Geőcze Sarolta: Az ezeréves ország (Budapest, 1920)
A múlt
A MÚLT. Széttépve, megalázva,a világ előtt agyon rágalmazva áll a második ezerév küszöbén. Az elszakított részekben fiait, leányait kínozzák, gyötrik, gyalázzák. A határon jajszó hangzik át. Itthon pedig? Visszavonás, nyomora, büszke magyar lerongyolva, idegentől fogad el alamizsnát, gyermeke idegenben eszi az irgalom kenyerét. S a megalázott magyar egymást marja, tépi. A sülyedés mélyebb már alig lehet. És mégis rendületlenül hiszünk megújulásában. A széttépett részek újra össze fognak forrni, össze kell forrniok. S a maga, idegentől beléoltott rút mételyétől megtisztulva, új, jobb, teljesebb nemzeti életet fog élni. Meg kell újhodnia. Mi juttatta ide? Teljes árvasága és abból eredő magárahagyottsága. De egyéb is : a kishitűség, amit a rajta élősködő idegen faj szuggerált beléje, elhitetvén vele, hogy mindaz, ami benne színmagyar: Ázsia. Nézzünk a szeme közé ennek az Ázsiának; vizsgáljuk a vádat, melyet az európai kultúra s a népjog nevében emeltek ellene Scotus Viator és társai s amely ellen akkor elmulasztottuk az önvédelem jogával élni s míg ellenségeink kint és bent nemzetiségi és faji propagandájukra milliókat költöttek, mi szabad folyást engedtünk az ellenünk szórt, rágalmaknak. A közös külügyi képviselet ugyan nem védett meg ellene. S mi magunk? — a milliókkal szemben az ezrest is sajnáltuk s néhány sovány cáfoló cikk obscurus, nem olvasott külföldi lapokban — ennyiből állt a külföldi magyar propaganda ; ezzel akartuk fajunkat a jól szervezett sajtóorvtámadások ellen megvédeni. — Ez volt végzetes