélyek a gyökerek" előadásával az évad leghibátlanabb produkcióját nyúj­totta. Az évad folyamán az egyetlen eset, hogy dráma, színjátszás és közönség az új színház ilyen tökéletes szintézisét alkotta volna. A legsivárabb és szinte fejlődéskép­telen képet a hajdani nagy stílusteremtő Vígszínház nyújtja. Talán nem túlzott szimbólum, hogy a Vígszínház épületével 1945-ben minden összeomlott, ami valaha vígszínházi volt. A polgári színház stílusá­nak kialakítója, megteremtője annak, ami valamikor forradalmi volt, ma már pedig elavult. Ha a színház hagyománya az, hogy tartani a régi stílust és a régi közönséget, és nem az, hogy követni a forradalmi újjáteremtés hagyományát, akkor termé­szetes, hogy saját mocsarában süllyedt el. Műsorpolitikai baklövések tömegével küz­dötte végig az évadot. Minden előadása fölött az elmúlás lebegett, minden előadás egy roppant erőfeszítés volt valami régi jónak a visszahozatalára. A Vígszínházéhoz hasonló tragikus hely­zete volt a Belvárosi Színháznak. Közön­sége, és közönségének megszokott színészei­ről való emléke fogja le ezt a színházat. Valahol ott folytatja, ahol 1938-ban abba­hagyta. Ebben a roppant sivár stílus­pocsolyában az egyetlen reményt keltő pont a „Vitézek és hősök" előadása. De Simon Zsuzsa új szellemű rendezése sem volt ahhoz elég erős, hogy az előadás egy-két motívuma ne emlékeztetett volna a régi Belvárosi Színházra.. Áttekintve azonban az egész évadot, és így summázva az eredményt, meg kell állapítanunk: színházaink egyre tökélete­sebb együttes játékot produkálnak. Lassan vetkőzik ugyan le a polgári színjátszás jegyeit, de az elmúlt két évhez képest hatalmas lépést tettek előre az új közön­ség és új stílus megteremtése felé. Ebben az előrehaladásban csak egy súlyosan hátráltató pont van — a dráma hiánya. A jó dráma hiánya nemcsak magyar probléma, hanem világ­probléma. A dráma válsága nem független az iro­dalom és a társadalom válságától. A kapi­talista és a végleges utat még nem talált országokban hiányzik a realista alkotás, a biztos társadalmi alapon álló szocialista Színházi mérleg

Next