Domanovszky Sándor et al. (szerk.): Magyar renaissance - Magyar művelődéstörténet 2. (Budapest, 1939)

Tóth Zoltán: A hadviselés átalakulása

232 A HADVISELÉS ÁTALAKULÁSA kegyetlenséggel kivégeztette. „Ilyen rút jutalmat nyert az a sereg, mely, — mint egy benne szolgáló vitéz írta — éveken keresztül híven követte királyát, sok jó várat és várost foglalt el s ha megfizették, a pokolba is elment.“ Hogy a halálba ül­dözöttek jajszava a középkori magyar nagyhatalom halál­harangjának hangja, azt az a nemzedék természetesen nem vehette észre. A köznemességről már régen kiderült, hogy nem résztvevő­je, hanem csak kritikus nézője óhajt lenni a király s a főurak országvédelmének. Most, mint­ha ezt a magatartást a fő­nemesség is megirigyelte vol­na. Mátyás alatt megszokta, hogy csak támogatója a ki­rályi honvédelemnek, most uralkodni akart, a­nélkül, hogy több áldozatot hozna, a mellett az Ulászló mellett, ki­nek minden fegyveres ereje néhány bandérium volt. Mint ezt leginkább az akkoriban ho­zott törvényparagrafusok ten­gere bizonyítja, a jogkeresés­nek olyan lavinája indult meg, mely egyenesen példát­lan. Egyetlen szerencse, hogy a főúri rend nem léphetett az adófizető korszakban vég­legesen demilitarizált közbe-Máriási István síremléke 1516-ból a márkusfalvi római T­erég Újjáróh társadalmi katolikus templomban, állása fenntartásának kedvéért szüksége lévén zsoldos familiá­risaira, így legalább maradt egyetlen réteg, mely ha előbb nem is, a vég­veszély percében mégis kiállott a király kíséretében a küzdőtérre s meg­vívta a magyar középkort lezáró mohácsi csatát. A köznemességtől a szul­tán kardcsapás nélkül nyomulhatott volna akár Budáig. Előrelátás, áldó-

Next