Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1921-07-24 / 30. szám
Előfizetési árak: egész évre 52'— korona ; félévre 26*— korona; negyedévre 13— korona. Egyes szám ára : 2 korona. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Szente László tér 18. sz. Kiadóhivatal és nyomda: Esterházy utca 17. szám. Saját ház. (Telefon : 40. szám.) Szemlélődés. (P. K.) Minden héten összecsapnak néhányszor a szabad királyválasztók a legitimistákkal. Azon igyekszik az egyik irány, hogy minél több kellemetlenséget okozzon a másiknak. Integritást adok — szavalja az egyik irány embere. — Én meg biztos fejlődést — kontráz rá a másik. Érdekes. Miért csak beszélnek a tisztelt urak ott a dunaparti palotában. Beszédet már amúgyis eleget hallottunk az utóbbi nyomorúságos esztendőkben. Tettekre vár a nemzet! Úgy itt csonkamagyarországon, mint a megszállott területeken. Nem az a jó hazafi, aki állandóan mellét verve így kiáltoz éjjelnappal : magyar vagyok, hazafi vagyok ! — Ez csak kiabáló ember. Semmi több. Hanem az a jó hazafi, ki — minden irányon felül — becsületesen, csendesen dolgozik abban a munkakörben, mely rábizatott, vagy melyet vállalt a társadalomban. Ha mindenki így cselekednék, akkor bizony más időket élnénk és más jövő várna ránk. Éppen ezért nem túlságosan fontos ám, hogy a jelenben milyen közjogi álláspontot foglal valaki a királykérdés tekintetében. Sajnos, ezt inkább a külföldi események és a jövőben közbejátszó körülmények döntik el. Ma a magyar nemzetnek csupán egyetlen egy álláspontja lehet saját maga jelene, jövője szempontjából : dolgozni. * Újabban nagyon poétikus lelkületű politikusaink vannak. Emlékezünk még ugyebár a termetes sokorópátkai Szabó Istvánra, ki nemcsak az ekeszarvát markolta akkurátusán, de a véznább tollat is. Pekár Gyulát nem kell senkinek sem bemutatni. Túlontúl ismeri amúgy is mindenki. Hogyne, hiszen »örök« államtitkár a közoktatásügyi minisztériumban. Kívüle aztán itt van Hegedűs. A szimfóniának a nagymestere. Gyártja nagyban, kicsinyben, szívja, nagy és kicsiny is, rosszul is lesz tőle nagy és kicsiny is egyaránt. Azonban nemcsak szimfóniát gyárt ám ő, hanem regényt is. Bizony regényt, akárcsak nagyapja, néhai jó Jókai Mór. Reméljük, hogy kedvesebb lesz a magyarságnak a regénye, mint az adójavaslatai. Most meg újabb művészember bukkant föl a miniszterek között. Ki lenne más, mint a derék Tomcsányi bátyánk, azonban nem oly nagy zseni, mint Hegedűs, ő nem regényt, csak novellát írt. Félő, hogy mégis hatásosabb lesz, mint egy hosszú regény. Tudniillik, ez sajtónovella. Jajgatnak is ellene azok, kiknek fáj. Kik 18 októberében, 19- ben legnagyobb jogtiprással szüntették be egyszerű rendelettel a „reakciós“ lapokat, azoknak most nagyon a szívükön fekszik. Kiabálnak is teljes tüdővel : Adjatok sajtószabadságot, le a cenzúrával! — Urak, urak, álljunk meg egy szóra. Amit az önök társasága tett törvénytelenül, miért nem tehetik a nemzet egyetemességének megbízottai? Ja, hogy nem éppen ez fáj? Valami más? ! | Baj, baj ! * „Mentsétek meg lelkeinket“ — Levél a dorrsbeveri urilárjyokhoz —■ Talán a nagy világégés ködén át is mindannyiunk emlékezetében él még az a rettenetes katasztrófa, amikor egy magát átkozó, dermedő éjszakán az emberiesség nevében, száz és száz halálra vált arcú áldozatával zuhant le az óceán végtelen temetőjébe a megtorpedózott Lusitania. „Mentsétek meg a lelkeinket!“ sikoltott a drótnélküli táviró ismert vészjelzése, ezt jajgatta bele az éjszakába száz és száz életkereső ember, ezt nyögte a végsőt vonagló, véres hajótest, amelyet polypkarjával eszelősen húzott le a mélybe a pusztulás... a végzet. Nekünk is van egy ilyen Lusitaniánk. A neve : Szibéria. Az inasai, fáradtak, halálravalók . Magyarok, a mi vérünk vérei, testvéreink, elpihent vágya, szomorú lányok várva vártjai, egyszerű, szent közkatonái a keresztrefeszitett Magyarországnak és tisztek, szomorú, kiégett szemű üldözöttjei az emberi vadságnak, olyanok akik elmentek fiatalon, virággal a sapkájuk mellett, egy-egy didergőn elcsókolt csókkal az ajkukon és künt harcoltak, nevették a halált, és most... nézzétek... a hazavágyás deliriumában nagyra nyilt fájdalmas szemük meredten, lelketlenek baj van ezzel a koronával, úgy ugrál, mint valami meggabalyodott baki kecske. Újabban pedig igen szomorúan ballag — aláfelé. Ugyan, mi lehet az oka ? ! Liberális gondolkodó azt mondja : Csakis a kurzus, mely nem engedi szabadjára a kereskedelmet. — Keresztény nemzeti azt mondja : Liberális manőver az egész, odahatnak összeköttetéseikkel Zürichben, hogy lenyomják minden áron, míg keresztény kormány van. Kisgazda és maga Hegedűs is azt véli : A parlamenti botrányok a korona esésének oka. Némely túlbuzgó : Friedrich zászlóbontásával okozza a leesést. Dehogy, urak., Minek egymásban keresni az okát. Megmondta már Széchenyi István : fokozott termelés, fokozott valuta. Ez a hiba, tisztelt urak ! Nincs nálunk termelő munka. Hogy legyen jó a valuta ? nl néz felétek . . . Magyarország felé, agyongyötört fiatal életük minden remegése kéri, könyörgi, sikoltja Szibéria vérpárás éjszakáján át „Mentsétek meg a lelkeinket!“. Mert pusztulnak, jeltelen sírok mélyébe — oh — hiszen mindennap eltűnik egyegy fiatal, s mégis halálra vált, réveteg arc, eltűnik valaki... és itthon . . . itthon egy lány, egy család most már hiába vár . . . hiába . . . Hatvanezer ember! . . . Mondja a rideg statisztika, a mienk, a mi Életünk zokog fel rá az éjszaka vergődő, panaszos lelke és ez a zokogás elterül, végig vonaglik a földön, ahol csak magyarok laknak . . . ! Azok, akik segíteni hivatottak a mi drága, pusztuló fiainkon, mindent elkövetnek, hogy visszahozzák nektek őket! . . . De ehhez anyagi erő kell, nagy, végtelen , koldusország vérző testéből ki sem sajtolható... Ha csak egy napot szentelne Csonka- Magyarország e célra, ha csak egy nap rendezne minden város, község intelligenciája egy-egy jótékony, műsoros estet az érdekükben már közelebb jönnének felénk, talán már látnánk is elfáradt szemüket, kitárt karukat, talán már a hangjukat is hallanánk ? .. . oh hát ki nem érzi gondolatom reszkető, vigasztaló látomását! És kiknek innám ezt a pár sort, ha nem azoknak, akiknek annyi álmát, reszkető terményét temeti Szibériába ? Hozzátok szólok ; én, akiben sikoltássá válik az ő messziről jövő, elhaló szavuk. Dr. T. Pap Zsigmond. A főgimnázium értesitője. A múlt hét folyamán hagyta el a sajtót a dombóvári kir. kat. főgimnázium nyolcadik évi értesítője, amely Varga Ferenc igazgató szerkesztésében 24 oldalnyi terjedelemben emlékezik meg az intézet 1920— 21. évi történetéről. A jelen tanév feltétlen maradandó hatású lesz az intézet történetében, mert ebben az évben lett teljessé. A jövő tanévre is biztosítva van elhelyezése az elemi iskola helyiségeiben, mivel a boldogult herceg Esterházy által adományozott telken, a jelen viszonyok között az építkezés lehetetlenné válik. Az elemi iskola is elfogadta a jövő évi elhelyezés ekkénti módját és tanujelét szolgáltatta, hogy nem vet gátat a főgimnázium fejlődése elé és a maga részéről is támogatja a középiskola működését. A főgimnázium fejlődésében azonban igen fontos mozzanat a tanári testület lakásviszonyának rendezése. Ismeretesek azok a mostoha körülmények, amelyekben a tanári testület e téren áll. Valósággal lehetetlen helyzetben van egynémelyik. E téren hívjuk fel a közönséget, hogy a tanári testület lakásügyét megfelelő lakásoknak, illetve bútorozott szobáknak rendelkezésre bocsátásával, sürgősen rendezni szíveskedjék, nehogy lakáshiány miatt, a legkiválóbb tanárok az intézet kárára, magukat kénytelenek áthelyeztetni legyenek Egyébként az intézet a lefolyt tanévben zavartalan működést fejtett ki, sem szén-szünet, sem más okból kifolyólag hosszabb szünet nem akadályozta meg a munkálkodást. Beiratkozott: 327 tanuló. Az I. osztályba jelentkezett 76 tanuló, ezek közül 65 tanuló nyert felvételt. A személyi változások során megemlítjük, hogy Kárpáti Kelemen tankerületi főigazgató nyugdíjba vonult. Utódja: dr. Vasá Bertalan, aki eddigelé is már az intézet hiszen ti megérzitek az életüket és segíteni akartok rajtuk . . . úgy hiszem. „Mentsétek meg a lelkeiket! . . . Segítsetek, hiszen a segítség! — ha erőtlen is — mégis drága, meleg, jóságos ; a gyönge leánykéz nem emelheti fel egyedül gyilkos börtönök véres kőszikláját, de megsimogathat puhán, résztvevőn egy halálra kínzott sápadt golgothás fejet és ez a simogatás is segítség ... ez is ! Olyan könnyű és olyan jó is segíteni. Hiszen mi kell csak hozzá? Ambíció, egy csöpp önfeláldozás és egy-két ilyen jótékony est minden számát elő lehet teremteni, úgyszólván percek alatt, ha akarjátok . . . Egy-két vers, talán Gyóni Géza, Reviczky, talán Ady Endre, egy felzokogó dal, olyan, amilyent viharos nyári éjszakán eleveneket rejtő ember-temetőből, Szibériából hoz a szél, egy melegszemű, álmodó lány, aki a zongorán Chopin remegő ajkú dalait, Liszt életujjongó, életsirató rapszódiáit lázitja érzéssé, talán egy halk hegedűszó, mely összeszoritja a lelket és mégis vigasztal; olyan, mint. . . mint várni valakit.. . várni... haza ! . .. A dombóvári urilányokhoz írtam ezt az írásomat. Teljesíthetik . . . akarják, tegyék meg! ... Ne sajnálják a fáradságot, hiszen olyan örök emberi, oly melegen simuló a lányszívhez ez a gondolat : segíteni! . . . „Mentsétek meg a telkeiket !“