Dunántúl, 1956 (5. évfolyam, 15-20. szám)

1956 / 16. szám

Jobbágy Károly Hajnali viadal Felébredtem. Valami furcsa, érdes hang hasította fülem, mint a penge. Körülnéztem. Hajnal volt. Szürkeség. Mi az? Egy rémült, mégis szenvedélyes hörgés csapott most-ébredt értelmembe, és vakított az ólomszürke ég. Az álom, mint egy ijedt madár — elszállt. Magam maradtam. Kint meg folytatódott az elnyúlt sírás. — Ez már őrület! Kinéztem. Lenn, a földön, ablakomnál egy fehér macska, szinte felfúvódott, oldalt feküdt és tépte a füvet. Ő vinnyogott s a hörgés vele szemben egy óriási, szénfekete kannak kicsit nyugtató dörmögése volt. Mintha a kettő máris egy test lenne, együtt mozogtak; emez árnya annak, vele rezzent, míg feléje hajolt. — Az sírt és sírt. Húzódott egyre messzebb. Felborzolt szőrű, fiatalka nőstény. (Kicsit sajnáltam, ámde mit tegyek? Ez az élet!) Pördült is volna egyet, de rávetette magát a hím tüstént... s akkor üvöltve még egy megjelent. Karmolták egymást. Egy nagy gomolyagban hemperegtek, sokszor magukba marva a kékes fényben ritkás fű között. Feltérdeltem. Szívem torkomban dobbant, úgy néztem e nagy, véres viadalra, mely nem csitult, de inkább egyre nőtt. A madarak is hallgattak. Hatalmas, mélységes csend ült a budai utcán, a kutyák is, a máskor hangosak érezték a vad szerelem hatalmát, aminek — én is — mindent söprő titkán ma reggel kezdtem gondolkozni csak.

Next