Dunántúl, 1911. december (1. évfolyam, 201-225. szám)
1911-12-01 / 201. szám
* 11Hl DB 1 2 M I. évfolyam 13. szám. Előfizetési ára Egész évre . . . 24.— Félévre.....................12.— Negyedévre . . . 6.— Egy hóra .... 2.— Egy szám ára 8 fillér. Kiadóhivatal Lyceum utca 4. sz. Kiadó telefonja: 222. Megjelenik naponkint reggel. Péntek./Pécs 1911. december 1. Szerkesztőség: Lyceum utca 4. hu Felelős szerkesztő: KÉSMÁRKY ISTVÁN úr Szerkesztőség telefonja: 650. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. ■ Hirdetések díjszabás szerint: WBIWPWi . December 1. Egy dátum, egy nap mindössze, épen olyan szürke, olyan hideg, mint a többi és mégis mihelyst az első szám leíródik, már fontossá, már kifejező fogalommá lesz és fizetést jelent. Fizetést annak, aki kapja, fizetést annak, aki adja, szóval mindenkinek. Ez a felkiáltójel alakú elseje az a kegyetlen szám, amely fizetést parancsol a szabónak, a suszternak, a fűszeresnek, a szolgálónak, az inasnak, még a lap előfizetőjének is, hogy legalább utólag fizessen. Ez az elseje az, amelyet már másodikán epedve várnak, amely a legnehezebben jön és a leggyorsabban megy el. Ez az elseje a legjobb és legrosszabb nap! A papoknak a világi hívőiét váró mentelmé. Divattá lett újabban a Szentszék mindennemű intézkedéseit a legutszélibb, a legpökhendibb hangon tárgyalni. A dologhoz még csak nem is konyitó emberek feljogosítva és hivatva érzik magukat a pápai rendeletek felett kritikát gyakorolni, mely ellen nincs felebbezés, sajnálkozni, gúnyolódni, hasábos cikkeket írni az egyház ellen, mely ime az állam ellen tör, annak jogrendjét, törvényeit megsemmisíteni, akarja. Szakasztott ilyen formában volt a legújabb mot u proprióval, mely a papoknak a világi biró illetőségétől való mentelmével, az u. n. privilégium sorival foglalkozik. Akiknél rosszakaratból származnak az ilyen gáncsoskodások, azokat ugyan meg nem győzi semmi felvilágosítás. Lehetnek azonban sokan, akiknél tájékozatlanságból ered a nyugtalanság. Ilyeneknek vannak szánva e sorok. Az egyház kezdettől fogva rosszalta tagjainak civódásait, pörösködését. De ha elkerülhetetlenül szükséges, hogy valaki igazságot tegyen köztük, sz. Pál rendelete szerint nem a hitetlen, pogány bíróhoz, hanem az egyházi elöljárókhoz kellett fordulniuk. Annál inkább tiltotta az egyház, hogy a hívek a papokat vonják a világi bíró elé. Az egyház tehát a maga területén, a maga erejével, a maga eszközeivel megteremtette a privilégium sorit. Nem az államhoz fordult, mert hiába is fordult volna, hiszen az első 3 században az állam ellenséges magatartást tanúsított az egyházzal szemben. Hanem fordult saját híveihez s megtiltotta nekik, hogy a papokat a világi törvényszék elé állítsák. A Nagy Konstantin után kereszténnyé lett római állam sokáig nem vette figyelembe az egyház óhaját s nem mentesítette a papokat a világi bíróság illetősége alól. De a privilégium soksa régi alakjában megvolt, mert a híveknek most sem volt szabad a papok elleni ügyeikkel a világi bíróság elé menni s a hithűségnek ama napjaiban az egyház óhaja meg is valósult. Justinián császár (a VI. században) végre törvénybe igtatta a papoknak a világi bírótól való mentelmét s a világiak most már ha akarták volna sem állíthatták a papokat a világi biró elé. Létrejött a privilégium téri állami közreműködéssel. A római jogból átment a germán népek jogéletébe is s fennállt az egész középkoron át s az újkorban is mindaddig, míg az állam keresztény volt. A kersztény állam méltatlannak látta, hogy a hívek atyja és tanítója ugyanazon hívek által ítéltessék. Bajnak tartotta, ha egyik-másik szolgája hibáinak a világi bíróság előtt való tárgyalása miatt a vallás csorbát szenved, az egyháznak az embereket jóravezető tevékenysége megbénul. Épen ezért azt a privilégium solint, melyet az egyház a maga erejéből is biztosított papjainak már a legősibb időkben, az állammal való mindenféle összeköttetése előtt, a két állam a maga részéről is megadta. Amióta az állam megszűnt kereszténynek lenni, kezdi figyelmen kívül hagyni a privilégium forit. Sok helyütt az államhatalom egyenesen kijelentette a pápának, hogy a változott viszonyok miatt, az egyház megbecsülésének megfogyatkozása folytán a régi kiváltságok fentartása nem lehetséges. A pápa az ilyen országok számára kifejezetten megengedte, hogy a papok a világi bíróságok elé állíttassanak. Így történt 1885. évi osztrák konkordátumban. Más országok egyoldalúan szakítottak az egyházzal s megkérdezése nélkül vontak vissza minden kedvezményt, melyet előzőleg számára engedélyeztek. Az egyház megtud élni az állammal való minden szorosabb összeköttetés nélkül is. Példa rá Észak- Amerika. Mindamellett a történeti fejlődés folyamán összefonódott két társaságnak erőszakos szétválasztását veszedelmes operációnak tartja, melyben az egyház is, de az állam is óriási vérveszteséget szenved. Erre meg Franciaország a példa, melyet erkölcsben, polgári erényekben, hazafiasságban megbecsülhetetlen károk érték. Épen azért nem egyezik bele a maga részéről az ilyen szétválasztásba. Ragaszkodik a privilégiumokhoz, mint szerzett joghoz. Korlátozását büntetendő cselekménynek minősíti s az 1869. évben kiadott büntetőtörvénykönyvébe egy paragrafust vett be, mely szerint ott, ahol a szentszék engedményt nem adott, mindazok, kik a napokat a világi biró elé vonják, kiközösítésbe esnek. Persze hogy e törvényszakasz megvalósítása elég nehézséggel járt. Az egyház A tfiz meséi... Alaktalan árnyak suhannak a falra. Ablakomon benéz az unott, szürke tél, Nyitottszemü parázs mered vissza rája. — Jobban besimulok a karszék homályába, Alkonyati érzés ... Csend ... A tűz mesél... Dünnyögve, nyögve csap ki a lángra S a szőnyegre fényes csikót csinál, Kócosan, lustán a vasrácsot méri — S mig kezem a karszék karját becézi, Lelkembe lágyan belemuzsikál. Szépre színezve szürke meséjét: Volt egy lány — halvány, bus, zárkózott, Sötét szemében mély tüzek égtek — S bármit beszélt s bárhova lépett, Sehol se hagyott semmi nyomot. Hiába indult nagy cél elébe, Megállították már a félúton — így a meséje — s elsugja százszor, Mig kezem lesiklik a szék karjáról S az álmos szőnyegre lassan lecsúszom. Gyöngyös Mara. A fehér rabszolgák Irja: Zádorfalvi. Úgyszólván érthetetlen valami a femininisták azon törekvése, mely őket a férfivilág, mint férj fölénye alól való felszabadításra ösztönzi. Tisztában kell lennünk a házasság lényegével. A házasság: két egymást szerető szív egybekelése. Szerintem csak a szereteten alapuló frigy: házasság. Az azt nélkülöző kötés csak üzlet, melyből hiányzik a lényeg: a szeretet. Ha pedig két egyén szeretetből egyesül, nem lehet szó fölényről, a férjnek a nő fölötti uralmáról, mert sokkal nemesebb volt az érzés, melyben a két szív összeforrt, minthogy az egyik vagy másik félre oly terheket rakna, melyet az önmagára nézve tehernek tartana s mint ilyentől megszabadulni óhajtana. Ahol a szeretet honol, ott a legnehezebb teher is könnyű, örömteli és édes. Más szóval: a szeretet nem ismer terheket, sem leküzdhetetlen akadályokat. Kinek a férje terhére van, az nem szereti azt, annak kár volt férjhez menni és a párjából kivetkezni. Ha a férj uralma a nő felett terhes volna, akkor az egész nővilág nem igyekeznék férjhez menni, s a nőemancipációt nemcsak mint mentsvárat aknázná ki, hanem egyedüli céljául a nő önállósítását és felszabadítását tűzné ki, mint a reá nézve legkedvezőbb, legkellemesebb s rendeltetésének legmegfelelőbb pozíciót. De nem ezt bizonyítja a tapasztalat, hanem épp az ellenkezőt. A nő szívesen fordul meg mindazon helyeken, hol a férfival kellemesen szórakozhatik. Sőt — teljesen szabad, korlátlan állapotában is — akaratát szívesen aláveti a férfi akaratának, csakhogy ezáltal a férfi kegyét elnyerhesse és nála magát behízeleghesse. Tehát szívesen előlegezi a férfivel szemben azon eljárást, melyet a célnál, mint feminista, magára nézve szubordinált állapotnak minősít. Ezen eljárásával a nő beigazolja, hogy a jóért, az élvezetekért, az igazi földi boldogságért szívesen elviseli ama bizonyos kínzó férjuralmat. Hisz éppen ezen körülmény teszi az örömöket még nagyobb örömmé, mert nagyobb az élvezet, mihez bizonyos önmegtagadás árán juthattunk. Midőn tehát a nő akaratát férje akaratának alárendeli, az még nem rabszolgaság. A nő azon eljárásával a predestináció alapján csak hivatásának él és természetes rendeltetését, mint a nő egyedüli és legszentebb célját, követi. Ha a nő törekvésében, a minden tekintetben kifogástalan és minta feleséggé és anyává igyekszik lenni, ezen ténykedése őt az emberi méltóság legmagasabb piedesztáljára helyezi. Hanem midőn a nő le akarja vetkezni nő voltát és férfivá akar átvedleni, mi több, kiművelésében a feleség és anyaság problémájának megfejtését figyelmen kívül hagyja és magát önállósítva, tisztviselőnek akarja kiképezni, akkor veszi magára a legnagyobb terhet és ha erotikus hajlamainak akar hódol