A munkások barátjai és ellenségei vagyis mire jó a szocziáldemokráczia? (Budapest, 1898)
ELŐSZÓ. Hogy társadalmunk beteg, azt már jó ideje észlelték élesebb szemű és szélesebb látókörű politikusaink, akiknek száma sajnos nem nagy — de a mi, sablonokban mozgó kormányférfiaink a lappangó láz tüneteit nem vették észre, sőt, ha észrevették, el akarták fojtani. Úgy tettek, mint a ki a tüdővész csiráját magában hordja s nyavalyáját dőzsöléssel, mulatozással akarja agyonütni, vagy legalább elfelejtetni. Ennek a könnyelmű játéknak szomorú következményei immár hazánk minden vidékén és minden társadalmi osztályában észlelhetők. Leginkább azonban a munkásosztálynál, úgy a gyári, mint a mezei munkások között mutatkoznak a társadalmi szervezet bomlásának jelei. Ennek a bajnak két oka van. Az egyik, amit sokszor hajtogatnak, de azért ellene óvószert nem alkalmaznak, a szocziáldemokráczia lelketlen izgatása; a másik, amit elhallgatni szeretnének, a liberalizmus szívtelen gazdasági rendszere. Az izgatások és részben a méltánytalanságok e kettős sortüze között a mi munkásainknak okvetlenül szükségük van fegyverre, melylyel védekezhessenek. Kezekbe kell adni, a gomba módra szaporodó szocziáldemokrata ponyvairodalom ellensúlyozására oly füzetkéket, melyekből az igazságot