Dunakanyar, 1985 (21. évfolyam, 1-3. szám)
1985 / 1. szám
Z. SZŐKE PÁL Emlékezés az I Ipoly Nehéz és fájdalmas visszagondolni és felidézni 1944 őszének, telelőjének hangulatát. Hazánk mai lakosságának egy része akkor még talán nem is volt a világon, vagy talán öntudat nélküli gyermekként, talán csecsemőként élte át azt az időt. A búcsúzó ősz minden napján vártak valami fordulatot, ami a román kiugrás után esedékes volt. Különösen Jassy és az erdélyi részek eleste után. Ezen írásnak most nem célja megírni annak az október 15-nek a történetét. Ez külön megemlékezést követel, követelt. Mégis emlékezésként leírjuk, hogy néhány perccel a „Kis-Horthy” lefogása után az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél fegyveres testőrök tébláboltak tanácstalanul, személyautónál alig nagyobb kis tankjaik közül, mikor a keresettet a németek már régen szőnyegbe csomagolva elvitték. A hídfeljáró úttesten a testőrség parancsnoka állt riadtan, míg a Kígyó utca sarkán sétáltak az emberek. Itt-ott szőke hajú, esőkabátos fiatal férfiak mentek le-fel a Váci utcában, kabátjuk alól kivillanó csukaszürke nadrágban, rövid csizmában. De a séta zavartalannak látszott. Igen, sétáltak! Nem sejtették, hogy most ezekben a percekben teljesülnek ki az egyéni tragédiák és utána az egész ország teljes tragédiája. Ez órákon, napokon belül pergett le. A kiugrás félszeg kísérlete. Ezután a nyilas csőcselék hatalomátvétele, majd az ostromvárossá váló Budapest tragédiája. Hiú remény volt, hogy Budapestet megkímélik a németek. A szovjet csapatok már Budapest szélei felé haladtak. Aki nem látta, nem tudja elképzelni — talán még mosolyog is rajta —, hogy néhány nap múlva az akkori Lónyay, most Szamuely utcán akkoriban járó villamosok tömve voltak a frontra vitt katonákkal, akik a végállomástól már gyalog mentek a közeli frontállásokba. A városban megjelentek a plakátok, melyben minden hadkötelest azonnali sorozásra köteleztek, ahol aztán rövidesen puskát nyomtak a kezükbe, hogy rögtön a „frontra”, azaz a város szélére, tűzvonalba rendeljék. Ha sávos karszalagos, fekete egyenruhás nyilas és a vele együtt járőröző „háziezredes”, de ugyancsak sávos karszalagos katonai őrjárat katonakötelesnek látszó férfitól nem kapott nekik megfelelőnek tartott igazolást, úgy a falragaszokon is közzétett „felkoncolást” azonnal végrehajtották, vagy leginkább „bevitték” és mint katonaszökevényt agyonlőtték. Azonnal. Ugyanez a sors várt a magát igazolni nem tudó katonákra, de a tisztekre is. A hátország rendjének fenntartása érdekében feltehető jószándékú intézkedés volt a nemzetőrség felállítása, ami talán mentsége is lehetett volna az ifjúságnak. Ezt hamarosan feloszlatták, mert a nyilas kormányzat harcoló csapatokat akart adni a Volgától Dunaharasztiig szaladó németeknek. Talán azt hitték, hogy itt fogják fenntartani a szovjet hadsereget? Az emberi logika nem tudja ezt a logikát követni, de sajnos ez így volt. Jószándékú néhány embernek és a szerencsének köszönhetően sikerült lehetőséget találni, hogy diákokból és ifjúmunkásokból szervezett ellenállási csoport kalandos körülmények közt kimentsenek a budapesti harapófogóból, ahol csak a biztos halál várt volna rájuk. Ehelyett úgy a nemzet, mint saját szempontok szerint hasznos feladatot kaptak és életben maradásuk esélyét növelték. A kockázatos utat a résztvevők mind felmérték és vállalták. Tudták, hogy halálos veszélybe kerülhetnek, de mégis így lehetőségük van menekülésre és a fasizmus elleni harcra. Az a cél is lebegett előttük, hogy hazájuknak, népüknek használnak. Nem hiába kockáztatták életüket a Görgey-partizánraj tagjai. Budapestről, az ellenállási mozgalom bátor harcosa Mikó Zoltán százados irányította útjukat, hogy megérkezhessenek a Börzsöny térségébe. A hegység egy része német, egy része szovjet kézen volt. Vámosmikolán, a front közelében helyezkedtek el. A szerencsés helyi körülmények úgy hozták, hogy az izzóan németellenes földesúr — Huszár Károly — kastélyában volt a helyi német parancsnokság kvártélya. A budapesti fiatalokhoz csatlakoztak Kőszeg fiataljai is. Az információ a kastélyból, a helyismeret az ottani ifjúságtól kezükre játszott. Rövid időn belül a közeli Nagybörzsönyben állomásozó szovjet felderítő egységgel sikerült kapcsolatba lépni. Ez persze nem ment eleinte gyanú nélkül, a szovjet részről. A helyszíni felderítésük, a német vezetőségtől a kastélyban szerzett adatok — egy ott rejtőző, féllegalitásban élő németellenes Márthon alezredes szűrőjén át — a Görgey-csoporton keresztül a szovjetekhez kerültek. Miután az adatok helyesek voltak, az életüket esetenként kockáztató Görgey-isták a Nagybörzsönyben állomásozó szovjet parancsnokság, azon belül annak vezetőjének, magát Nazarovnak, L. Z. Zaidman kapitány bizalmát megnyerték és segítségüket állandóan igénybe vették. Az együttműködés során — elsősorban felderítéshez — sok, fegyveres akcióban vettek részt a szovjet csapatokkal és maguk is életveszélyes szabotázsakciókat végeztek, aminek során jónéhányuk életével fizetett bátorságáért. Vámosmikola és Nagybörzsöny közt sokszor tették meg az utat a patak medrénél, vagy közelében, ami csupán alig öt kilométer, de soha nem tudták, hogy ez az út nem vezet-e a másvilág felé. Néhányan ott fekszenek szovjet bajtársaik mellett Nagybörzsöny és Vámosmikola temetőiben. A hősi halottak halála és az életben maradottak tette nem volt hiábavaló. Saját életükért is kockáztattak, de úgy gondolták, ugyanakkor népüket, hazájukat is segítik. A falu határában folyik a harcok vége után ismét határfolyóvá előlépő Ipoly, melynek azonban mindkét oldalán ugyanazon nép lakik. A környék lakóinak szenvedésein akartak segíteni, mint azok is segítették őket, hogy mielőbb legyen vége az emberfaló háborúnak. Legyen vége az embert embertől születés címén hátrányosan megkülönböztető gondolkodásnak és ítélkezésnek. Gyűlölték a fasizmust, a terrort és hittek az oly soká érkező demokráciában. Hittek abban, hogy népük demokratikus életet élhet, amire azonban csak a népi hatalom elérkeztekor kerül sor a folyó mindkét oldalán. Úgy érezték, ezért érdemes életüket kockáztatni. Ezért tisztelgünk emlékük, tetteik emléke előtt. FORRÁS: partjainál Gazsi József: Fények a Börzsönyben. — Zrínyi Katonai Kiadó, 1976. — Arató Endre: Tanulmányok a Szlovákiai magyar történelemből 1918—1975. — Magvető Kiadó 1977. —