Szalay Károly: A szabadkőműves világszövetség alapvető elveiről (Budapest, 1917)
A tömegben van egy pár millió olyan kulturember, aki az életről s az emberiség céljáról, az ember természetes jogairól, a munka becséről s a földi javakban való részesedésről, a tudás áldásairól s a felvilágosodás lelkeket felszabadító hatalmáról egyformán gondolkozik; túl, messze tengereken, sivatagokon s örök hómezőkön, nyelvre, erkölcsre s szokásokra egymástól teljesen különböző népek s nemzetek körében élő emberekkel érezni, hogy összeköt velők egy láthatatlan s mégis erős szellemi kapcsolat, amely azonos ítélet és akaratnyilvánítások eleven erejével hatni képes s a legszebb emberi szónak, atestvérinek, reális tartalmat tud kölcsönözni, hogy e puszta szó talizmánjával egymásra ismerjenek és találjanak az élet legmostohább s legválságosabb pillanataiban is szeretettel nyújtsanak egymásnak segítő kart minden ellen, ami bántó, ami jogtalan s igy igazságtalan is, ugyan van-e ennél szebb álma a léleknek s mint puszta álom is nem fölér-e sok valósággal, melyek legtöbbje megött ott rejtőzködik az ős állatember Levetkőzhetetlen, mert a létért való harccal együttjáró, rideg egoizmusa?! Nem végtelenül felemelő-e tudni azt, hogy a föld kisebb-nagyobb kulturális központjain, évről-évre, napról-napra összeverődik a munkában eltöltött nap alkony óráiban, a hármas láng barátságos fénye körül, egy lelkes kis csapat, mely ugyanazonos formaságok, egy azon symbólumok, egyenlő jelszavak és törekvések befolyása alatt építgeti az egész emberiséget szerető nagy családként befogadó béke, boldogság és igazság templomát, melynek alapköveit a ködbevesző múltban rakták le, velünk rokon eszméket plántálgató testvéreink s melynek pillérei s boltozató® tetői a jövő végtelen távolságába emelkednek s azért, hogy a mindeneket szülő, de mindé-