Dolgozó Nő, 1960 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1960-01-01 / 1. szám

z Egyesült Nemzetek Szervezetének New York-i üvegpalotájában egy különös, de már világszerte ismert szobor köszöntötte idén az új esztendőt: egy erőtől duzzadó férfi, amint meghajlít egy kardot s keze alatt az életet oltó harcoknak ez a szimbóluma ekévé alakul át. Vucsetics szovjet szobrászművész remekműve ez, amelyet a szovjet kormány ajándékozott az ENSZ-nek. A kard és az eke — a pusztító háborúknak és a békés alkotó munkának ősi jelképe — egymással szembeállítva ott díszeleg ma már a nemzetek legfőbb fórumán, s mint a népek akaratának, legfőbb vágyának kifejezője emlékezteti a világ minden dimplomatáját, államférfiét: itt az ideje, hogy ekét kovácsoljunk a kardból. Hirdeti a népek kiáltását: elég volt a hidegháborúból, a fegyverkezési versenyből, az acsarkodásból! Keresve sem találhatnánk ennél jobb jelképet magára az 1959-es esztendőre, melyben nem csalatkoztak, s az 1960-as évre, melynek küszöbét annyi bizakodással lépték át a világ minden táján a jóakaratú emberek milliói. Bizakodásuk jogosult, mert a most magunk mögött hagyott esztendőben a világ valóban nagyot lépett előre a béke felé vezető úton. A történelem krónikásai minden bizonnyal úgy jegyzik majd fel 1959-et, mint a nemzetközi enyhülés esztendejét, amelyben nemcsak megrepedezett a hidegháború jege, hanem már olvadozni is kezdett. Amelyben évtizedes viaskodás után a békés egymás mellett élés eszméje fölénybe került a hidegháborúval szemben mit hirdetnek a békés egymás mellett élés hívei ? Mindenekelőtt azt, hogy elvetik a háborút, mint a vitás nemzetközi kérdések megoldásának eszközét. Ez azonban még korántsem meríti ki teljesen a békés egymás mellett élés fogalmát, s még az sem, hogy az államok semmilyen formában és semmilyen ürüggyel nem sértik meg egymás területét, nem avatkoznak be egymás belügyeibe, s hogy az országok politikai és gazdasági kapcsolatai általában a teljes egyenjogúságon és a kölcsönös előnyökön alapulnak. Idők jele már maga az a tény, hogy Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke, a Foreign Affairs című amerikai lapban magyarázhatta meg az Egyesült Államok közvéleményének, hogyan kell értelmezni ezt az elvet, amely mind nagyobb szerepre tesz szert napjainkban. A békés egymás mellett élés — hangsúlyozza Hruscsov elvtárs — nem azt jelenti csupán, hogy a különböző társadalmi rendszerű államok magas falakkal elkerítik magukat egymástól, s kötelezettséget vállalnak, hogy a falon át nem dobálják meg egymást kővel, és nem pocskondiázzák egymást. Nem azt jelenti ez az elv, hogy háború nélkül éljünk ugyan , egymás mellett, de a háború kitörésének állandó veszélye közepette. A békés egymás mellett élésből kifejlődhet és ki is kell fejlődnie egy békés versengésnek, amely eldönti majd, hogy melyik rendszer elégíti ki a legjobban az emberek összes szükségleteit. S tegyünk hozzá még valamit. A békés egymás mellett élés elve nem jelenti azt, hogy mi, a kommunizmus hívei feladjuk nézeteinket, vezérlő eszménket,s hogy ne küzdjünk tovább ennek diadaláért. Ám semmi esetre sem jelenti azt sem, hogy mi rá akarnák kényszeríteni nézeteinket bárki másra, vagy rá akarnék kényszeríteni bármely népre is a magunk gazdasági-társadalmi berendezkedését. Hogy melyik nép milyen rendszerben akar élni — ezt saját magának kell eldöntenie. Hruscsov elvtárs történelmi nevezetességű amerikai útján százszor is elismételte különböző hallgatóság előtt és különböző formában : mi a szocializmus hívei vagyunk, mert szilárd meggyőződésünk, hogy ez jobb életet biztosít az emberek millióinak. Önöknek jobban tetszik a kapitalizmus. Ezen vitatkozhatunk, de őrültség lenne, ha ezért ökölre mennénk. A békés egymás mellett élésről adott fenti magyarázatban egyben megtaláljuk annak meghatározását is, hogy mit jelent — mit jelentett több mint egy évtizeden át — az az állapot, az a politikai irányvonal, amely „hidegháború" elnevezéssel ment át a politikai szóhasználatba. Általában nem szóltak az ágyúk, nem kattogtak a gépfegyverek, de a háború veszedelme ott lebegett szüntelenül az emberek feje fölött. A nyugati háborús politikusok mindent elkövettek, hogy „magas fal" válassza el egymástól a különböző társadalmi rendszerű államokat, sőt mi több, nyíltan az erőszak politikáját hirdették, amerikai katonai támaszpontokkal vették körül a Szovjetuniót, a népi Kínát, a többi szocialista országot — fenyegették biztonságukat. S főként, hogy saját népeik előtt igazolják a hatalmas összegeket felemésztő fegyverkezést, úton-útfélen hirdették, hogy a két rendszer fegyveres összecsapása, a minden eddiginél borzalmasabb háború elkerülhetetlen helyes-e, megfelel-e a reális helyzetnek, ha minderről ma már csak múlt időben beszélünk? Hiszen Amerika nem számolta fel egyetlen idegen állam területén létesített katonai támaszpontját sem. Bonn és Washington militarista körei még mindig nem mondtak le a kardcsörtetésről, s a NATO-tanács legutóbbi párizsi ülésszaka is bizonyította, hogy a hidegháborús szellem még távolról sem oszlott szét. Nem, még nem beszélhetünk teljes fordulatról, de arról igen, hogy megkezdődött a fordulat. S tanulságként ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy ez a változás nem pottyant az égből. A Szovjetunió és a többi szocialista ország kitartó erőfeszítései, a béke híveinek évtizedes harca az egész világon — ez érlelte meg a változást, ez vetette meg a fordulat alapját. A hidegháború lovagjai nem önszántukból vonultak vissza — s nem is adták még fel a harcot. De tény az, hogy már nyugaton is mind többen ismerik fel — s nemcsak az egyszerű emberek, hanem számottevő politikusok körében is — mind többen beszélnek arról, hogy a különböző társadalmi rendszerű államok háború nélkül is megélhetnek, meg kell hogy éljenek egymás mellett, mind többen hirdetikhogy a békés együttlétezés — szükséges és lehetséges. Ami egy-két évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, 1959-ben már valóra vált: Kelet és Nyugat felelős államférfiai több ízben találkoztak és személyes eszmecserét folytattak. Anasztasz Mikojánnak, a Szovjetunió Minisztertanácsa első alelnökének amerikai látogatásával kezdődött az 1959-es év. Egy hónappal később Macmillan angol miniszterelnök a szovjet állam vezetőjével tanácskozott a Kremlben. Májusban — négy év óta először — értekezletet tartottak Genfben a nagyhatalmak külügyminiszterei. S bár a vitatott kérdésekben nem jutottak érdemleges megegyezésre, az itteni „nem hivatalos" tanácskozások eredményeképpen jelentették be Hruscsov elvtárs amerikai és Eisenhower elnök szovjetunióbeli látogatását. Erős Kozlov, a Szovjetunió Minisztertanácsának első alelnöke és R. Nixon amerikai alelnök látogatása Amerikában, illetve a Szovjetunióban, egyengette tovább a személyes találkozások útját, amely végül is Hruscsov miniszterelnök történelmi horderejű amerikai látogatásában csúcsosodott ki... S mindezek folytatásaképpen márciusban Párizs látja vendégül Hruscsov elvtársat, májusban pedig beteljesedik a békeszerető népek sokéves követelése. Párizsban megtartják a kelet-nyugati csúcsértekezletet. Igen, joggal beszélhetünk a fordulat kezdetéről. Pár évvel ezelőtt Amerikában még alig akadt számottevő politikus, aki a Szovjetunióval való tárgyalások szükségességét hirdette volna. Ma a széles közvélemény megbélyegzésének teszi ki magát az, aki tagadni merné a közvetlen tárgyalások hasznos voltát. A békés egymás mellett élés eszméje — hogy úgy mondjuk — polgárjogot nyert még a kevésbé haladó nyugati politikai körökben is. Nina Popova az NDNSZ tanácsának prágai ülésszakán így jellemezte az 1959-es esztendőt: „Azokban a csodálatos napokban találkoztunk, amelyek új fejezetet nyithatnak a XX. század történetében, s amelyek reménységet keltettek a Föld teljes és oszthatatlan békéjére törekvő emberek szívében..." S az asszonyok, akik az emberiség felét alkotják, nagy erőt jelentenek a közvéleményben, nagy feladat hárul tehát rájuk abban, hogy ez az új fejezet az elkövetkező esztendőben valóban kibontakozzék. A prágai ülésszak határozata értelmében március 8-át már ennek jegyében ünneplik a nők a világ minden országában. A népek előtt még küzdelmes út áll a tartós béke megteremtéséig, még hosszú és göröngyös az út addig, amíg Vucsetics szobrász művészi alkotásban testet öltött elgondolása tényleg megvalósul. De az 1959-es esztendő jó eredményeket hozott, s a népek jogosan remélik, hogy az 1960-as esztendő a további enyhülés időszaka lesz. BODOR TAMÁS