Dolgozó Nő, 1955 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1955-01-01 / 1. szám

AZ ÁLMODOZÓ Szélvész csiszolja a vékony jeget, Felhőket űzve mind odább s odább­ Egy kétkedő külföldi érkezett S a Kremlben most — titkolva mosolyát szerint hallgatja éppen, — szavakat, Melyektől még a jég is lángrakap. Sivár szobába les a havas éj: Egy kéz motor tervek s rajzok felett. — A fáradt földnek, igen, ez a cél. Mi fényt adunk, dús fényt és meleget. Erő az áram, éltetőn kering S vidáman élnek majd a népeink. — Az utolsó könnycsepp megfékezett f­olyók vízében tűnik egyszer el . . . — Elhallgatott már, hangja nem rezeg. Vendégét nézi, fürkészőn figyel. De annak szíve jégnél hidegebb. Szeme is, mint az állóvíz — rideg, tollszárat rág, mosolyog.. . Künn vak és S nem látta. Abban fénysugár a szó. Köszönt. Elment. És azt írta, hogy „él A Kremlben egy komor álmodozó“, tudós volt, könyve megjelent nem egy S a lángészt ő mégsem értette meg. ... Felnőttünk. Nem fáradt el az idő. Átvészelt minden akadályon szárnya. Lenin nyugszik már s fel nem kelthető. Volt vendégének szeme is lezárva. De miről egykor álmodott, a mű Arany valóság lett már, gyönyörű. Kortársam, állj fel! Fürdesd meg szemed: Mint gazda — földjén, nézz végig hazádon — Fennsíkon, sztyeppén, sivatag felett, A Káspi-tenger mentén, Sztálingrádon, Építve évről évre az utat, Hol járunk már a kéklő ég alatt! Milyen magassági Milyen messzeség! Fékezhetetlen szárnyalásunk sodra. Az álom, mely nem foszlik soha szék Hív újabb s újabb szűz magaslatokra. Hogy ver a szív! Hogy lélekzik a mell! jövőnket köd már nem rejtheti el! POLGÁR ISTVÁN fordítása ALEKSZEJ SZURKOV:

Next