Dunaföldvár, 1990 (1. évfolyam, 1-25. szám)
1990 / 1. szám
Januári töprengések (Tíz esztendővel a harmadik évezred előtt) Néhány napja benne járunk abban az évben, amelyben már elmondható: egy évtized múltán befejezzük az időszámítás utáni második évezredet, elkezdjük a harmadikat. Időszámítás! Ugyan mit is, honnan számítsuk? Mi mindent mérlegeljünk itt most, 1989 - 1990 fordulóján? Mi kelleti jobban magát a mérleg serpenyőjében: a politika tán a maga agyafúrtságával, színekre bomlásával? A magyar gazdaság -a többnyire elszomorító állapotával? A magánélet a maga kudarcos hajszáival, gürcöléseivel, vitáival, indulataival, mind kevesebb mosolyával, netán emberiességével? Valószínű, hogy e tülekedésben a politikai események vinnék el a pálmát, tény, hogy 1989 kiugróan politikus év volt. A Földön a mai Közép- és Délkelet-Európánk lett a pergő események fő színhelye, s benne Magyarország és Lengyelország zászlóvivő volt. Habzsoltuk, vitattuk a hírözönt, ámultunk a történéseken. Az elmúlt év a nagy számítgatások éve is volt, a gazdaságossági fontolgatások éve. A forintról schillingre, forintról nyugatnémet márkára, forintról dinárra, schillinget nyugatnémet márkára, forintot aranyra számítgatások hónapjai teltek el. Más százezrek - milliók? - a forintot parizerre, gyógyszerre, egy-egy pár cipőre, használt télikabátra próbálták átváltani. Sokszor a parizer, a cipő, a kopottas kabát kerekedett felül, kisnyugdíjas magyar emberünk kedveszegetten kifordult az üzletből - a zsebében lévő forintösszeg nem fedezte volna elérhetetlen (?) vágyát. A boltból kilépve dühösen legyintett egyet a kirakatbéli videókazettára, erőltetett öntudattal megigazította a sapkáját egy gyönyörűséges Mercedes /vadonatúj, magyar rendszámmal/ visszapillantó tükrében - aztán elindult hazafelé, várni a postást. A következő havi nyugdíjból talán már jut - télikabátra ugyan nem, de talán Béres-cseppre igen. Adtuk-vettük azaz: adták-vették vállalatainkat, gyárrészlegeinket magánosok és részvénytársaságok, tekingetett a Kárpát-medencébe a tőke, de leginkább csak leselkedett, igazán nem jött. Az a 20 milliárd dollárnyi, ami meg már bejött, menni szeretne, vissza a gazdájához. Mehet, de csak akkor, ha hazánk kifizeti a "jegyét" kamatostul. .. Közgazdász év volt 1989. Valuta, vám deviza, áfa, forintunk leértékelése, adó, bruttó, bérkiáramlás, infláció, sztrájk, miből élünk harmadikéig, tizenötödikéig, harmincadikéig? Csöndben fojtogató gazdasági őrület, mely országos tízmilliós ragállyá lett - csak el ne veszítsük emberarcúnkat valahol! Mintha hervadnának a mosolyok, csökkennének a jóindulatú hátbaveregetések, kézfogások. Többet mozdulunk szeretteinkre, hamarabb fogy el a türelem a másikkal szemben. Kimértebbek lettünk, közönyösebbek s egyúttal önzőbbek, rohanóbbak, figyelmetlenebbek, panaszkodóbbak. Sok-sok nagyfontosságú főokos gondolattal bizonyára mindez magyarázható. Felhozható érvként, hogy: megélhetési nehézségek /bár tudjuk, az is panaszkodik, akinek nincs oka rá, divat lett sopánkodni gazdagok köreiben is!, hogy: a 40 éves politikai-gazdasági rendszer csődje, hogy: a kádárizmus bukása, hogy: nincs e hazában olyan terület, ágazat, intézményrendszer, ahol válságjelek és válsághelyzet ne lenne, hogy: mintha megátkozták volna, olyannak tűnik sok munkahely légköre, amelyben rossz főnök és unott, acsarkodó beosztottak csöndben utálják egymást és továbbra is rosszul dolgoznak mindnyájan, hogy: a demokrácia sok-sok apró és közepes helyszínre még most sem ért oda /oda fog érni?/, hogy: milyen világ az a testvéri (?) volt(?) világ, amelyben az általános emberi szabadságjogokért tüntetőket, felszólalókat végigverik Moszkvától Berlinig, Prágától Szófiáig, Temesváron pedig a bevált első világháborús módszerrel szuronyt döfnek beléjük. .. És: Bős-Nagymaros, és: Csernobil rémülete, és: megszaporodó bűnesetek - hát befeketedik az egész világ? Azt a harmadik területet, azt az elhanyagolt magánéletet, az emberi egyed életének lehetséges sokszínűségét mégis fel kellene karolnunk! Mégis és mégis, a fenti nyomorúságok, feszültségek, keservek ellenére is! Ezt a megismételhetetlen valamit, az életet próbáljuk meg a szépségeivel is élni! Nem kell elfordulnunk egészen a mozgalmas, sorsfordító politikától, a meghatározó gazdasági jóléttől - rosszléttől, csak legalább egy pici mozdulatot tegyünk létünk örömei felé is! Örülhetnénk annak, hogy jól elvégzett munka van mögöttünk, a mi munkánk. Gyermeki tisztelettel közeledhetnénk szüleink felé, akiktől lettünk, szülői jósággal foghatnánk meg gyermekeink kezét egy sétára, egy beszélgetésre, játékra, s közben lophatnánk magunknak tisztán, gyermekien szép, őszinte mosolyt, nevetést - s közben összetartoznánk. Megkereshetnénk ritkán látott barátainkat, felmelegíthetnénk egykor élő barátságok kihűlt tűzhelyeit egy jó beszélgetéssel, egy-egy évek óta hanyagolt levéllel.Hiszen olyan jóban voltunk, de az idő, a távolság, a fáradtság, úristen, már 5 éve nem írtunk nekik? Csak karácsonyra? Arra sem? Hogy élhetnek? Jól vannak? Vajon észreveszik-e, hogy örülhetnének annak: egészségesek! Kincs ám az! Foglalkozhatnánk úgy környezetünkkel - szobánkkal, lakásunkkal, udvarunkkal - változtathatnánk, rendezgethetnénk úgy, mint ahogy szeretett tárgyaival teszi az ember, s nem azért tennénk, hogy ebből a tevékenységből is mindenáron forintok hulljanak ki! Elővehetnénk régi vagy új fényképalbumokat, könyveket, egy-egy évekkel ezelőtt megvett, tán meg sem hallgatott hanglemezt, kazettát. Akárkik, akármilyen szervezetek nyerik is meg az eljövendő parlamenti választásokat, tavasz azért ettől függetlenül 1990-ben is lesz! Rácsodálkozhatnánk egy-egy kipattanó rügyre, bokorra, virágba boruló fára - hát nem szép? Addig? Addig hullhat nagy pelyhekben a hó, befagyhatnak vizeink, jégvirágos lehet az ablakunk, jégcsap lóghat a csatornán - a megnyugtató benti melegben jólesik lazítani, látni kint a hófehér világot. Máskor? Izgulhatunk a várva várt esőért, vagy azért, hogy ne essen, ünneplőbe öltözhetünk kívül-belül valamely szép ünnepi alkalomra, vagy eltöprenghetünk egy szeptemberi sárguló-barnuló, elmúlást idéző erdő látványán. Csapkod körülöttünk, fel-felzaklat bennünket a politika, gazdaság ezután is, de nem csak a velük való viaskodásra születtünk! Nézzünk egymásra is, egymás szemébe is, vegyük észre a másikat, s közben ne feledjük el a fehér felhő, a mélykék égbolt s az állandóan valahová tartó Duna igazságát, így tán könnyebb lesz EMBER-nek maradni. Az 1990-es év elkezdődött. Bognár Zoltán