Diósgyőri Munkás, 1980. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-01 / 27. szám

1980. július 1. TÖSGYŐRI MÜN­ RÁS3 Egy vasárnapi kirándulást megért Képek a vasasjuniálisról Nem tudta elmosni az eső — Ilyen már nincs! Hetek óta alig tudunk kimozdulni a családdal esernyő nélkül. — A már-m­ár szidalomnak is beillő, megállapítást a Csa­­nyik-völgybe vezető úton hal­lottam néhány lihegés között, s bizony délelőtt kilenc óra körül az időjárás nem­ sok jó­val kecsegtetett. Még a leg­bátrabbak is esernyővel föl­szerelkezve „vágtak neki” a VII. vasasjuniálisnak. A föl­felé vezető kaptatón közben még jó néhány véleményt hal­lottam. „­ Le ... ha esik is, beülünk valahová, van hozzá lóvé...” Más: Itt mindig megfordul néhány jó nő, ki­ki ellop egyet... Nem tudom, vajon kinek hogy jött be a „terv”, de tény, hogy juniálisan rég vol­tak ilyen kevesen. Az időjá­rás menet közben is módosí­tott jó néhány rendezvényt, de akik kijöttek, úgy gondo­lom, végső soron nem csa­lódtak, s megtalálták számí­tásukat. Programok egész napra Kulturális és­­ sportesemé­nyekben az idei esztendőben sem volt hiány, igaz, most csak egy színpadon. Népi­táncosok, bohócok, együtte­sek váltogatták egymást a placcon, a váltakozó népes­ségű nézősereg szeme láttá­ra, füle hallatára. Ez utóbbi azért fontos, mert jó néhány nézőt elriasztottak bizonyos produkciók hamis hangjai, mely talán a technikai fel­szereltség, talán az előadók számlájára írható. De nézzük sorjában. Az eseménysorozat hivatalosan délelőtt tíz órakor vette kez­detét koszorúzással. A már­tírok emlékművénél dr. Ha­vasi Béla, a megyei pártbi­zottság titkára mondott ün­t népi beszédet, majd az em­lékmű talapzatán a megye, város,­­ s jó néhány , nagy­üzem párt-, állami, társadal­mi vezetői helyezték el a ke­gyelet virágait.­­A rövid ün­nepséget követően Baranyai Géza, a vasasszakszervezet titkára látogatta végig a gyá­rak, nagyüzemek sátrait ven­déglátói kíséretében. Az ünnepséget, s a meg­emlékezést követően a felső színpad került az érdeklő­dés középpontjába, s termé­szetesen azok a látnivalók, s vetnivalók, melyek a juniális „meglepetései” közé tartoz­­tak. Mézeskalács, törökméz, perec a gyerekeknek, kék­festő anyagok, fonott, fara­gott használati eszközök a nagyobbaknak, s még termé­szetesen sok minden más,­ mely „vásárfia” lehetett. A vásárfia Az árusok sátrai között járva-kelve, engem is meg­érintett a vásárlás szele, s szemügyre véve a portékákat, azon kezdtem tanakodni, mi­lyen emléktárggyal lepjem meg magam. A DVMK-fel­­fpitos trikót nem találtam eléggé stílszerűnek, mikor or­kándzseki volt rajtam, a szűcs irhabundáit azonban túl melegnek tartottam, nem utol­sósorban az időjárás miatt. Már éppen egy Stefl-felira­­tos söröskorsót mustrálgat­­tam, mikor a közelben levő sajókazai fafaragó mester munkáinak egyikén akadt meg a szemem. A kinézett ajándék olyan szép­­ volt, hogy már­ szebb nem is lehetett volna, s mint később megtudtam, olyan drága, hogy már drágább aligha lehetett volna. A cso­­daszép kemény fa faragott szék nemcsak nekem tetszett, csodálta, aki arra járt. Sac­­colgattam az árát, simogat­tam a fáját, mígnem meg­kérdeztem a tulajt, hogy mit kér érte. „Ez nem egy darab kérem, garnitúrában van, az ára huszonötezer forint.” Nem alkudtam rá, mivel az ös­­­szegnek csupán olyan ezred­része akadhatott meg a zse­bemben. Salakcsaták Bár a legutóbbi labdarúgó EB döntőjének mezőnyéből is hiányzott nemzeti tizen­együnk, állíthatom, tavaly óta sokat léptünk előre, már ami a csanyiki kispályás já­tékokat illeti... A salak­csaták legalább annyi né­zőt vonzottak, mint a szín­pad eseményei, igaz, végső soron a pálya is egy szín­pad. Volt aki szerepelt, volt aki se, aki játszott, s aki csak megpróbálta. A kézilabdát is szívesen néztük. Felvonult jó néhány ismerős arc, békésen meg­fért az öregfiúk csapatban j birkózó és tekéző. Ha a gyorsaság, s a tudás idők múltával már meg is kopott, azért láttunk jó néhány szép villanást, emlékezetes ala­kítást még a régiből. Ter­mészetesen a lányoknak­­asszonyoknak is megadatott a lehetőség egy kis test­mozgásra. Megjegyzendő (kis rosszmájúsággal), külö­nösen labdarúgásban árul­tak el egyesek figyelmet ér­demlő „tehetséget”. Néhányszor fordult a men­tő is, szerencsére csak kön­­­nyebb sérültekkel, hiszen a sportszerűség itt alapsza­bály volt. Lesz emlékezetesebb Ringlispil, körhinta. Apu, menjünk egyet még — nyaggatta a kislány papá­ját, s a kívánság teljesítése valószínűleg nem is maradt el. Tulajdonképpen legin­kább a gyermekek ünnep­napja volt ez a juniális, hi­szen őket befolyásolta leg­kevésbé az időjárás, s a sok látnivaló úgy lefoglalta őket, hogy sokan legszívesebben az ebédről is lemondtak volna. A felnőttek azonban szí­vesen hódolnak e „szertar­tásnak”, sokan a poharat sem nagyon vetették meg. Kora délután már volt pár elázott ember, s ebben nem a szemerkélő eső volt a bű­nös ... Lassanként előke­rültek a cigányzenészek, összejött néhány kisebb csa­pat, s „fölszállott a páva”. Sokan azonban már kora délután fölkerekedtek, s in­dultak hazafelé. Mindent egybevetve, úgy gondolom, volt ugyan jobb, de egy va­sárnapi kirándulást feltét­lenül megért a VII. vasas­­juniális. Fegy­verneki Zoltán Még sokaknak jutott volna hely... Nézelődők Ez is hinta ... Mátyás Ferenc felvételei „Szerelem, ha látom Fogaskerék Egyre több metróállomást adnak át világszerte, hogy enyhítsenek a közlekedési gondokon, így van ez fővá­rosunkban is, ahol gomba módra szaporodnak a met­róállomások. Az új földalatti­megállóhelyekkel a mozgó­lépcsők száma is jelentősen megnövekszik. Ezt naponta látjuk, tapasz­taljuk, de arra kevésbé fi­gyelünk, hogy a fokozott használat következtében a mozgólépcsők élettartama le­­­­rövidül. A kopás miatt gon­­­doskodni kell a meghajtó fo­gaskerékről. Ennek a beszer­zése azonban nem könnyű, hiszen az alkatrészek szovjet gyártmányúak. A Metró ezért megkereste a Diósgyőri Gép­gyárat,­­ hogy készítsen ré­szükre két óriási méretű fo­gaskereket. A gépgyáriak eleget tettek a felkérésnek. A miskolci Nehézipari Műszaki Egye­temnek megküldték az ere­deti méreteket, ők pedig ki­számították, milyen nagysá­gú legyen a mozgólépcső meghajtó fogaskereke. A fo­gazóüzemben aztán a feladat elvégzését rábízták az egyik legjobb fogmarós szakmun­kásra, Harsányi Bélára, aki háromszoros kiváló dolgozó. Ottjártunkkor az egyik fo­gaskerék már elkészült. A párját, az ellenkereket fog­köszörülték éppen. Igen nagy szakértelmet kíván meg ez a munka.* — Miért vállalja el egyedi munkadarabok elkészítését, hiszen, lényegesen nehezebb elvégezni, és a felelősség is igen nagy? " — Nagyon szeretem, ha lá­tom a kezem munkáját. A fo­gazóüzemben erre szinte kor­látlan lehetőség van. Én az egyedi munkákat csinálom, azaz mindig mást. A szériá­tól, a sorozatgyártástól ide­genkedem, mert elfásulttá te­szi az embert. Másoknak viszont az könnyebb, ha a hónap elejétől a végéig ugyanazt csinálják ... Benczkó György főműve­zető közbevetőleg jegyzi meg, hogy hosszú gyakorlat, ta­pasztalat nélkül ez nem is menne. Harsányi Béla 1937- től, 14 éves korától, 43 éve dolgozik a DIGÉP-ben. 1947- től, a fogazóüzem megalaku­lása óta itt dolgozik A fő­művezetőtől tudom meg azt is, hogy Harsányi Béla a fo­gazó egyik legkiválóbb szak­munkása. Több mint négy évtizedes szolgálati ideje alatt, a hidegmegmunkálás minden szakágában jártas, rendkívül nagy gyakorlatra tett szert szorgalma, jó műszaki érzéke a kezem munkáját a metrónak és képessége révén. Az elsők között volt, akik a gépgyár­ban munkabrigádot alakítot­tak, amely­ ma már arany­jelvényes szocialista brigád. — Nem jelentkezett sem­mi probléma a fogaskerék elkészítésekor? — Nehézséget okozott a fo­gazóüzemben a darab felfo­gása — mondja Harsányi Bé­la. Sokáig gondolkoztunk, hol tudjuk megcsinálni. Az tör­tént ugyanis, hogy előre rá­húzták a fogaskoszorút, ezt pedig csak utólag, a meg­munkálás után kellett volna rátenni. Az anyag szívóssá­gát sem bírta minden szer­szám, egyedül csak a maró­gép.­­ A közeljövőben generá­­lozzák a mozgólépcsőket. Nem tart-e attól, hogy na­gyobb szériában lesz szükség meghajtó fogaskerékre? — A metróállomások moz­gólépcsőit ezután is a két ol­dalán levő fogaskereke — amire hatalmas lánc illesz­kedik — fogja meghajtani. Ha a mostani mintadarab be­válik, bizonyára a többit is idehozzák. Ez a munkánk, amit kérnek, megcsináljuk. A főművezető arról panasz­kodik, hogy két éven belül sajnos nyolcan mennek nyug­díjba, és az utánpótlás biz­tosítása nagyon nehéz lesz, elsősorban a jó esztergályo­sokra számítanak. A baj csak az — fejtegeti Harsányi Béla —, hogy a normát a 25 éve dolgozó szakmunkások után állapít­ják meg. A fiatalok, ha nem képesek 100 százalékra tel­jesíteni normájukat, odébb­­állnak, más munkahelyet ke­resni. így aztán érthető, ha a gyakorn­okom­, Gáspár Já­nos is negyven év körüli. — Milyen intézkedésekkel lehet még eredményesebb a fogazóüzem munkája? — Az előkészítés feltétle­nül javításra szorul. Sokszor késnek a készülékek. Az örö­kös normarendez­ések, az úgy­nevezett normakarbantartás sem­­ hasznos senkinek: se a dolgozónak, se az üzemnek, se a népgazdaságnak. Előír­ják a normaidőt, de ehhez nincsenek meg a feltételek. Ez vezet a szerszámkopáshoz, a selejthez. Egyáltalán nem mindegy pedig, hogy egy szerszámmal 50 órát, vagy csak 16-ot dolgozunk, mert egy szerszám ára 30 ezer fo­rint. Az időelemző azt mondja, ez a más asztala. A techno­lógiai osztály­ se törődik ez­zel. Sürgősen változtatni kell ezen, mert így jelentős ös­­­szegek mennek veszendőbe. Buzaf­alvi Győző Harsányi Béla, a DIGÉP fogm­arója a ZFYVZ—2000x20 tí­pusú lefejtő fogmarógépen a Budapesti Közlekedési Vállalat részére fogazza a metró mozgólépcsőjének meghajtó fogas­kerekét. (Fotó: Fojtán László)

Next