Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1921-07-24 / 30. szám

Előfizetési árak: egész évre 52'— ko­rona ; félévre 26*— korona; negyedévre 13­— korona. Egyes szám ára : 2 korona. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Szente­ László­ tér 18. sz. Kiadóhivatal és nyomda: Esterházy­ utca 17. szám. Saját ház. (Telefon : 40. szám.) Szemlélődés. (P. K.) Minden héten összecsapnak néhányszor a szabad királyválasztók a le­gitimistákkal. Azon igyekszik az egyik irány, hogy minél több kellemetlenséget okozzon a másiknak. Integritást adok — szavalja az egyik irány embere. — Én meg biztos fej­lődést — kontráz rá a másik. Érdekes. Miért csak beszélnek a tisztelt urak ott a dunaparti palotában. Beszédet már amúgyis eleget hallottunk az utóbbi nyomorúságos esztendőkben. Tettekre vár a nemzet! Úgy itt csonkamagyarországon, mint a megszál­lott területeken. Nem az a jó hazafi, aki állandóan mellét verve így kiáltoz éjjel­­nappal : magyar vagyok, hazafi vagyok ! — Ez csak kiabáló ember. Semmi több. Hanem az a jó hazafi, ki — minden irányon felül — becsületesen, csendesen dolgozik abban a munkakörben, mely rábizatott, vagy me­lyet vállalt a társadalomban. Ha mindenki így cselekednék, akkor bizony más időket élnénk és más jövő várna ránk. Éppen ezért nem túlságosan fontos ám, hogy a jelenben milyen közjogi álláspontot foglal valaki a királykérdés tekintetében. Sajnos, ezt inkább a külföldi események és a jövő­ben közbejátszó körülmények döntik el. Ma a magyar nemzetnek csupán egyetlen egy álláspontja lehet saját maga jelene, jövője szempontjából : dolgozni. * Újabban nagyon poétikus lelkületű po­litikusaink vannak. Emlékezünk még ugye­bár a termetes sokorópátkai Szabó Istvánra, ki nemcsak az ekeszarvát markolta akkurá­tusán, de a véznább tollat is. Pekár Gyulát nem kell senkinek sem bemutatni. Túlontúl ismeri amúgy is mindenki. Hogyne, hiszen »örök« államtitkár a közoktatásügyi minisz­tériumban. Kívüle aztán itt van Hegedűs. A szimfóniának a nagymestere. Gyártja nagyban, kicsinyben, szívja, nagy és kicsiny is, rosszul is lesz tőle nagy és kicsiny is egyaránt. Azonban nemcsak szimfóniát gyárt ám ő, hanem regényt is. Bizony regényt, akárcsak nagyapja, néhai jó Jókai Mór. Reméljük, hogy kedvesebb lesz a magyar­ságnak a regénye, mint az adójavaslatai. Most meg újabb művészember bukkant föl a miniszterek között. Ki lenne más, mint a derék Tomcsányi bátyánk, azonban nem oly nagy zseni, mint Hegedűs, ő nem regényt, csak novellát írt. Félő, hogy mégis hatáso­sabb lesz, mint egy hosszú regény. Tudni­illik, ez sajtónovella. Jajgatnak is ellene azok, kiknek fáj. Kik 18 októberében, 19- ben legnagyobb jogtiprással szüntették be egyszerű rendelettel a „reakciós“ lapokat, azoknak most nagyon a szívükön fekszik. Kiabálnak is teljes tüdővel : Adjatok sajtó­­szabadságot, le a cenzúrával! — Urak, urak, álljunk meg egy szóra. Amit az önök tár­sasága tett törvénytelenül, miért nem tehe­tik a nemzet egyetemességének megbízottai? Ja, hogy nem éppen ez fáj? Valami más? ! | Baj, baj ! * „Mentsétek meg lelkeinket­“ — Levél a dorrsbeveri urilárjyokhoz —■ Talán a nagy világégés ködén át is mindannyiunk emlékezetében él még az a ret­tenetes katasztrófa, amikor egy magát átkozó, dermedő éjszakán az emberiesség nevében, száz és száz halálra vált arcú áldozatával zuhant le az óceán végtelen temetőjébe a megtorpedózott Lusitania. „Mentsétek meg a lelkeinket!“ sikol­­tott a drótnélküli táviró ismert vészjelzése, ezt jajgatta bele az éjszakába száz és száz életkereső ember, ezt nyögte a végsőt vo­­nagló, véres hajótest, amelyet polypkarjával eszelősen húzott le a mélybe a pusztulás... a végzet. Nekünk is van egy ilyen Lusitaniánk. A neve : Szibéria. Az inasai, fáradtak, ha­­lálravalók . Magyarok, a mi vérünk vérei, testvéreink, elpihent vágya, szomorú lányok várva vártjai, egyszerű, szent közkatonái a keresztrefeszitett Magyarországnak és tisztek, szomorú, kiégett szemű üldözöttjei az em­beri vadságnak, olyanok akik elmentek fia­talon, virággal a sapkájuk mellett, egy-egy didergőn elcsókolt csókkal az ajkukon és künt harcoltak, nevették a halált, és most... nézzétek... a hazavágyás deliriumában nagy­­ra nyilt fájdalmas szemük meredten, lelketle­nek baj van ezzel a koronával, úgy­­ ugrál, mint valami meggabalyodott bak­­i kecske. Újabban pedig igen szomorúan bal­lag — aláfelé. Ugyan, mi lehet az oka ? ! Liberális gondolkodó azt mondja : Csakis a­­ kurzus, mely nem engedi szabadjára a ke­­­­reskedelmet. — Keresztény nemzeti azt­­ mondja : Liberális manőver az egész, oda­­­­hatnak összeköttetéseikkel Zürichben, hogy­­ lenyomják minden áron, míg keresztény kormány van. Kisgazda és maga Hegedűs is azt véli : A parlamenti botrányok a korona esésének oka. Némely túlbuzgó : Friedrich zászlóbontásával okozza a leesést. Dehogy, urak., Minek egymásban keresni az okát. Megmondta már Széchenyi István : fokozott termelés, fokozott valuta. Ez a hiba, tisz­telt urak ! Nincs nálunk termelő munka. Hogy legyen jó a valuta ? n­l néz felétek . . . Magyarország felé, agyon­gyötört fiatal életük minden remegése kéri, könyörgi, sikoltja Szibéria vérpárás éjszaká­ján át „Mentsétek meg a lelkeinket!“. Mert pusztulnak, jeltelen sírok mélyébe — oh — hiszen mindennap eltűnik egy­­egy fiatal, s mégis halálra vált, réveteg arc, eltűnik valaki... és itthon . . . itthon egy lány, egy család most már hiába vár . . . hiába . . . Hatvanezer ember! . . . Mondja a ri­deg statisztika, a mienk, a mi Életünk zokog fel rá az éjszaka vergődő, panaszos lelke és ez a zokogás elterül, végig vonaglik a földön, ahol csak magyarok laknak . . . ! Azok, akik segíteni hivatottak a mi drága, pusztuló fiainkon, mindent elkövetnek, hogy visszahozzák nektek őket! . . . De eh­hez anyagi erő kell, nagy, végtelen , kol­dusország vérző testéből ki sem sajtolható... Ha csak egy napot szentelne Csonka- Magyarország e célra, ha csak egy nap ren­dezne minden város, község intelligenciája egy-egy jótékony, műsoros estet az érde­kükben már közelebb jönnének felénk, ta­­­­lán már látnánk is elfáradt szemüket, kitárt karukat, talán már a hangjukat is halla­nánk ? .. . oh hát ki nem érzi gondolatom reszkető, vigasztaló látomását! És kiknek innám ezt a pár sort, ha nem azoknak, akiknek annyi álmát, reszkető ter­ményét temeti Szibériába ? Hozzátok szólok ; én, akiben sikoltássá válik az ő messziről jövő, elhaló szavuk. Dr. T. Pap Zsigmond. A főgimnázium értesitője. A múlt hét folyamán hagyta el a saj­tót a dombóvári kir. kat. főgimnázium nyol­cadik évi értesítője, amely Varga Ferenc igazgató szerkesztésében 24 oldalnyi terje­delemben emlékezik meg az intézet 1920— 21. évi történetéről. A jelen tanév feltétlen maradandó ha­tású lesz az intézet történetében, mert eb­ben az évben lett teljessé. A jövő tanévre is biztosítva van elhelyezése az elemi iskola helyiségeiben, mivel a boldogult herceg Es­terházy által adományozott telken, a jelen viszonyok között az építkezés lehetetlenné válik. Az elemi iskola is elfogadta a jövő évi elhelyezés ekkénti módját és tanujelét szolgáltatta, hogy nem vet gátat a főgimná­zium fejlődése elé és a maga részéről is támogatja a középiskola működését. A főgimnázium fejlődésében azonban igen fontos mozzanat a tanári testület lakás­­viszonyának rendezése. Ismeretesek azok a mostoha körülmények, amelyekben a tanári testület e téren áll. Valósággal lehetetlen helyzetben van egynémelyik. E téren hívjuk fel a közönséget, hogy a tanári testület lakásügyét megfelelő lakásoknak, illetve bú­torozott szobáknak rendelkezésre bocsátá­sával, sürgősen rendezni szíveskedjék, ne­hogy lakáshiány miatt, a legkiválóbb tanárok az intézet kárára, magukat kénytelenek­ áthelyeztetni legyenek Egyébként az intézet a lefolyt tan­évben zavartalan működést fejtett ki, sem­­ szén-szünet, sem más okból kifolyólag hos­­­­­szabb szünet nem akadályozta meg a mun­­­­kálkodást. Beiratkozott: 327 tanuló. Az I. osztályba jelentkezett 76 tanuló, ezek közül 65 tanuló nyert felvételt. A személyi változások során meg­említjük, hogy Kárpáti Kelemen tankerületi főigazgató nyugdíjba vonult. Utódja: dr. Vasá Bertalan, aki eddigelé is már az intézet hiszen ti megérzitek az életüket és segíteni akartok rajtuk . . . úgy hiszem. „Mentsétek meg a lelkeiket! . . . Se­gítsetek, hiszen a segítség! — ha erőtlen is — mégis drága, meleg, jóságos ; a gyönge leánykéz nem emelheti fel egyedül gyilkos börtönök véres kőszikláját, de megsimogat­hat puhán, résztvevőn egy halálra kínzott sápadt golgothás fejet és ez a simogatás is segítség ... ez is ! Olyan könnyű és olyan jó is segíteni. Hiszen mi kell csak hozzá? Ambíció, egy csöpp önfeláldozás és egy-két ilyen jótékony est minden számát elő lehet teremteni, úgy­szólván percek alatt, ha akarjátok . . . Egy-két vers, talán Gyóni Géza, Re­viczky, talán Ady Endre, egy felzokogó dal, olyan, amilyent viharos nyári éjszakán ele­veneket rejtő ember-temetőből, Szibériá­ból hoz a szél, egy melegszemű, álmodó lány, aki a zongorán Chopin remegő ajkú dalait, Liszt életujjongó, életsirató rapszó­diáit lázitja érzéssé, talán egy halk hegedű­­szó, mely összeszoritja a lelket és mégis vigasztal; olyan, mint. . . mint várni vala­kit.. . várni... haza ! . .. A dombóvári urilányokhoz írtam ezt az írásomat. Teljesíthetik . . . akarják, tegyék meg! ... Ne sajnálják a fáradságot, hiszen olyan örök emberi, oly melegen simuló a lányszívhez ez a gondolat : segíteni! . . . „Mentsétek meg a telkeiket !“

Next