Tóth-Szabó Pál: Magyarország a XV-ik század végén a pápai supplicatiók világánál (Budapest, 1903)

Történetíróink mindenkoron szívesen foglalkoztak annak a sokoldalú kapcsolatnak tanulmányozásával, mely hazánk és a római szent­szék között a hosszú századok folyamán kifejlő­dött, a­mióta, első nagy királyunk, Szent István, koronát kérő követséget küldött II. Sylvester pápához. A szövevényes kér­dést hol több, hol kevesebb alapossággal, majd pártatlan tár­gyilagossággal, majd egyoldalú czélzatossággal tárgyalták, míg végre a letűnt század utolsó­ évtizedeiben lényeges fordulat következett be, mely a kérdés kritikai méltatását tetemesen megkönnyítette. Értem a forrástanulmányok nagymérvű elő­­haladását, de főképen az uralkodó egyházfő, XIII. Leó pápa nemes szándékra valló elhatározását, melylyel 1880-ban az addig elzárt vatikáni levéltárt — hol a kevés kiváltságosok is csak mértékkel meríthettek — minden megszorítás nélkül, az összes nemzetek fiai előtt­ megnyitotta; majd 1892-ben az u. n. vatikáni levéltárhoz a dataria vagyis a lateráni levéltárat is hozzácsatolta s ezzel oly bányát nyitott meg a történetbú­várok előtt, melyben nemzedékről-nemzedékre fognak találni kutatni valót. A szép tett csakhamar meghozta nemes gyümöl­csét. Az innen napfényre hozott adatok nem egy eddig két­ségbe nem vonható igazságnak tartott kérdést helyeztek új világításba, különösen hozzájárultak pedig ahoz, hogy az egyes nemzetek és így a hazánk és Róma közti viszonyt, a külön­féle vonatkozásokat, a maguk valóságában ismerhessük meg. E vonatkozásokhoz akar hozzászólni e sorok írója is, elsőrendű források alapján, főképen a VI. Sándor pápa (Borgia Rodrigo) supplicatióira támaszkodva, melyekkel a M. Tud. Akadémia

Next