Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)

1922-01-15 / 3. szám

2. oldal, 1922. január 16. Készüljön el dombóvári iparosság. Ha van olyan társadalmi réteg Dom­bóváron, amely megérdemli kiválóságánál és buzgalmánál fogva, hogy megemlékezzünk róla, úgy Dombóvár iparosságáról feltétle­nül kell szólani. E sorok írója, mint­ régi dombóvári iparoscsalád sarja, nem is mu­laszthatja el, hogy néhány sorban fel ne sorolja azokat az érdemeket, miket a dom­bóvári iparosság tett a város fejlesztésének érdekében. Visszatekintve Dombóvár tizenöt-húsz év előtti helyzetére, bizony mindenféle te­kintetben nem a mai kép tárul elénk. Ke­reskedelmileg, iparilag és kulturális téren nagyon is elmaradott falucska a tizenöt év előtti Dombóvár képe. És nagy tisztelet, becsület illeti meg azokat a férfiakat, akik ebből a visszamaradott falucskából a mai Dombóvárt teremtették meg. számos Kétségtelenül bebizonyosodott az ár­statisztikai hivatal kimutatásából, hogy az ország valamennyi helysége között Dombóvár a második helyen áll a fejlődés gyorsaságának szempontjából. Ez nagyon szembetűnő azok előtt, kik ismerték a régi Dombóvárt. Elemi iskolából állott összes kulturális intézménye. Sem gimnázium, sem a kétemeletes elemi iskola, sem polgári leányiskola nem volt. Zárda sem állott a tanulni vágyók rendelkezésére. A dombóvári szülők kénytelenek voltak gyermekeiket vi­déken iskoláztatni. Ez pedig nagy költségbe került, nem mindenki tehette. Ami meg viszont a kulturális nívó emelkedését aka­dályozta. Kik teremtették meg ezeket az iskolákat ? Biztosan mondhatják : nagyrészt dombóvár iparosai, ők voltak azok, kik fá­radságot nem ismerve folyton dolgoztak a megteremtés érdekében. Sokszor deputá­­cióztak miniszternél vagy más illetékes fak­toroknál, míg végre minden alkalmat meg­ragadott munkájuknak meg nem lett a kellő eredménye. És ma már mind virágoznak ezek az intézmények a köz nagy hasznára. De nemcsak az iskolák megteremtése érdekében tett sokat a dombóvári iparos­ság. A szolgabíróság idehozatala kinek a buzgalmát dicséri ? Várjon a járásbíróság elnyerésének ügyében ki­dolgozott megfe­szített erővel? Megfelelhetünk a kérdésekre könnyen : Dombóvár iparossága munkálko­­dott nagyon kiváló vezetőitől irányítva, hogy mindezek Dombóváron nyerjenek elhelye­zést. Részt vett minden olyan mozgalomban, mely a város érdekeit volt hivatva előmoz­dítani. Támogatásával­­ minden egészséges mozgalmat eredményhez segített. Azt az áldásos munkát, amit a város érdekében a dombóvári iparosok és keres­kedők kifejtettek, kell (és ez bizonyos is), hogy fokozottabban fejtsék ki. Ma Magyar­­ország új jövő előtt áll. A végzetesen pusz­tító romlás után nagyszabású építés kezdő­dik. Ennek a nyugodt, csendes, ezért ered­ményes munkának jelei máris előcsillámla­­nak, bármennyire is áldatlan a politikai helyzetünk. Dombóvárnak kétszeresen kell a munkában részt venni , kétszeresen azért, mivel kedvező helyzete kiválóan predesz­tinálja erre. Úgy hisszük, hogy Dombóvár iparos­sága méltó lesz az elődökhöz. Egységes tá­borba áll és ennek nagy súlyát érezteti is olyankor, amidőn városa érdekeiről van, vagy lesz szó. Ha így tesz, akkor Dombó­vár jövője biztos kezekben van. És ez a jövő Dom­bóvár nemcsak nagyságában, kul­túrájában lesz a mainál különb, hanem boldogabb is lesz. Pongrácz Károly, február 2-ára.J­ermesz József bucsuestélyére. 1 1 Major Pál, malomépitő Dombóvár, Dombó Pál­ utca. Malom-asztalos műhelyemet megnyitottam. — Készítek: gabona­tisztitókat, dara­­tisztitókat, szitákat, felvo­nókat, vízi-kerekeket és mintákat. — Elvállalok: teljes malomberendezéseket, átalakításokat és javításokat. Terveket és költségvetéseket díjtalanul készítek. Megcsonkított Magyarország. Felsőkereskedelmi és középiskolák, maga­sabb intézeteink. A felsőkereskedelmi iskolák közül ép­pen fele vész el : 27. A megmaradók azon­ban fejlődöttebbek, 6895 tanulóval, míg az elszakított részeken lévő kereskedelmi isko­lákba 4347 növendék járt s ezek közül 3145 volt magyar. Jellemző a magyar iskolapoli­tika nagy áldozatkészségére, hogy a 19 ál­lami felsőkereskedelmi iskola közül 14 az elszakított részekre esik, ezek fele a cse­hek által megszállott vidékekre. Súlyos és fájó veszteség középiskolá­ink nagyobb tömegének elszakítása, külö­nösen fájó a magyarságra nézve akkor, mi­kor elgondoljuk, hogy középiskoláink jó há­nyada százados, tisztes hagyományra tekint­het vissza a magyar kultúra terjesztésében. Elvesztettünk 121 gimnázium és reál középiskolát, amelyek közül 89 volt állami intézet. A visszamaradó 100 tanintézet azon­ban népesebb, bár tanerőinek száma arány­talanul kisebb. 1890 középiskolai tanerőt veszítünk s a 87,796 határainkon kívül ma­radó diákból 26,071 magyar fia, 3000 pe­dig német. A jugoszlávok kezébe kerülő is­kolákban a tanulóknak csak fele magyar s még magasabb az arányuk a román s kü­lönösen a cseh megszállás alatt lévő inté­zeteknél. A leányközépiskolák száma általában alacsony volt. 43 intézetünkből 23-at tart­hatunk meg. A cseh megszállás 6, a romá­noké 9 intézetet vett el tőlünk. Az elszakí­tott intézeteknek létszáma aránylag cseké­lyebb, mint a fiúközépiskoláknál, de sokkal magyarabb is, úgy, hogy a határainkon kí­vül eső intézetek 3140 tanulójából csak 463 leány volt idegen ajkú. A középiskolánál magasabb intézete­inkről nem szükséges statisztikát felsorakoz­tatni, elég csak megnevezni, hogy elénk tá­ruljon kulturális veszteségünk. A kolozsvári egyetemnek 40 s egynéhány éven át gyűj­tögetett gazdag felszerelései s az egyetemi telep költséges építkezései ma román kül­homlokát valami nagyon tiszta és derűs fénysáv fátyolozza be , keze fürgébb lesz ; minden mozdulata könnyed, szinte fiatalos, bohó, graciózus, akár csak egy húsz éves, szeretetreméltó, csacsogó leányé. Ezalatt Franciska sem marad tétlen. Visszasurran a nagyszobába. Beszólítja Ma­rit, a hűséges, velük együtt megöregedett cselédet és kiosztja a parancsot. — Jó Marim, csak úgy, mint akkor — szent Hubertus napján. Ez az egész. Mari kioson a szobából s néhány pillanat múlva elnyújtott, reszkető hangja megzavarja a novemberi némaságban megbúvó erdészlak csendjét. Egy nagyon régi vadász-induló dallamát dúdolja a konyhán. Franciska egy ideig még az ebédlőben tesz-vesz, rendezget. Apró, fehér porcellá­­nokat, drága, metszett csilingelő poharakat szed elő. Finom, megsárgult hímzésekkel tarkítja tele a csecsebecsés asztalkát. Az ablakmélyedésben szunnyadó öreg karos­­széket az asztalfőre tolja. A nagy fali tükröt szines piperékkel disziti fel. A bordószinü, súlyos függönyökre régi-régi hires bálokból megőrizett kékszalagos táncrendeket aggat. Néha kitekint a gyertyános közötti futó erdei útra, mintha nagyon messziről és na­gyon sóvárogva valakit visszavárna. Aztán — mint a tetten ért kis tolvaj — elpirul; tekintete végigszalad az ebédlő fiatalig va­rázsolt bútorain és elégedetten, boldogan átsiet nénjéhez. Alig ismer a szalonna. Régi emlékek, leánykori ábrándok visszatért illata kering a levegőjében. A kissé kopott, megszürkült falak üde, lágy színbe borulnak. Most min­den kacag, minden mosolyog,­ minden fiata­los pajzánsággal bókol feléjük. A barna ké­pek megszépülnek. Az ablakok kilépnek a komoly keretből. Megszólalnak, suttognak, csengő hangon csevegnek. Éppen úgy, mint akkoriban . . . szent Hubertus napján, a nagy vadászatok után. A fekete zongora is nyitva. Villogó, fehér fogai is pajkoskodnak,, incselkedve, fürgén ugrálnak a finom leány­kezek alatt. A pattogó, ritmusos melódiát valaki pianó bariton hangon kíséri. Szép, szálas barna férfi. Kapitány az ulánusoknál. Fényképe itt függ a zongora fölött. Az álmodozásból Anna hangja ébreszti fel. — Siess kedvesem, az urak mindjárt itt lesznek ! Franciska csak most veszi észre, hogy nénje már fel is öltözködött. Szaporán fris­sen ő is hozzáfog. Néhány perc s kész. Egy­két fodrot megigazít még­ leánykori ruháján s aztán mindketten visszamennek az ebéd­lőbe. A hasábok már vígan sziporkázva pattognak az öblös kandallóban. A meleg lassan, lomhán terjeszkedik. Olykor egy­­egy­edon bútor nagyot recscsen . . . *Anna és Franciska az ablakkal szemközt elhelyez­kedett a puha, süppedő diványon s fürkészve kitekintenek az erdőbe vezető útra. A va­dászatról várják az urakat. — Sokáig jönnek — szólt hirtelen Anna. Lőrincünk is picikét gondosabb és előzékenyebb lehetne. Még a takaródét sem hallottam . . . Pedig az urak bizonyára el­fáradtak. Franciska az órára néz. Öt felé bal­lag a kakukkos óra aranyos mutatója. Majd felugrik, az ablakhoz szalad, könnyedén ring utána leánykori ruhája és figyelni kezd . . . — Hallod Annám ? . . . A kapitány fújja valahol a rengetegben. A vadászinduló .. .

Next