Dolgozó Nő, 1959 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11. szám
Hetvenhetedik életévének küszöbén emberöltönyi művészi múltra tekint vissza Hegyi Lili Munkaérdemrenddel kitüntetett színésznő. Amikor 1901-ben elindult otthonról, Dunaharasztról, még családi nevét (Tubát) sem hozhatta magával, mert édesapja ellenezte, hogy színészi pályára lépjen. Beiratkozott a temesvári hároméves gyakorlati színésziskolába, s annak elvégzése után a Színészegyesület tagja lett. Nyomban szerződést kapott, és hat évig dolgozott a temesvári színháznál. Ezután egy évig a pécsi színháznak volt a tagja. Ekkor nagy gázsival kecsegtető ajánlatot kapott Pozsonyból operett- és operaénekesnői szerepkörre. Nem fogadta el, mert szerény volt és igényes önmagával szemben. Úgy érezte, hangja még nem elég erős ahhoz, hogy operaénekesnőként is fellépjen. Ugyanakkor a kolozsvári színház is hívta, s így került Hegyi Lili 1911-ben Kolozsvárra. Most, hogy már negyvennyolc éve szolgálja a kolozsvári színészetet, az emlékezés meghatottságától kissé fátyolos hangon, az őt jellemző kedves mosolylyal meséli el itteni bemutatkozásának történetét. — Első fellépésem — mondja — színházi szólás-mondással élve, rossz ómennel kezdődött. A muzsikás lány címszerepét alakítottam, s egy szamárral kellett volna bejönnöm a színpadra. A próbákra nem hozták el hosszúfülű „partneremet", s így nem tudtam vele az „összjátékot" begyakorolni. Amikor a függöny felgördült, s beléptem a színpadra, a szamár megmakacsolta magát, és a legkomolyabb noszogatásokra sem volt hajlandó utánam jönni A színigazgató kétségbeesve kiáltott a színfalak mögül: „Adj neki egy darab kenyeret!" Ekkor én már belekezdtem a dalba. A karmesterre figyelve, s hátra sem nézve nyújtottam a kenyeret a szamárnak. Hirtelen éles fájdalmat éreztem egyik ujjamban. Csökönyös barátom meg harapta. Szerencsémre éppen piros kendő volt nálam, s azt vérző ujjamra csavarva játszottam végig az első felvonást. A kis balesetet a közönség nem vette észre, és nagy szeretettel, forró tapsokkal fogadta fellépésemet. Ez egyúttal döntő fordulata volt életemnek — teszi hozzá. — Soha sem tudtam megválni ettől a kedves, szép várostól. Hegyi Lili többször lépett fel Nagy Gyulával, Szentgyörgyi Istvánnal, Dezséri Gyulával, Szakács Andorral és másokkal, akiknek példaadó művészetéből sokat meríthetett. Az évek során egyre jelentősebb feladatokkal bízták meg. Nem csoda, ha nehezen tud válaszolni arra a kérdésre, hogy melyik szerepét szerette legjobban. — Nagyon a szívemhez nőtt — mondja elgondolkozva— a János Vitéz Iluskája, Kukorica Jancsija és gonosz boszorkánya is, hiszen ahogyan az évek múltak, mindhárom szerepet eljátszottam. Felejthetetlen emlékem e daljáték 75-ik kolozsvári előadása, amelyen a szerző, Kacsok Pongrácz is részt vett, és közreműködött. Művészi pályám nevezetes állomása volt a Tesco címszerepe. — A legnagyobb feladatokhoz mégis a felszabadulás után, érett színésznőként jutottam. Felléptem a Mai emberek, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, a Házasság hozománnyal, a Páncélvonat, a Bányászok, a Mandragora, a Ljubov Jarovája, a Bernarda háza című darabokban és más prózai művekben. Hegyi Lili már idestova hat éve nyugdíjas, de — amint mondja — egyetlen pillanatra sem érezte, hogy „kiöregedett" volna. Három évig foglalkozott a Viktória szövetkezet műkedvelő színjátszó csoportjával, s egész sor színdarab betanításában, előkészítésében vett részt Segítségével a csoport szép eredményeket ért el. A színésznő még sok kedves, vidám és szomorú történetet elevenít meg, majd mint féltve őrzött kincset veszi elő a Munkaérdemrendet, amelyet az első kolozsvári színtársulat megalakulásának 165-ik évfordulója alkalmából a művészet terén elért különleges érdemeiért kapott. — A Munkaérdemrend átadására rendezett ünnepi gyűlésre olyan izgalommal készültem — mondja elérzékenyülve — , mint valami új, nehéz szerepre. Mégsem vehettem részt, mert közben baleset ért, és kórházba szállítottak. Ott vettem át színészi munkám legnagyobb elismerését és jutalmát. Kartársaim, barátaim, ismerőseim virágokkal és jó kívánságokkal kerestek fel. Noha nagy fájdalmak közt gipszbe szorítva feküdtem, mégis úgy éreztem, ez életem legszebb napja — fejezi be emlékezéseit Hegyi Lili, a kolozsvári színészet egyik legidősebb veteránja. FODOR JOLÁN 10 A kisbaconi almafák alatt Úgy utaztam Kisbaconba, Benedek Elek halálának harmincadik, születésének századik évfordulóját ünnepelni, mint a sokfelé bolyongott utas, aki megpihen, s emlékezik. Mert hiszen egyike voltam én is a Cimbora sok ezer olvasójának, egyike az ő unokáinak, aki számára ma is példakép tiszta, szép élete, embersége... Törődött sorsunkkal, levelezett velünk, biztatott és nevelt, csodálatos meséket mondott, s megtanított szeretni népünket s a velünk együttélő testvérnépeket. Nem tudhattuk akkor, milyen szörnyű harcot vívott a Cimboráért a pénzéhes tőkével, mely miután megfojtotta a lapot, megölte őt is. Úgy halt meg, úgy hullott ki kezéből a toll, mint a hős katona kezéből a kard, mellyel még egy utolsó csapást mér az ellenségre... Benedek Elek ellensége, a tőke, ma már elpusztult nálunk a dolgozó milliók erős csapásai alatt. A mi gyermekeink számára már az állam gondoskodik gyermeklapról, ő ezt már nem láthatja ; mély és örök az álma a kisbaconi temetőben, a nagy diófa árnyékában, ahol feleségével, Mária nénivel alszik békességben... Benedek Elek már nem láthatja a könyveit olvasó pionírokat, de milyen elégtétel és boldogság számunkra, késői unokák számára, hogy a szépséges Erdővidéket járva mindenütt nevére bukkanunk. Dolgozó népünk nem felejti el nagy fiát. A kisbaconi kultúrotthon s a baróti iskola az ő nevét viseli. Emléktábla jelzi a székelyudvarhelyi líceum falán, hogy itt tanult. Könyvei sokezres kiadásban jutnak el a mai fiatal olvasókhoz... Álltam a kisbaconi fehér udvarház előtt, melyen egyszerű betűk hirdetik, hogy itt élt, dolgozott valaha a mi drága Elek nagyapánk, innen írta leveleit olvasóinak, itt álmodta csodálatos meséit. A fák nagyra, terebélyesre nőttek, mint Benedek Elek életműve, s lányainak haját ezüstre szépítette a tűnő idő. S mi, az egykori unokák meghatva állunk kéziratai, levelei, fényképei előtt, járjuk a hűvös, alma illatú, falusi szobákat. Sétálunk az őszi kertben az ő híres almafái alatt, s a dombtetőről egész fenyőerdő tekint ránk, melynek minden egyes fáját ő ültette valaha... — Mindenkivel csak jót tett — mondják róla a falusiak — pártolta a népet, minden szegény gyermeken segített... Igen. Aki a népből eredt, és hozzá hű maradt, azt népe örökre szivében őrzi, sohasem felejti el... MARTON LILI Pionírok virágot tesznek Elek nagyapó sírjára