Kovács Gyula: A XX. század elején. Részlet Kovács Gyula 1902. március 20-án tartott székfoglalójából (Budapest, 1935)
kell is álarczól vennem, hogy kikaczérkodjam lelkéslehet : nem kell megtagadnom a múltamat és féltenem a jövőmet, ha az egyenlőséget pirulás nélkül, lelkesedéssel hirdetni fogom; biztosak lehettek arról, hogy e helyről is meg fogom becsülni a komoly munkát, s nem fogok félni a munkától, ha jóért, nemesért fogtok sorompóba szólítani; biztosak lehettek arról, hogy könnyen meg fogom találni az utat, mely e helyről levezet oda a padsorokba, ahol ti ültök, ott is csak úgy, mint most, boldognak, jól fogom érezni magam. Jól tudom, hogy én sem vagyok tökéletes. Az emberi gyarlóság alól várjon melyikünk képez kivételt . Azért, mert munkáinknak vezetésére, melynek az öntökéletesbités a czélja, nekem adtátok kezembe a kalapácsot. — nincsen kizárva, hogy sokszor kell elnézésteket kérnem. S miután igy gondolkozom magamról, — bizonyosak lehettek, elnéző leszek imitt és a most fel-felbukkanó gyengeségeitekkel szemben: kérni foglak benneteket legyetek türelmesek egymás nézetei iránt s ne abban keressétek az egyenlőséget, hogy egyenlőkép gondolkoztok valamely tudományos probléma nyitja, kulcsa, a társadalmi kérdések megoldásának mikéntje, a politikai elveitek tekintetében, de abban találjátok meg a hasonlóságot, hogy egyaránt jó emberek vagytok. Az életnek, mely önállóságra nevelt, sokat köszönhetek. Ámde azért, hogy magam is küzdelemben nőttem fel és előttem, mellettem, mögöttem harczosokat látott a két szemem: abban a vélekedésben vagyok, hogy nem harczok, de a békességért való higgadt tárgyalások, a meggyőzés nyomatékos szavai biztosítják az emberiség igazságát; hogy valamint nem az, aki a jobb jövőről léhán lemond és a pessimismus sötét szemüvegén nézi a fejlődést, mindig csak sokat vár és mindent rosszra magyaráz — úgy az sem, aki mindig fegyverben áll és kész az összetűzésre — folytatja le helyesen a földi életét. S mert optimista és békeszerető vagyok, hirdetni fogom a békét, az ellentétek kiegyenlítésének szükségét és a megnyugvást abban, amit a W. E. N. E reánk mérni jónak látott.