Dolgozó Nő, 1968 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1968-11-01 / 11. szám
m 36 Ors z & MŰVÉSZ FILMSZTÁR EMBER A budapesti Thália Színház szeptemberi kolozsvári vendégszereplése alkalmából felkerestem öltözőjében Dajka Margitot, a bukaresti Kis Színház turnéja során pedig Victor Rebengiucot. Ismerjük őt színpadról, filmből. Tudjuk, hogy Kolozsvárról indult, s láthattuk is, amikor kijött a fergeteges tapsvihart megköszönni, a visszatérés örömében kis híján elsírta magát. Az öltözője tele virággal, az egész társulat úgy érzi, a kosarak, a kolozsvári közönség hódolata, a taps főleg őt illeti meg. Újságírókkal teli az öltöző, de ő azt kérdi az öltöztetőnőtől: — Vannak-e kint gyerekek ? Vannak! Autogramot, fényképet osztogat. Szúrós tekintetű, idős úr áll félszegen az egyik sarokban — Elemér! — kiált fel a színésznő —, nézze meg az ember, milyen tekintélyes öregúr lett a hajdani diákból. — Gyönyörű ajándékot kap tőle: három fényképet; a tizenhat éves Dajka Margit, a kezdő színésznő s balerina mosolyog a képeken. Feláll asztala mellől, s azon mulat, mennyire nehezére esik most volt magát utánoznia. De nem hagyja magát, ott a szemünk láttára eltáncolja a "■figurát"; nem hagyja magát, mint ahogyan ezt az est folyamán is láthattuk, amint a realizmuson nevelkedett színésznő teljes könnyedséggel „sejtette" a modern színjátszás különös tánclépéseit. Nem elhagyni magunkat! — ez a jeligéje, ez tartja őt örök fiatalon. Közönségünknek Dajkát ezúttal Örkény Táték-jában volt alkalma látni. No meg számtalan filmben. A Változó felhőzet és a Hogy szaladnak a fák című filmjei epizód alakításaiért a Filmkritikusok Díjával tüntették ki. A színpadon az utóbbi időben Racine Britannicus-ában Néró anyjaként, Agrippina szerepében és Fejes Endre Rozsdatemetőjében volt látható Pesten. A művésznő jelenleg három új filmre készül. A filmek címe: Mit tudtok ti Pille Máriáról?, Füstszagúak, és ismeri-e a Szandi Mandit ? Mint Dajka esetében, Rebengiucnál sem könnyű akárcsak felsorolni is eddigi szerepeit. Hogy csak a legutóbbiakat említsük: Shakespeare II. Richard-ja, Mrozek Tangójának Arthurja, A vágy villamosának Stanleyje. Játszott az Akasztottak erdeje című filmben, legutóbb pedig óriási sajtó- és közönségsikerrel A leghosszabb éjszaka című románbolgár koprodukcióban. Rebengiuc azon kivételes művészegyéniségek közé tartozik, akiket színházi tolvajnyelven atmoszférateremtő színészeknek neveznek. Amikor fellép a színpadra, vagy megjelenik a mozivásznon, körötte nyomban minden megtelik élettel. Pedig — ahogyan mondani szokás — eszköztelen színész. Egyetlen művészi eszköze mindent befogadni , visszavetíteni tudó lelke. Ezt tükrözik alakításai ezt érezzük az első szónál is, amit személyesen váltunk vele. Beszélgetésünk során könnyezve emlékezett meg nemrég elhunyt szívbéli jó bardzsjáról és kollégájáról, Kiss Lászlóról. — Nagyon szerettem Lacit — mondja —, ezt írja meg, bizonyára érdekli olvasóikat. Valahogy így, a mi barátságunkhoz hasonlóan valósul meg a magasrendű művészi együttműködés megalapozta baráti együttélés. S tudja, miért szerettem? Mert olyan ember-ember volt. — Nem mondana valamit önmagáról is? — Annyit s annyiszor mondtam, annyi mindenkinek. Kifogytam már a válaszokból. Csak valami sablonos ügy jönne ki belőle, higgye el. Maga is kifogyhatott már ez idáig a kérdésekből. Interjút adtam eleget, érje be ezúttal ezzel a különös vallomással. , FÖLDES MARIA , a › S^ixtintzX * é ní 0 £ví*-4->—I IOCl/^ / g.íff-V’(^ - ^‘V Ti ? 11 u NATHALIE Filmforgalmazóinknak köszönhetően ezekben a hetekben alkalmunk nyílik megtekinteni — sok más jobb vagy gyengébb alkotás mellett — Jean-Pierre Melville új filmjét, A szamuráj-t is. Ha eltekintünk is most azoktól a kvalitásoktól, amik ezt a Melville-produkciót behozatalla érdemesítették, nem kerülheti el figyelmünket az a tény, hogy a világközvélemény elé vitt annyi sok vívódása után — habár egyelőre csak epizódszerepben — végre Nathalie-t is láthatjuk benne. Így nevezzük csak, Nathalie-nak, mert — ha a róla szóló sajtómegnyilatkozásokból jól következtetünk — személyén túlmenőleg egy fogalmi valóságot is megtestesít, a teljes emberi kiteljesedés igényét, nevezetesen, melynek erőteljességét, varázsát a Madame Delan vagy más efféle megjelölés csak zavarná. Hogyne zavarná, amikor tudjuk: egy házasság válságán át vezetett az útja A szamuráj-ig, filmszínészi tehetségének valamelyes felcsillanásáig. Egy olyan házasságon, melyben Alain Delon, a férj — az ő esetében teljesen jogtalanul és önkényesen — Így szabta meg az életük belső rendjét a „kiteljesedéshez", házastársi ragaszkodáshoz, szerelemhez — melyekre mind igényt tartott: „Én nem akarom, hogy a feleségem itt-ott filmezve kószáljon a világban." Kellemes árnyas az az Arcadhon melletti vendéglő terasz, s még kellemesebb, még szebb a Saint- Tropez-i tengerpart, ahonnan a Marie Claire fotósa a Delonék férj feleség meghittségét világgá fotózta. De ha elgondoljuk, hogy ez a „meghitt kettes" önkény és keserű