Dunántúl, 1911. október (1. évfolyam, 152-175. szám)
1911-10-01 / 152. szám
vad fanatizmussal, olyan erőszakos gyűlölettel, hogy a jogrend belépirulva némán elhallgatott. Ehhez a tényhez akkor Európa hatalmasságai asszisztáltak, így végződött az olasz quinquagenarium első tizede. Pedig Róma sohasem volt olaszabb, mint a pápák alatt és sohasem volt nemzetibb, mint IX. Pius kormányzásának idejében, akinek Ausztria sohasem tudta megbocsátani Ferrarát. És azt a pápát, aki annak idejében egymaga többet tett az olasz nemzeti egység és szabadság érdekében, mint azóta Olaszország összes uralkodói és kormányai, idegenül elkergették házából, tűzhelyéről, alattvalói közül, akik szerették, népei közül, akiket szeretett, abból a városból, amelyben a nemzeti ideálok a legáltalánosabb emberi törekvésekkel a pápai tiara árnyékában a legeszményibb módon testvériesültek. A pápa, mint a világegyház feje, igaz, hogy a legáltalánosabb emberi célokat követi, de mint király annyira nemzeti, mint akár a legkisebb olasz. S vájjon ha az olasz király nemzeti érzéseihez szó nem férhet, az a szabadkőműves uralom, amely már évtizedek óta uralkodik, nem európai, nem világszervezet-e, amely messze túlkap a szigorúan nemzeti ideálokon? Hiába szépítenek, a modern Olaszország újkori szereplése olyan fegyverténnyel kezdődött, amelynek kardjára száradt véres rozsdáját évszázadok sem tudják letisztogatni. Azóta negyven év pergett le, Olaszország egységesítése óta ötven. 1861 — 1911. Az olasz nemzet jubilált, örült, tombolt mámorában, csak egyetlen szin-olasz palota maradt meg szomorú tiltakozásának fájó csendjében: a Vatikán. A legolaszabb olasz nem örülhetett nemzete din Besseau. (Erősen dörgöli magát.) Hát igen! De még nehezebb megmaradni... De hideg vizük van, aszondom! Marianik. Egy kicsit friss! Kútból jön... .Besseau. Igen. Bizony nem meleg ... de az a jó, kinyitja a szemet, felébreszt. Marianik. (Térítőt és poharat tesz egy kis asztalra.) Most megyek elhozni azt, amit parancsolt. Besseau. Én semmit sem parancsoltam. (Eközben felhúzza a cipőit olyan lassan, óvatosan, mintha tojást pakkolna.) Marianik: Igen, de meghagyták ám, hogy adjak magának mindent, amit csak akar... amit csak szeret... Maga azt mondta, hogy szereti a sonkát... a csirkét... a befőttet... a kalácsot... Besseau: Igaz, ezt mind szeretem ... Marianik. Mindenből kap. Besseau. Akkor nem tudok tovább menni. Marianik: Oh, dehogy nem! Besseau. Siessen hát, az ebadtát. Ha ebből a sok jóból mindből kell ennem ... nem lesz időm ... Marianik. Duplán fog enni. (Kimegy.) Besseau. (Fel van öltözve, begombolkozva. Gondolkodik.) Milyen kedves ház! Milyen szép kis szoba ... világos ... fehér ... a gyermekség, a tiszta szív illata tölti be! És a két öreg, milyen derék, becsületes emberek! Hogy kedveztek neki, mióta tegnap délután 5 órakor fülig sárosan belépett hozzájuk. Micsoda ebédet adtak neki. És hogy néztek rá! Igazán, Franciaországban szeretik a katonát... ez igazán szép, ez jól esik. Nézegeti a nemzeti Olaszországnak. S vájjon Olaszország ötven év óta ki tudta vívni a népek sympathiáját? Európa népei akkor nem tapsoltak neki s ameddig a nemzetközi jogérzék erkölcsi erősségei össze nem omlanak, s bármit hajt is végre a hivatalos államok önérdeke, Olaszország nem számíthat a népek rendkívül érzékeny lelkiismeretének sympathiájára. Ma Olaszország egy újabb fegyverténnyel akarja jubiláns esztendejét örök emlékűvé tenni. És most a civilizáció érdekében, de most is erőszakkal, mint ötven év előtt. Most is asszisztálnak neki az európai hatalmak, de nem tudom, a kibontott nemzeti zászló küzdelmeit kíséri-e a népek rokonszenve? Törökország nem Európába való: Törökország évszázadokon keresztül sokat vétett Európának. Világnézete nem illeszthető be az európai keresztény kultúra világnézetének keretei közé és én azt hiszem, hogy végpusztulása sem keltene Európában nagyobb emóciót. De ha Olaszország mostani zászlóbontása, — és ez a lényeg, — elszigetelt s a kapzsiság minden jellegével felruházott hadi tény marad, ebben az esetben Olaszország csakugyan múltjához méltóan fejezné be az első quinquagenariumot. Dr. K. Zs. Pécs, szept. 30. Pár hónappal ezelőtt a „Dunántúl“ sokat foglalkozott a tervbe vett igazságügyi palota ügyével, miután nézeteltérések merültek fel arra nézve, hogy mely pontjára a városnak épüljön az igazságügyi palota. Anélkül, hogy mi e kérdésben állást foglaltunk volna, kérdést intéztünk az e tárgyban legilletékesebb egyénekhez, akik közölték velünk véleményüket az igazságügyi palota helyére vonatkozólag. Bár ezen vélemények a Dunántúl hasábjain már napvilágot láttak, időszerűnek véljük a véleményeket újból leközölni, abból azalkalomból, hogy Székely Ferenc igazságügyminiszter ma este Pécsre érkezett, hogy a holnapi nap folyamán döntsön az igazságügyi palota helyére vonatkozólag. Ezen vélemények a következők: Balog Károly a pécsi kir. Ítélőtábla elnöke: A magam részéről az igazságügyi palota kérdésében nem mondhatok mást, mint az igazságot. Tudniillik minden állásfogalás megdőlhet az igazságügyminisztérium döntésén, mely egyedül hivatott határozni. Pécs város az igazságügyminiszter úr részéről a legnagyobb jóindulattal találkozik, amit bizonyít az a körülmény is, hogy ő excellentiája személyesen óhajtja megtekinteni az igazságügyi palota építésére kombinációba vett telkeket. Azt hiszem, még ebben a hónapban megtörténik. Hardy Sándor: A bosnyák tartománygyűlést egybehívták. A hivatalos lap mai száma a következő királyi kéziratot közli: Mi első Ferenc József, Isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország királya stb. és Magyarország apostoli királya ezennel tudtul adjuk és közhírré tesszük. A bosnyák-hercegovinai tartománygyűlés 1911. október 2-ára Sarajevo országos fővárosba uj ülésszakra egybehivatott. Kelt Wienben, 1911. szeptember 24. Ferenc József s. k. Burián s. k. fehér falakat... a mennyezetet, amelyen három kis körönd van; az alapzatot, mely csak úgy ragyog... És minderről gondolkodik. Ekkor hallatszik a trombita hangja, miközben Marianik lassan jő fel a lépcsőn, mert hozza a tálakat. Egyszerre belép, a tálak tele vannak... Besseau: Gyorsan! Köszönöm! Ah! Jól van ... De mégis, ha látnának társaim. Milyen szerencsém volt, hogy az utolsó percben ide rendeltek. Az biztos, hogy az ezredesnek nem volt olyan ellátása, mint nekem. (Leül az asztalhoz és eszik.) Marianik: No lám! nem. De hiszen mindig így van. (Hallgatózik.) Íme! itt van az úr és az asszony. Besseau. Nem! Ebben az órában? Ah, mégis, csak nem keltek fel? Marianik, Ok! De bizony. Ah, nem ismeri maga őket! A katonákért... mindent megtennének! Még az ingüket is oda adnák! (Az ajtó kinyílik. Chaine és a felesége ünnepi ruhában, mint jó öreg szülők, bejönnek. Mosolyognak.) Besseau. (Felemelkedik.) Hogyan! uram ... asszonyom ... Chaine ur. Maradjon az asztal mellett. Chainené. Folytassa az étkezést. Besseau. Maguk azt a fáradságot vették maguknak. Ah! Chaineur. De hát hogyne. Chainené. Ez nekünk örömöt okoz. Besseau. Mégsem kellett volna. Engem bánt a dolog. Chainené. Jól aludt? Besseau. Egy keveset, asszonyom. Mint egy ágyú, a pécsi kir. törvényszék elnöke. Az igazságügyi palota a legközelebbről bennünket érint. Részben, mert már most is csak szorongva tudunk elférni s az uj perrendtartás életbelépésével még inkább kell terjeszkednünk, részben pedig azért, mert három év múlva a mai épületre kötött szerződés lejár. A helyi viszonyokat ismerve, a legalkalmasabbnak az igazságügyi palota céljaira az Irányi Dániel-téren levő telek látszik, de hogy ott lesz-e az igazságügyi palota, az már más lapra tartozik. A végleges döntés már csak napok kérdése. Chainené. Az este olyan fáradt volt ön. Chaine ur. Az ebéd végén elaludt a székén. Besseau. Igen. Bocsássanak meg. Úgy viselkedtem, mint egy paraszt. Chaine ur. Hagyja kérem. A katonák. Nagyon jól tudjuk, mi az. Besseau. Úgy látszik, önök nem haragusznak a katonákra. Igaz? Chainené. Mondja inkább, hogy szeretjük őket. Chaine ur. Egész szívünkből. Besseau. Mi az oka. Chaineur. Nekünk is volt egy. Besseau. A családjukban. Chainené. Igen. Besseau. Az urnák, vagy kedves nejének az apja ... valószínűleg az első császárság idejében. Chaine ur. Nem, a fiunk volt. Besseau. (Most érti a dolgot.)Ah! csak nem? Chaine ur. (Lehajtja fejét.) Igen. Besseau. Az utolsó háborúban? Chaine ur. Igen. Besseau. Hol? Chaine ur. A loire-i seregnél. Besseau. A lovasságnál? Chaine ur. Nem, a gyalogságnál. Besseau. Úgy, mint én ... Nincs is jobb katona, mint a gyalogság. Chaine ur. Igen ... és még hasonlított is önhöz, ugye mama? Chainené. (Nagyon meghatottam) Igen. Besseau. (Csodálkozva.) Igazán? Chaine úr. Most már érti ön?