Diósgyőri Munkás, 1958. március-június (1. évfolyam, 1-16. szám)

1958-03-11 / 1. szám

2 DIÓSGYŐRT MÜNKÁS TENNIVALÓINK! írta: VALKÓ MÁRTON, a Lenin Kohászati Művek igazgatója Örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy az újjászülető »Diósgyőri Munkás« hasábjain ismertessem vállalatunk feladatait. Olvasóink előtt közismert az a fontos szerep, amelyet vállalatunk termelvényei népgazdaságunkban betöltenek. Hengerelt, öntött, kovácsolt, húzott acéláruink nélkülzhetetlen kiinduló anyagai a gépgyártásnak, amely központi helyet foglal el a modern termelési technika megalapozásában valamennyi más termelési ág, a bányászat, közlekedés, energiatermelés, a fogyasztási cikkek és a mezőgazdaság számára is. Semmiféle demagógia nem döntheti meg azt a sarkalatos igazságot, hogy minden ország népének megélhetési színvonala, jóléte, az egy lakosra eső termékek mennyisége nagyságától és az elosztás módjától függ. Nálunk, ellentétben a kizsákmányoláson alapuló kapitalista rendszerrel, ahol a csekély számú tőkés vállalkozó hallatlan jólétben és fényűzésben, a munkások tömegei pedig a termékbőség dacára igen szűkös viszonyok között állandó létbizonytalanságban élnek, a termékek elosztása közelítően igazságos. Mivel nálunk munkáshatalom van, időrőlidőre lehet vitázni azon, hogy hogyan tegyük még igazságosabbá az elosztást, szem előtt tartva azt a szocialista elvet, hogy mindenki a közösség javára végzett munkája minősége és mennyisége szerint részesedjen.Marx és Lenin tanításaiból, a Szovjetunió 40 éves, világot formáló sikereiből tudjuk, hogy az egy főre eső termékek mennyisége csak egyetlen úton, a munkatermelékenység állandó javításán keresztül emelhető, ennek pedig előfeltétele a szakadatlanul fejlődő technika és technológia meghonosítása, az odaadó, fegyelmezett, magas műszaki színvonalú munka. A mi feladatunk kettős. Nemcsak az, hogy bázisa, jó kiszolgálója legyünk a gépi nagyiparnak, hanem az is, hogy saját üzemünkben állandóan fokozzuk a munka termelékenységét és korszerű munkamódszerek alkalmazásával, anyag és energia megtakarításával, gyártmányaink minőségének, tartósságának növelésével, önköltségének csökkentésével hozzájáruljunk a feldolgozóipar, a gépipar termelékenységének megjavításához, valamint egész népgazdaságunk gyorsütemű gépesítéséhez. Ahhoz, hogy tennivalóinkat világosan lássuk, vegyük számba legkirívóbb fogyatékosságainkat. Ezek körülbelül az alábbiak: 1. Termékeink önköltsége magas, üzemünk fenntartásához nagyösszegű állami szubvencióra vagyunk utalva. 2. Gyártmányaink minősége — bár az érvényes átvételi szabványoknak megfelelnek — általánosságban alacsony, a fejlettebb ipari államokéhoz képest. Jórészt ebből ered a gépkonstrukciók fölösleges túlméretezettsége, nagy súlya, következésképpen túlzott anyagigénye és gépeink magas ára. Ezt nekünk, mint kohászati alapanyagokban szegény országnak különösen szem előtt kell tartanunk. 3. Korszerűtlen berendezéseink indokolatlanul sok energiát fogyasztanak. Efölött, mint energia-szegény ország, nem húnyhatunk szemet. 4. Egyes keresztmetszetek — különösen kovácsolt és húzott árukban — elégtelenek, alkalmazott munkamódszereink elavultak, így a gépipart túlzott ráhagyásokkal, fölösleges forgácsolási munkákkal terheljük. 5. Nem eléggé hasznosítjuk hazai alapanyag-készleteinket, hulladék- és melléktermékeinket. 6. Elégtelen a munkaidő kihasználása, a munka szervezettsége alacsony színvonalú, megengedhetetlenül sok a késés, kimaradás, csellengés, az improduktív létszám, a selejt, a berendezések kíméletlen kezeléséből, hanyag karbantartásából származó kár. Mindezeknek a kérdéseknek a megoldása minőségi változást követel munkánk egész területén. A Lenin Kohászati Művek felszabadulásunk utáni fejlődése, — bár sok kiemelkedő eredményt értünk el éspedig olyan méretekben, ami kapitalista körülmények között hosszú évtizedek alatt sem lett volna elérhető —, nem volt mentes azoktól a gazdaságpolitikai hibáktól, amelyek pártunk és kormányunk régebbi vezetésében előfordultak. Ma már látjuk, mennyire helytelen volt a beruházások szétforgácsolása, a gigantománia, a gazdasági kérdések szubjektív kezelése, a Szovjetunió és a népi demokráciák közötti széleskörű kooperáció és tudományos együttműködés lehetőségeinek sok tekintetben nem kielégítő kihasználása, az egyoldalú mennyiség-hajhászás, az »A« és »B« szektor arányainak hol egyik, hol másik irányba történő • erőltetett eltúlozása, a kritikátlanság légköre műszaki és gazdasági kérdések eldöntésénél. Éppen ezért feladatainkat e keserves történelmi tapasztalatok figyelembevételével kell kitűznünk. Vállalatunk ez évi terve globálisan 14 százalékkal, legfontosabb termékünkből, a hengerelt árukéból 29 százalékkal magasabb az előző évinél, ugyanekkor termelési költségszintünk 110,7 százalék. A Lenin Kohászati Művek kollektívájának arra kell törekedni, hogy a belső kihozatalok megjavításával, a fajlagos anyag- és energiafelhasználás csökkentésével azonos mennyiségű alap- és fűtőanyagból több készárut állítsunk elő, ugyanakkor a magas folyáshatárú és az ötvözött és gyengén ötvözött acélfajták meghasznosításával a selejt és a túlzott ráhagyások csökkentésével elősegítsük a gépipart abban, hogy azonos mennyiségű acélból a gépek és szerkezetek súlycsökkentése révén, több készárut állíthasson elő. így lesz a minőségből mennyiség, a magas szaktudással, korszerű technikával és technológiával végzett lelkiismeretes munkából javuló önköltség, az alacsonyabb önköltségből olcsóbb áru, egyszóval így jut nagyobb darab kenyér a magyar dolgozók asztalára. Feladataink eredményes végrehajtását széleskörű műszaki-gazdasági intézkedések sorozatával támasztjuk alá. E tekintetben igen jó tapasztalatokat szereztünk az elmúlt évben. Ismeretes, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt kezdeményezésére a forradalmi munkás-paraszt kormány az elmúlt év április 1-én rendeletet bocsátott ki, amelynek értelmében a tervezettel szemben elért többletmegtakarításból év végén nyereségrészesedést biztosíthatunk dolgozóinknak. Kollektívánk jól élt e lehetőséggel és a köz javára végzett jó munkája eredményeképpen elérte az egy havi fizetésnek megfelelő részesedést. Ebből biztosítani tudjuk dolgozóink MÁV kedvezményes utazási igazolványait, rendezzük az ellenforradalom alatt törvénytelenül kifizetett bérek miatt keletkezett tartozásunkat, megjutalmazzuk kiváló dolgozóinkat, a további összegből pedig — mint lapunk más helyén közöljük — az üzemi tanács által hozott határozatnak megfelelően részesedést biztosítunk valamennyi dolgozóinknak. E jó tapasztalatra támaszkodva dolgozzuk fel az évi műszaki-gazdasági intézkedési tervünket, melyet a közeljövőben megtartandó technikai konferencián dolgozóink széles rétegeivel megvitatunk és az észrevételek, bírálatok, javaslatok figyelembevételével végrehajtásra a gyárrészlegeknek, főosztályoknak kiadunk. Annak ellenére, hogy az ellenforradalom súlyos anyagi károkat okozott hazánknak, kormányzatunk jelentős beruházási hiteleket bocsát rendelkezésünkre. Ez évi beruházásainknak jellemző vonása, hogy azokat döntő módon elavult berendezéseink korszerűsítésére, szűk keresztmetszeteink kibővítésére, a nehéz testi munka gépesítésére, a minőség megjavítására, — tehát elsősorban a gazdaságos termelés alátámasztására — használjuk fel. Arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy beruházásainknak túlnyomó részét saját erőnkből fogjuk végrehajtani. Úgy termelési feladataink, mint a beruházások végrehajtásától messzemenően számítunk kitűnő, tapasztalt munkásaink, technikusaink, mérnökeink, adminisztrátoraink kezdeményező készségére, munkalendületére, újításaira, szocialista vetélkedésére. Számítunk osztályunk élcsapatának, a kommunistáknak, az ifjú kommunistáknak példamutató helytállására, valamennyi becsületes, hazáját szerető dolgozó aktív közreműködésére. Pártunk, forradalmi munkásparaszt kormányunk szolid, elvi politikája teljes mértékben a dolgos, békeszerető magyar nép érdekeit szolgálja. Rajtunk, dolgozókon a sor, hogy e nemes célkitűzés jó munkánk eredményeként mielőbb megvalósuljon, hogy sokat szenvedett népünk mielőbb felépítse a békét, jólétet, biztonságot adó szocialista Magyarországot. 1958. március U. 4. A Q március 15. forradalmi emlékének 110. éves évfor- IOHO 011,1 órára készül népünk. Velünk együtt ünnepli nagy nemzeti évfordulónkat, a magyar nép forradalmi lendületét az egész haladó emberiség, a szocialista tábor országai, élén a Szovjetunióval. Az úri Magyarország majd egy évszázadon keresztül csak kényszerből emlékezett meg 48-ról és elhallgatta annak forradalmi szellemét, forradalmi vívmányait. Az emlékművekre helyezett koszorúik csak az örök képmutatást jelképezték, mert népellenes tevékenységük minden pillanatban meggyalázta a hős márciusi ifjak szellemét, célkitűzéseit, Kossuth, Petőfi, Táncsics nevét. A hivatalos ünnepségektől eltérően a munkásosztály legjobbjai minden évben— még a legféktelenebb fasiszta terror idején is — megemlékeztek a 48-as forradalomról és szabadságharcról és mindig új erőt merítettek a nép felszabadulásáért vívott nagy küzdelemhez. Szabadságunkat 1945-ben, a népünket felszabadító Szovjetunió Vörös Hadserege hozta. Ettől a perctől kezdve minden évben szabadon ünnepelhetjük március 15-ét. A szocializmust építő Magyarország, amelynek vezető ereje a magyar munkásosztály, élén a Magyar Szocialista Munkáspárttal, igazi örököse 48 forradalmi szellemének, mert nemcsak idézzük és emlegetjük 48 történelmi érdemeit, tapasztalatait, hanem az új történelmi viszonyok között, a szocialista építés időszakában továbbfejlesztjük forradalmi hagyományait, felhasználjuk tanulságait. 1848-ban Magyarországon polgári forradalom zajlott le, amely a társadalmi haladást tűzte zászlajára, sőt harci lobogójára, „a világszabadság” jelszava volt írva. Célja volt, hogy a polgári tulajdon maga alá temesse a feudális tulajdont, hogy a nemzet egysége váltsa fel az ország szétforgácsoltságát, hogy a szabad verseny lépjen a céhrendszer helyébe, hogy az elnyomott jobbágy földet kapjon, hogy a polgári jogok végleg elmarasztalják a feudális előjogokat. A 48-as forradalom a feudális nagyurakat, mágnásokat kirekesztette a hatalomból. Harcba szállt a Habsburg dinasztia ellen. Minden külső és belső fehér terrorral szembeállította a vörös terrort. Egy új társadalmi rendszer születésének bölcsője volt. Elválaszthatatlanul összekapcsolódott a többi európai mozgalmakkal — a magyar forradalom szövetségese volt Európa összes forradalmi erői — elsősorban a munkásság akkori élcsapatának sorsával, a francia proletariátussal, amelyről Marx az írásaiban megemlékezett. 1849-ben a magyar forradalom és szabadságharc elbukott. A túlerő leverte. De tanulságul hagyta igazi örökösének, a magyar munkásmozgalomnak, hogy a régi társadalmi rend megsemmisítése, az új társadalmi rend megszületése csak a forradalom eredménye lehet, hogy ebben a forradalmi harcban következetesnek és kérlelhetetlennek kell lenni. A magyar társadalomban a Szovjetunió felszabadító szerepe révén 1945-ben megkezdődött a forradalmi átalakulás, az új, kizsákmányolástól mentes társadalmi rend kiharcolása, felépítése. Dolgozó népünk nagy történelmi múltjából tanulva, következetesen, ingadozásoktól mentesen harcolt céljai megvalósításáért a magyar munkásosztály pártja vezetésével. A harcban nagyszerű eredményeket, elévülhetetlen érdemeket szerzett egész népünk, az egész világ előtt. A szocialista építés közepette követtünk el hibákat is, amit a külső és belső ellenség a párton belüli revizionista árulókkal szövetségben kihasznált és 1956 októberében ellenforradalmat robbantott ki. Céljai eléréséhez a 48-as örökséget meghamisítva, a 48-as forradalom harci jelszavait, hőseinek neveit kalózlobogóként használta fel.. De az októberi „nemzeti hősöknek” —, úgynevezett forradalmároknak: semmi köze sincs 48 forradalmi szelleméhez. Hiába kürtöttek világgá, hogy cselekedetük nagy nemzeti forradalom, szabadságharc, mert tetteik — a Köztársaság téri pártház elleni ostrom, a rádió elleni ostrom, a telefonközpontok kézbekaparintása, népünk legjobbjainak tömeges lemészárlása, stb. — világosan mutatta, hogy szó sincs semmiféle nemzeti forradalomról, hanem ez véres ellenforradalom, amely a 13 évvel ezelőtt letűnt régi világot, a herceg Eszterházyak, Lichtensteinek, a Habsburg dinasztia utolsó mágnásának, Ottónak a hatalmát akarta visszaállítani. De pártunk egészséges forradalmi része, élén Kádár elvtárssal segítségért fordult a szocialista országokhoz, mindenekelőtt a nagy Szovjetunióhoz és az ő segítségükkel, támogatásukkal meg tudtuk akadályozni az ellenforradalom uralomra jutását. Örök hálával tartozunk a világ forradalmi központjának, a szovjet népnek és kormánynak, az SZKP-nak azért az önzetlen, baráti támogatásért, amelyet számunkra az ellenforradalom legyőzéséhez nyújtott. Most, amikor 1848 forradalmi örökségének 110. éves évfordulóját ünnepeljük, újból tanúbizonyságát adjuk annak, hogy 48 igazir örösköse a magyar munkásság, a dolgozó parasztság, és haladó értelmiség, amely a szocialista Magyarország felépítéséért dolgozik, pártunk, a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetésével. MAJOROS BALÁZS f. A csapás úgy zuhant Tószegi Istvánra, mint egy malomkő. Egyszeriben kihűlt, rideg, komor lett a lakás. Hiába kopogott a napfény az ablakon, nem tudta elűzni, a nagy-nagy bánatot, ami a férfira nehezedett. Ült magába roskadtan, némán, mereven. Tovatűntek a kedves napok, a sziget-lelket melengető emlékek. Onnan, ahová az asszony ment, nincs visszatérés. Keserű szájízzel, sápadtan nyomta le az ajtó kilincsét. Ösztönösen nyomta fejébe a kalapot, s vette magára a felöltőt. A lakást is elfelejtette becsukni. Már a kapuiból tért vissza, akkor is csak azért, hogy több pénzt vegyen magához. S elindult. Tétlenül, tétován, céltalanul kóborolt. A köszönéseket is alig hallotta, neki meg nem volt lelki ereje hozzá, hogy üdvözöljön valakit. Ment lehorgasztott fővel, zsebredugott kézzel. Léptei alatt ütemesen koppant az utca kövezete, s a koppanások nyomán agya szüntelenül dobolt: — Má-ria! Má-ria! Könnyeivel küszködött, de erőt vett magán. Ha szembejött vele valaki, kikerülte, ne lássanak rajta semmit. A temetőben, a kispadon, a támlának nekivetett háttal ült. Nem gondolkodott, de agya akaratlanul is gondolatokat gyúrt, formált, emlékeket idézett. Tizennyolc éves volt. Az érettségit már a háta mögött hagyta. Kitárult előtte az élet széles országútja. Az első lépéseket bizonytalanul tette meg, később az új környezet, munkája, hivatása, az ismerősök, barátok megbecsülése bátrabbá tette. Szívesen eljárt szórakozni moziba, néha táncolni, lengett a zene, alig fért meg a hatalmas teremben. A dallamok a legkisebb rést is megkeresték s szárnyason vesztek el az éjszakában. Forgott, kavargott, kacagott, mulatott a víg táncos-sereg. István az ajtóhoz közel, félre állt, onnan figyelte a tarka forgatagot. Ismerkedett az arcokkal, igyekezett magát beleélni a hangulatba, új ember volt itt, ismeretlen. Már éppen elszánta magát, hogy az ajtó előtt elhaladva felkéri az egyik kislányt, akit a legrokonszenvesebbnek, legmegnyerőbbnek vélt. Ebben a pillanatban kattan az ajtó kilincse, s belép rajta Mária. Akkor még nem tudta, hogy hívják. Hirtelen villant át az agyán: — Ilyen szép lánynak a neve is szép lehet. Hirtelen irányt változtatott s nagy nekifohászkodással lépett a lány elé. Kicsit félszegen, kicsit zavartan, szinte alig hallhatóan ejtette ki a szót: — Szabad?! S a következő percben a valcer édes-bús dallamára suhantak végig a termen, elvegyülve a derűs vigalomban. Az első akkordok, az első lépések alatt egyikük sem szólt. Néztek némán egymásra, s amikor tekintetük véletlenül (vagy talán készakarva) összefonódott, egyszerbűnt követtek volna el, vagy valamilyen csínyen kapták volna őket rajta. Egyik is, másik is titkon figyelte partnerét. István könnyű melegséget érzett szíve táján. Mária halkan így szólt: — Szeret táncolni? A fiú némán bólintott s hogy bebizonyítsa igazát, lendületesebb, nagyob léptekkel forgatta Máriát megállíthatatlanul. Titokban, hogy Mária se vegye észre, jobban átfogta a lány derekát, időnkint, ha a helyzet úgy adódott, közelebb is vonta magához. S Mária szívesen táncolt vele. Amikor hajnalban elbúcsúztak, egy villanásnyi idővel tovább tartotta kezében a lány kezét. — A viszontlátásra! — A viszontlátásra — intett vissza Mária. S az ajtóból még vissza is jött s azt mondta: — Máskor is jöjjön el, 3 s S István elment. Így kezdődött, így szövődött köztük a szerelem. Ahogy teltek-múltak a hetek, a hónapok, úgy kovácsolódott mind erősebbé a kapocs, amit most a halál tört ketté. Nehezen, mint akit főbe kólintottak, riadt fel István az álmodozásából. Még egyszer megigazítja a csokrot, amit nagy szeretettel helyezett a sírra, s bizonytalanul elindul . Otthon sem nyugszik. A kép, amit a temetőben felidézett, újabb emlékeket hoz. Az első, szerelmes csókot, az első ölelést, a mézeshetek felejthetetlen perceit, mindazt, amit 3 hónapos házasságuk előtt és alatt a kedves asszonnyal átélt, dédelgetett és gyarapítót. Tekintete íróasztalára tévedt, ahonnan mosolygósan, üdés, derűsen nevetett rá felesége fényképe, önkéntelenül is odavarázsolt mellé egy pufókarcú, göndörhajú kislányt, vagy dalma lassan-lassan enyhült, a szívettépő szomorúság úgy apadt el, mint a megáradt folyó vize, ha medrébe tér vissza. Nem könnyű, Istvánnak sem volt könnyű az első le»laség, a kedves, a drága asszony emlékét feledni. De az idő jó orvos. A legnagyobb fájdalmat is letörli, bár nyomát, kézjegyét visszahagyja. Soraikor barátja egyszer odaállt eléje a hivatalban, István nem is szabőé’ott. — jó, elmegyek — adja meg magát az 1 * 3 * S unszolástól félig örömmel, félig kedvetlenül, az olyan emberek melankóliájával, akiknek mindegy hol töltésnek el egy órát, egy estét. Jóska, ez a kedves, humoros, jókedvű fiú — maga sem tudta miért — régóta figyelte Istvánt. Feltűnt neki szórakozottsága, az a merev visszavonulás, ahogy egész nap dolgozott. Rokonszenvet érzett István iránt s nem is titkolta. Igyekezett elűzni gondolatait, segített neki mindenben, tanácsot is adott, ha tehette szmilatsáos történetekkel szórakoztatta. — Képzeld — magyarázza egyszer nagy hévvel. A szomszédban van egy kisfiú, valóban nagyon kicsi még, alig 3 éves. Az apja egyik este Piroskáról és a farkasról mesélt neki Pajkos is a kispreg, gyakran tesz rossz fát a tűzre.. Szóval az apja azt mondja: piroska ment az erdőn, n ’ amikor arra jött a farkas, bekapta — nem a nagymamát —, hanem Piroskát. A gyereknéz csodálkozik, egy kicsit meg is ijed. — Rossz volt Piroska?! — kérdezi a gyerek. — Igen, rossz! — bólint rá az apja. Erre a gyerek. — hogy honnan szedte —, azt mondja: — Mért nem kacsintott rá? (Folytatjuk.; De fordították el a fejüket, mintha város irányába. 2. Az emberi szív kiszámíthatatlan ezernyi titkával, dobbanásaival s mindazzal, amiért lüktet, dopog. Lehet meleg és durva, kegyetlen és emberséges, de még a legkegyetlenebb kőszív is szerelmes. A szerelem áttör a közönyön, letörli a bánatot, s a legnagyobb szomorúságban is enyhét ad, gyógyírt a hegedő sebre, előrször csak mécsest, aztán lángot gyújt, hogy később annál nagyobb hévvel lobogjon. A mécses már ott szunnyadt Kíván szívében. De aki lángot adjon neki, még nem érkezett meg. Fájfiút, amit úgy szeretett volna s alig várt. Klehezen aludt el. Terhes álma * ’ volt. S reggel, ugyanolyan rosszkedvűen és lehangoltan indult munkába, mint ahogy este lepihent. S az élet ment tovább.