Dunaföldvár, 1996 (7. évfolyam, 1-22. szám)
1996-05-31 / 10. szám
5 "Őseinket felhozod Kárpát szent bércére" Mindennapjaink megszokott velejárója a déli harangszó. Annyira természetesnek vesszük, hogy sokszor nem is figyelünk az évszázadok óta pontban tizenkét órakor megszólaló harang szavára. Pedig a magyar történelem jeles eseményéhez fűződik, az első ízben 1456. június 29-én déli tizenkettőkor megszólaló harangszó. Híre jött ugyanis 1456-ban, hogy II. Mehmed szultán Magyarország ellen készül. A közvetlen veszély azonban csak két embert sarkallt azonnali cselekvésre: Hunyadi Jánost, aki magánhadsereg összegyűjtésébe kezdett és Kapisztrán János ferences szerzetest, aki az ország legveszélyeztetettebb déli megyéiben toborzott kereszteseket a török veszedelem ellen. III. Calixtus pápa érezve a török sereg közeledésében rejlő, egész Európát fenyegető veszélyt elrendelte 1456. június 29-én: minden délben szólaljanak meg a harangok, amely által "feladassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak". Ez után a pápai rendelet után néhány nappal indult meg a szultán közel százezres serege Nándorfehérvár ellen. Nem állja meg tehát a helyét az a közhiedelem, miszerint a déli harangszó a nándorfehérvári győzelem emlékére szól. A tévedés alapja az volt, hogy Európa városaiba szinte egyszerre érkezett meg a győzelem híre és a korábbi pápai felszólítás. Ettől az időtől lett általánossá a déli harangszó Európában. Calixtus pápa pedig a nándorfehérvári győzelem emlékére új rendelkezést hozott: augusztus 6-át az Úr színeváltozásának napját ünneppé nyilvánította: ezen a napon értesült ugyanis a győzelemről. A millecentenárium évében tehát egy újabb, igaz nem kerek, évfordulót is ünnepelhetünk, a nándorfehérvári diadalét és a déli harangszó bevezetéséét. De térjünk vissza Földvár történetéhez, majdnem egy évszázaddal később. Városunk múltjának máig megmaradt szemtanúja a többször lerombolt, de újra és újra felépített Csonkatorony, amely az elmúlt évszázadok viharos történelmi eseményeinek néma mementójaként magasodik a város fölé. Mesélhetne arról - ha tudna -, hogy 1526-ban itt szállt meg a tragikus emlékű mohácsi csatába induló II. Lajos király, aki a csata után már nem lehetett a bencés monostor vendége, mert a Csele-patakban lelte halálát. Mesélhetne a gyászos mohácsi csatavesztés utáni időkről, amikor a török lett hosszú időn át az úr Földváron is és arról, hogy Szulejmán a könnyűszerrel kézre kerített monostor-erődben vette át Budavár kulcsait, az idáig eléje jövő követektől, legalábbis a hagyomány szerint. Evlia Cselebi török utazó a földvári várról 1663-ban írt följegyzései szerint "a folyó partján, igen magas hegyen fekvő, nagyon erős és szép vár. A Duna mentén ennél erősebb palánka nincs." A Csonkatoronyról azt írja, hogy "az ég csúcsáig emelkedő négyszögletes erős építkezésű szép torony". Mivel a törökök nem tudták Földvár nevét megjegyezni annak törökre fordított változatát használták: Jirhisszari. Evlia Cselebi leírása alapján tudjuk, hogy az akkori Földvárnak "összesen kétszáz laposfedelű, alacsony háza, továbbá kertjei, egészséges vizű kútjai és egy dsámija, egy mecsetje, egy fogadója, ötven boltja, a fogadó tövében pedig egy csorgókútja" volt. Azt is megtudhatjuk tőle, hogy "e várba évenkint egyszer öt-tízezer ember gyülekezik össze s akkor nagy vásár van". Az is kiderül, hogy a város is erős tömött fallal körül volt kerítve, hogy a falak a kapuk mellett magas bástyákkal voltak megerősítve. Miután a török Földvárt elfoglalta, török kincstári birtok (khasz) lett, s a háborúkban érdemet szerzett törököknek adományozták, 1663-ban pl. a budai pasa kapta meg. A határ legnagyobb része kaszálóként és legelőként hozott hasznot a töröknek. A ráják (keresztény alattvalók) megtarthatták földjeiket, csak adót fizettek utána - azt viszont szinte minden címen és mennyiségben, tekintet nélkül arra, hogy hoz-e a föld annyi hasznot, amennyi a kivetet adóval arányban áll. Néhány az akkoriban kivetett adófajtákból: malomadó, kapuadó, márkaadó, hordóadó, vásáradó, mészárszékadó, musttized, haltized, gyümölcstized. A túl sok adó és annak könyörtelen és igazságtalan behajtása arra ösztönözte az embereket, hogy egy-egy család az éjszaka leple alatt elszökjön innen olyan helyre, ahol jobb életet, igazságosabb bánásmódot lehetett remélni. Ilyenkor aztán a török üldözőbe vette a megszökötteket, fenyegetőzésektől sem riadva vissza. Erre az eljárásra példa Hacsi Musztafa levele, melyet akkor írt, amikor Földvárról elszökött egy "asszonyrab" gyermekével együtt. Többek között ezt írja: "Azért ez levelemet látván, az asszonyt s gyermekemet ha az jövő péntekre elő nem állítjátok, minden bizonnyal elhitessétek magatokkal, bírák, hogy török hitemre a budai vezérhez megyek és reátok panaszlok... azért nyissátok fel szemeiteket, ez veszedelmet ne vonjátok kezeitekkel magatok fejére." A török itteni tartózkodása alatt harcokról városunk határában nem igen esett szó, mert vagy a török volt túlsúlyban és a magyar őrség elmenekült, vagy a magyar támadt nagyobb sereggel, s a török hagyta el a várost idejében. Ha elterjedt a hír, hogy a török nagyobb sereggel közeledik, a nép a szigetekbe, nádasokba rejtőzött és csak akkor jött elő, ha már biztonságosnak látszott a helyzet. A török sereg pedig sokszor megfordult a városban, mivel útjába esett, így 1526-ban majd 1529-ben,amikor a pasa divánt tartott, felolvasták a szultán levelét, melyben a pasát vezérré nevezte ki. 1543-ban és 1661-ben is keresztülmentek a városon és mivel Földvár állomáshely is volt, meg is pihentek itt. Az idők folyamán váltakozva hol visszafoglalták Földvárt a magyarok, hol ismét a török foglalta el egészen 1686-ig, amikor Földvár végleg megszabadult a töröktől - csak pusztításának nyomai maradtak és az emberek emlékezete őrizte tovább ennek a hosszú és keserves korszaknak a történéseit. (Folyt. köv.) Gallainé Horváth Emőke