Dunántúl, 1911. október (1. évfolyam, 152-175. szám)

1911-10-01 / 152. szám

ttvv fit '.­ i. évfolyam 152. szám. Vasárnap Pécs 1911. október 1. Szerkesztőség: Lyceum­ utca 4. aa Felelős szerkesztő: KÉSMÁRKY ISTVÁN úr Szerkesztőség telefonja: 650. azáili. Kéziratokat nem adnate vissza. Hirdetések díjszabás szerint ■pÉez ém . . M.— Fttévre .i­.. 12.­­Nagyedérre . . . egy hónapra . . . 2.— Éü szám­ára I fiSár. Kiadóhivatal: Liocnin irtsa 4. az. Kiadó telefonja: 222. resierentli Be­ssüld­e! reggel. —­ A technikai obstrukció változatlanul tart tovább s ez a kormánynak sok gondot okoz — de csak újabban. Az obstrukció első napjaiban azt hirdette a miniszterelnök, hogy a függetlenségi ellenállás maga magától fog megszűnni s ma ott áll a kormány, hogy ko­molyan gondolkodik a technikai obstrukció letörésén. Először csak a lapok hasábjain ha­rangoznak be a kormány komoly szándéká­nak a munkapárti korifeusok, később — mint ahogy a lapok írják, — október 20-án maga a miniszterelnök lép ki a porondra a mumussal, a házszabályrevizióval. Hogy az ellenzék ez ellen is felveszi a küzdelmet az kétséget sem szenved és igy a véderő javaslatok helyett a házszabályrevizió fog meleg napokat terem­teni a kormánynak. Hogy azután a kettő kö­zül melyik ássa meg a Khuen-kormány sírját, azt most egyelőre nem lehet megjósolni. Le­het, hogy egyik se. Khuen gróf legalább azt hirdeti: Olaszország. A civilizált világ élénk érdeklődés­sel figyeli az Afrika északi partjain végbe­menő eseményeket. Az események sassi fátyolát ma még senki sem tudja felleb­­benteni; ma még senki sem tudja megmon­dani, vájjon a civilizált államok terjesz­kedési ösztönének egy elszigetelt trü­kkjé­­vel vagy egy világbonyodalmat méhében rejtő nagy ac­ió előjátékával állunk-e szemben. Akárhogy alakuljanak is az esemé­nyek, annyi bizonyos, hogy Olaszország akár öntudatosan, akár a szerencsés vé­letlen kegyéből öntudatlanul nagyon szép fegyverténnyel akarja befejezni egységesí­tésének ötvenedik évfordulóját. És ez elmélkedésre késztet. Nagy évfordulókat szokás emléke­zetessé tenni. A jubilálás nem üres jogcím, hogy valamely állam magára vonja a vi­lág figyelmét, hanem etnikai szükséglet, amely egy nagy tettekkel és dicsőséggel teli múltnak őszinte öntudatából fakad; nagyszerű demonstráció, amelyet tiszta idealizmus táplál; a múltak felújuló em­léke, a jelennek erővel teli öröme és a jö­vőnek színes előképe. Csakhogy az ilyen nemzeti de­monstrációnak kell, hogy nemzet-erkölcsi tartalma legyen. Ha a jubileumi zászló magasan lengő színeinek szövetét a jog­rend tiszteletben tartása szövi s nem vegyül bele a jogtalanságnak, az erősek e viszás arcú jogának, lugubris árnyéka, akkor az igen jubileumnak snél tán­­ örvendhet a nemzet s büszkén hallgathatja idegen nem­zeteknek elismerő tapsait. Ma még csak egy tény áll előttünk: Olaszország a Törökországtól az erősebb reális jogán és a művelődés előmozdításá­nak palliativ jogcímén elvett szép afrikai Besseau. Az már igaz. Marianik. Hogy is ne!... Ugy­e jó tartományokat egy ragyogó diadémnak tekinti, melyet a jubileumi év dicsőségének emelésére koronájának többé gyémántjai közé ékel. Közmeggyőződés, ami bármelyik irányadó nagy napilap hasábjain fenntar­tás nélkül kifejezésre jut, hogy az európai politika szituációja sohasem volt kedve­zőbb e tényre, mint most s hogy Olasz­országnak csak akarnia kell s a tripoliszi, meg a kirekanikai aranyfák almái kis rá­zással is az ölébe hullanak. Olasz nemzeti szempontból szép be­fejezése lesz ez az első ötven évnek. Talán épen olyan szép, é­s ezt ma még fenntar­tással írjuk, mert nem tudjuk, megmarad-e Olaszország mostani actiója egy elszi­getelt hódítási ténynek vagy egy olyan actiónak kezdete ez, ami Törökország európai sorsát akarja megpecsételni, s­­talán épen olyan szép, mint volt az ötven évnek kezdete. Fényes hadi tényeknek semmiféle jogrendbe bele nem illeszthető tempera­mentumos végrehajtása volt az, amikor negyven év előtt megdördültek Garibaldi ágyúi a pápai Róma kapui előtt és rést törtek a Porta Pia-n­a híres szabadsághős katonái, hogy végig vonuljanak a jogtala­nul elrabolt egyházi állam fővárosán, az olasz géniusz, az olasz nemzeti egység, az vés, barátságos szobája volt... igen. Ha az enyém lett volna, bizony benne maradtam volna ... Nem lennék Spanyolországban ... nem! Marianik. Ő akarta. Besseau. Végre is, fel kell kelnem. Marianik. (Rámutat a ruhára, melyet egy székre helyezett le.) Itt van a nadrágja és többi ruhája ... Kikeféltem őket. Ugyancsak sárosak voltak! Besseau: Köszönöm, ön nagyon előzé­keny. (Észre veszi a cipőit.) És még a csó­nakjaimat is? ... Még ki is van fényesítve? Jó fénymáz! ... úgy ragyog, mint a tükör ... meg lehetne benne borotválkozni! Ah! jól van ... kedves breton néni. Marianik. Jól van, jól van. Csak ugor­jon ki az ágyból. Besseau. De nem ugorhatom ám ki. Marianik. Amiért én itt vagyok? Én? egy vén asszony, akinek a fia lehetne... Ah! Ah! Különben úgy is el kell hoznom a regge­lijét! Besseau. Amint tetszik. (Kiugrik az ágyból alsónadrágban.) Különben ... tudja... én ... egy tábornok előtt is fel tudnék öltöz­ködni ... annak sem lenne kifogása ... mert nekem van nevelésem ... (felhúzza a nadrág­ját.) Az én apám papírkereskedő. Marianik. Ohó! hiszen ön nem közle­gény ... Mit jelent ez a két kis sáv itt a kar­ján? Besseau: Káplár vagyok... (A mosdó­­asztalhoz megy. Fejét beledugja egy vízzel telt mosdótálba.) Marianik. Ah! tehát káplár! Ugy­e ne­­héz azzá lenni? Ir nagy hadgyakorlatai­ alatt. Henri Lavedan. Chamne­ur — 75 éves. Felesége — 66 éves. Marianik — 57 éves. Besseau káplár — 20 éves, barna, telt arcú jó fiú. Történik Bretagne egy kis falujában, melyben a hadgyakorlatra vonuló csapatok 24 óráig tartózkodnak. Szeptember közepe, Chainék­­nál vagyunk, a Ballanek­ utcában, a templom mögött. Egészen fehér szoba, fehérek a falak, fehérek a függönyök, a falon a családi képek, a fehér ágy lábánál két szép pálma. Az ágyon alszik valaki és rettenetesen horkol. A Szent­ Razker templom tornyában hajnali három órát üt az óra. Az ajtó kinyílik, belép Marianik néne, fején bretagne főkötő, bal­kezében zsinóros vörös nadrág, ujjain csónak nagyságú cipőpár. Az alvó mellé megy és megrázza. Marianik. Hé! la! hé! la! Katona úr! Bessean. (Előbb kicsit morog, aztán erős hangon): — Rajta fel! azt a ... Marianik. (Megbotránkozva): Cső ... önd! Mit akar! Szent Szűz ... Oh Jé! Besseau. Mi az? ... Ah!... igen ... bo­csánat !... Azt hittem, az őrszobában vagyok. Tehát... már itt az óra? « Marianik. Igen. De azért van még idő, elég idő van. Besseau. Mindegy. De legalább mégis aludtam. Marianik. És pedig úgy, mint egy an­gyal, volt? Besseau. Micsoda? Marianik. A kisasszony ágya. Besseau. (Ki nem érti a dolgot.) Mi tet­szik? Marianik. Azt mondom, hogy ugy­e jó a kisasszony ágya? Besseau. (Megtapogatja az ágyat.) Ez itt? Marianik. A­melyiken ön aludt! persze hogy az! Besseau. Ez az ő ágya? Marianik. Persze hogy az. Besseau. A leányuké? Marianik. Egyetlen leányuké ... mert a fiuk... Besseau. Lám­! lám! Ez hát a leányuk szobája? Marianik. Amit önnek engedtek át... Mindig átengedik a katonáknak, ha erre jár­nak! Besseau. Jól van, de hát ő? Nem lát­tam őt? Marianik. Ő nincs itt. Besseau. Hát hol van? Marianik. Nagyon messze délre ... Spa­nyolországban. Besseau. Utazik? Egy kis utazás? És mit irt, mikor jön vissza? Marianik. Soha se fog visszajönni. Besseau. Haragban vannak? Marianik. Ó! Oh! Jé! Szent Szűz!... Hiszen apáca. Besseau. Ah! (gondolkodik) Az már más. Végre mindegy... itt ugyancsak ked­_________________ Lapunk mai száma 18 oldal.

Next