Tóth-Szabó Pál: Magyarország a XV-ik század végén a pápai supplicatiók világánál (Budapest, 1903)
Történetíróink mindenkoron szívesen foglalkoztak annak a sokoldalú kapcsolatnak tanulmányozásával, mely hazánk és a római szentszék között a hosszú századok folyamán kifejlődött, amióta, első nagy királyunk, Szent István, koronát kérő követséget küldött II. Sylvester pápához. A szövevényes kérdést hol több, hol kevesebb alapossággal, majd pártatlan tárgyilagossággal, majd egyoldalú czélzatossággal tárgyalták, míg végre a letűnt század utolsó évtizedeiben lényeges fordulat következett be, mely a kérdés kritikai méltatását tetemesen megkönnyítette. Értem a forrástanulmányok nagymérvű előhaladását, de főképen az uralkodó egyházfő, XIII. Leó pápa nemes szándékra valló elhatározását, melylyel 1880-ban az addig elzárt vatikáni levéltárt — hol a kevés kiváltságosok is csak mértékkel meríthettek — minden megszorítás nélkül, az összes nemzetek fiai előtt megnyitotta; majd 1892-ben az u. n. vatikáni levéltárhoz a dataria vagyis a lateráni levéltárat is hozzácsatolta s ezzel oly bányát nyitott meg a történetbúvárok előtt, melyben nemzedékről-nemzedékre fognak találni kutatni valót. A szép tett csakhamar meghozta nemes gyümölcsét. Az innen napfényre hozott adatok nem egy eddig kétségbe nem vonható igazságnak tartott kérdést helyeztek új világításba, különösen hozzájárultak pedig ahoz, hogy az egyes nemzetek és így a hazánk és Róma közti viszonyt, a különféle vonatkozásokat, a maguk valóságában ismerhessük meg. E vonatkozásokhoz akar hozzászólni e sorok írója is, elsőrendű források alapján, főképen a VI. Sándor pápa (Borgia Rodrigo) supplicatióira támaszkodva, melyekkel a M. Tud. Akadémia