Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1921-05-08 / 19. szám
V. évfolyam. 19. szám. Előfizetési ár: egész évre 52•— kor; félévre 26 €— kor; negyedévre 13*— korona. Egyes szám ára 2 korona. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési díjak és hirdetések a kiadóhivatalba ; a lap szellemi részét illető közlemények pedig a szerkesztőséghez (Szt. László-tér 18.) küldendők. Szerkesztőség: Szent-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal: Esterházy-utca 17. szám. Telefon : 40. szám. Dombóvár, 1921. május 9. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Magyar pesszimizmus. Végzetes címet tettünk írásunk elé s az aktualitások pergőtüzében tán nem is villan ki vésztjóslón jelentése. Legalábbis mai helyzetünk, politikai szélcsendünk, gazdasági jobbra lendülésünk nem okolják meg kézzelfogható dokumentumokkal. S az emberek, kik látnak és látni akarnak, durcásan szemükre teszik az optimizmus lila szemüvegét s a jelen "dibdák dolgainak bástyái mögül még saját cselekvéseik hazugságát se észlelik céltudatosan, annál kevésbé a szomszéd portákon jóízűen falatozó idegen hadak felcsattogó étvágyát. Ezt a tünetet nevezem én magyar pesszimizmusnak. Máskor is élt már a magyar talajban efajta kórvirág, máskor is elburjánzott bennünk a rosszullátás betegsége s a keleti könnyelműségünk valami duhaj nemtörődömségbe merevült, de soha ilyen ügyesen, dajkanótaszerűen nem hulltunk a magyar pesszimizmus ölébe. Nézzünk bármerre s akármelyik problémának szövevényes mélyére, sehol nem ivelődik elénk a bizó, bátor, könyörtelen renascimento cselekvőképessége. Itt van mindjárt a judaizált magyarság problémája. Ki veszi komolyan s ki sürgeti megoldásra a roppant zsidókérdés országos sebbé nőtt nyavalyáját? Ki próbálja kimenteni a magyarság szellemi elfajulását a gettók celláiból ? Ki dezinficiálja a magyar koponyákból, a magyar városokból, falvakból, megmaradt kúriák levegőjéből a sémita világnézet és világízlés irtózatos járványát ? Ki purifikálja a magyar szellemi élet megnyilvánulásaiban, könyvekben, versekben, újságcikkekben, színdarabokban a becsempészett erkölcs hullaszagú illatát ? Ki állítja talpazatára a közéleti erkölcsiség tisztes szobrát, melyet ledöntött a keresztény magyarokban a szíriai honfoglalás? Dehát látjuk-e ezt mindannyian? Itt van a nemzeti szolidaritás csökevénye. Sajnos, ennek kell neveznünk. A társadalmi rétegeződés osztályharca ma se gyengébb, ma is fajtánk szívét keresi megfojtásra és felgöngyöli az egységes rohamsort, szembeállítja a palotát a falusi házzal, a városi embert a paraszttal, a munkást a nemzet gerincével, az intelligenciával. Nincs meg bennünk a magyarság minden kigyét átkaroló ölelés. Mindenki magánosan áll, minden osztály a maga tehetetlenségének béklyóiban vergődik s az osztálybajok egyéni,siralmait tulemeli teatrális beállítással s felröpiti a magyar glóbusz egere, mint egyedüli orvoslandó bajt. Nem látjuk a kezek görcsös egymásba csuklását, nem látjuk a jajainknak egyszempontu orvoslását, nem látjuk a rokkant összmagyarságnak utolsó erőfeszítését az élniakarás felé. Beszélhetnénk még a defetizmus lelket gyilkoló mérgének sorvasztó miazmáiról is. Balgán, bárgyun, betegen csak bólintgatunk néma öregekként a halálharang rekedt kongatására s tüzet szavalunk, fogadalmakra fogadkozunk s mégis mindent abbahagyunk s a szó, a kard, a kar minden megmozdulás után mélyebbre hanyatlik, úgy látjuk, halálosan belebetegedtünk ebbe a háborús-forradalmi defetizmusba , s a két év előtti keresztény megmozdulás csak külsőleg takarta el betegségünk szimptómáit. De kinek volna hangja és haj ragja a magyar pesszimizmus minden lassan bomlasztó tünetét belesüvíteni a fülkagylókon keresztül a magyar agyvelőkbe. Pedig kellene. Ahogyan vigyázzuk és ellenőrizzük a dolgok mélyén megbúvó titkos féregmunkát, ahogyan látjuk a lejtőn való lefelé gördülést, nem kell vatesznek lennünk, hogy pontosan megállapíthassuk az uj magyar sír* gödör homályos körvonalait a már elsülyedt’ nemzetek temetőjében. Apposági Albert ünneplése» Junius hó második felében tervezik Apponyi tiszteletére rendezett országos ünnepséget. A rendezőség csatlakozásra felhívja*az egyeseket, testületeket, társaságokat, intéményeket, a sajtót, az egész magyar nemzetet, hogy minél egyetemesebb legyen a mai Magyarország <Egyik legnagyobb élő alakjainak megünneplése. Venyigelángok. (Kis regény.) 3 Irta : Jénes Gizella. — Rosszul hiszed Dóra. A munkának nincs emléke. Nem marad belőle egyéb, fáradságnál és valamelyes gőg. És ez nem elég a nehéz napokra. A kirándulók meglátták őket. Hangos éljenzésekkel futottak eléjük. Dóra körülnézett. Első percben az volt az érzése, hogy visszafut. Vissza a szobájába. Vissza a könyvei, a bútorai, az írásai közé. A sok kiváncsi, vizsgáló, felgyűlő pillantás daccal töltötte el. Eddig csak elvétve ment társaságba. Volt néhány asszony ismerőse, akikhez ragaszkodott. Szeretett velük elbeszélgetni, alkonyodó délutánokon, a szalon csendes zugában. Hosszú sétáiban a magány kisérgette. Férfiakat mutattak be Dórának. Pillantása elsiklott, fölöttük. Fejét oldalt hajtotta. Fekete haján átszaladt az őszi napfény arany sugara. Egy nyúlánk férfi hajolt meg Dóra előtt. Szőke haja lágyan borult domború homlokáraf.Szemei vágyakozva néztek Dóra arcára. Az ajka mellett kemény, határozott, merész vonal mélyült. — Ács Ervin vagyok — Már nagyon kiváncsi voltam magára. Mindenkitől csak kérdezősködtem és csupa szépet, jót hallottam. A hangja hízelgő volt. Mintha cirógatták volna a lány nyakát, derekát. Dóra fölkapta fejét. Dacosan állta a pillantások tüzét. Aztán egyszerre elpirult. — Milyen szép szája van ennek az embernek — gondolta. Belsejét derengő láz járta át. Tarné odaszólt hozzájuk. — Dóra, vigyázz, szivedre ne menjen a játék. A pesti doktorok veszedelmesek, Dóra elkacagta magát. — Szóval maga pesti doktor ? Én vesszedelmesebbnek gondoltam eddig. No mert én is hallottam egyetmást az uj doktorról. Ami meg a szivet illeti, mit tudna csinálni egy nagyvárosi férfi holmi kis falusi lány szivével, aki úgy él, mint az apácák a zárdák kertjében. A hangja szomorú lett és elhalkult. Ács Ervin szorosan a lány mellé hajolt. — Ha megkaphatnám a maga fiatal, szép szivét, két kezembe fognám s halálra csókolnám. Dóra meghökkent. Valami súlyos sértődés vibrált előtte. Valami merész őszinteség. Eddig fátylak és ködök burkolták előle a rohanó életet. Most a szivét átjárta a vér remegő árama, önkéntelen mozdulattal a szivéhez kapott. i ~~~ Hogy vigyáz a szivére — súgta Ervin s a lehellete a lány telt nyakára hullott. — Kicsit korai álmai vannak, doktor — mondta Dóra hűvösen s hirtelen elvegyült a társaság között. Énekeltek. Gyöngyözve verődtek vissza a fák sötétedő koronáiról a dallamok. Szálltak a szép melódiák, át az erdőn, a rén, omlott oldalú hegyeken. A kis, egyszerű emberi sorsok kivirultak a dalok szárnyán s magasan libegtek, mint színes ballonok. A szürke,, monoton életek megszépültek a derű kön 1tösa alatt. Egymáshoz tartozóknak, testvéreknek érezték itt magukat a telepi tisztviselők. Az erdő mélyéig nem ért el a fojtó, keserű szénfüst. A levegőben nem volt fekete, nehéz por. A napi robotok ott maradtak a hivatal lépcsőin. A harcok és küzdelmek bent maradtak a telepen. Az erdő és a rét tiszta nyugalma beültette sziveiket az Örvendezés sokszínű, illatos virágaival. Az egyre lejebb guruló naptányér nyugodtan bukott a nyugati felhők fodrai közé. Az erdő alja, sötétedni kezdett. Az asszonyok felugráltak. Ágakat, galyákat tördeltek. Halomba hordták. — Pásztortüzet rakunk — mondták gyerekesen. Énekelni kezdték a régi iskolás dalocskát. A tűzrakást körülülték. (Folyt, köv.)