Domanovszky Sándor et al. (szerk.): Magyar renaissance - Magyar művelődéstörténet 2. (Budapest, 1939)
Tóth Zoltán: A hadviselés átalakulása
232 A HADVISELÉS ÁTALAKULÁSA kegyetlenséggel kivégeztette. „Ilyen rút jutalmat nyert az a sereg, mely, — mint egy benne szolgáló vitéz írta — éveken keresztül híven követte királyát, sok jó várat és várost foglalt el s ha megfizették, a pokolba is elment.“ Hogy a halálba üldözöttek jajszava a középkori magyar nagyhatalom halálharangjának hangja, azt az a nemzedék természetesen nem vehette észre. A köznemességről már régen kiderült, hogy nem résztvevője, hanem csak kritikus nézője óhajt lenni a király s a főurak országvédelmének. Most, mintha ezt a magatartást a főnemesség is megirigyelte volna. Mátyás alatt megszokta, hogy csak támogatója a királyi honvédelemnek, most uralkodni akart, anélkül, hogy több áldozatot hozna, a mellett az Ulászló mellett, kinek minden fegyveres ereje néhány bandérium volt. Mint ezt leginkább az akkoriban hozott törvényparagrafusok tengere bizonyítja, a jogkeresésnek olyan lavinája indult meg, mely egyenesen példátlan. Egyetlen szerencse, hogy a főúri rend nem léphetett az adófizető korszakban véglegesen demilitarizált közbe-Máriási István síremléke 1516-ból a márkusfalvi római Terég Újjáróh társadalmi katolikus templomban, állása fenntartásának kedvéért szüksége lévén zsoldos familiárisaira, így legalább maradt egyetlen réteg, mely ha előbb nem is, a végveszély percében mégis kiállott a király kíséretében a küzdőtérre s megvívta a magyar középkort lezáró mohácsi csatát. A köznemességtől a szultán kardcsapás nélkül nyomulhatott volna akár Budáig. Előrelátás, áldó-