Dunántúl, 1912. január (2. évfolyam, 1-24. szám)

1912-01-03 / 1. szám

11. évfolyam 1. szám. Szerda Pécs 1912. január 3. —1_.—Ill i i Szerkesztőcég, Lyceum-utce 4. am. Feldre szerkesztői késmÁrky IstvÁm ár Szerkesztőség telefoni«, 650. szén. Kéziratokat nem adta­k vissza. Eiwintel ér ! 87 év»• • • • Félévre...................12.— negyedévre . . • 6.— így hóra .... 2.— Egy szán in­a ttb­ár, Kiadóhivatal Lyceum­ utca 4. u. Kiadó telefonja: 222. Hirdetések díjszabás szerint, naponkint réggé.­ ­ Uj év táján íjabban az a divat, hogy az emberek pár koonáért megváltják az uj évi tisztelgéseket és üdvözléseket. Ez a meg­váltás azonban egyáltalán nem megváltás ránk nézve. Ez a megváltás egy újabb haj­tása annak a terebélyes fának, amely leg­jobban január 1-ét virágzik ki s amelynek röviden pumpolás a neve. Boldog-boldogta­lan boldog uj évet kíván boldog-boldogta­lannak. A jó kiválság mindig jó, aki azonban nekünk uj évre kván jót, az csakugyan jót kíván, mert az pénzt kíván. Kíván és kap, mert ez társadalmi szokás. Kereskedelmi ki­fejezéssel: ez így van bevezetve. Bevezet­ték, ha jól tudon, a kéményseprők, átvették a postások, a tűzmesterek, szolgák, bérko­csisok, hordárok inasok és minden hasonló állású embertársunk, aki csak él és létezik. Az uj év alkalmából ez mind felkeres ben­nünket és aztán nem látjuk őket, nem hallunk róluk egy esztendeig, a legközelebbi uj évig, így volt ez eddg és igy lesz éveken át. Aki azonban az uj évi tisztelgéseket megváltja az ugyan úgy jár, mint aki nem váltja meg, mert ettől, szintúgy a buékos kártyáktól megmenekülni nem lehet. Tanulságok a rácvárosi gyilkosságb­ól. Rendesen valamely nagyobb, szen­zációs bűntett elkövetésére van szükség, hogy az a társadalmat gondatlanságából , fel­rázza, m és a tisztességes emberek rémül­ve kérdeztek, hova sütünk? mi vár reánk? Ilyen büntety volt a kegyetlen gyilkosság­gal összekötött rácvárosi rablás, mely fel­rázta Pécs város nyugalmát és bármerre ment az ember, mindenütt e kegyetlen bűn­tett képezte a beszéd tárgyát. Csak igaza van Leben Gusztávnak, ki híres munkájában azt állítja: „Valamely országban a kriminalitás abban az arány­ban nő, amíg arányban fejlődnek a bün­tetőjogban : humanitárius intézmények. Ha korlátozzuk a megtorlást, a büntetés elveszti elijesztő hatását.“ Hogy ily körülmények között hová ju­tunk, arra nem nehéz a felelet. Visszaté­rünk a vad álapotba, a kezdetleges bar­bárságba, a­hol az ember ragadozó állat, mely zsákmány és gyilkosság útján elégíti ki szükségletet. És ezek a szükségletek többé nem olyanok, melyeket kielégített a mindennapi kenyér. Hajdan a küzdő embe­riségnek az vlt a jelszava: „Élni dolgozva vagy meghalvi harcolva.“ És ebben volt még valami rémes vonás. Ma az elégedet­lenek nem akarnak sem dolgozni, sem meg­halni, ők élvezni­ akarnak, és pedig sokat és mindig, azok csak forradalmárok vol­tak, ezek már anarchisták. Igazi vadálla­tok ezek, kik a társadalom erdejében bo­lyongnak,l­eselked­ve keresik az alkalmat, hogy ha kell, revolverrel vagy egy kés­­szúrással szerezzék meg a pénzt, mely vad vágyaiknak kielégítésére szükséges. És honnan ered ez a kétségbeejtő irány? A mai szerencsétlen, Isten tagadó nevelésből, tudományos irányzatból. Ez tabula vázát akar csinálni a hitből, a ha­gyományokból, az egyetemes erkölcsi vi­lágrend elveiből szabályaiból. Az erkölcsi világrend szerinte egy sötét kor hagyomá­nya és minden törekvése oda irányul, hogy a modern nemzedéket ezen megalázó tu­datlanság és babona bilincseiből feszaba­­dítsa. A modern tudományok által felvilá­gosított ész előtt Isten egy haszon nélküli mythos, és fölösleges a tőle leszármazó erkölcsi rend is. Az illik az ember méltósá­gához, hogy önmaga miatt legyen erköl­csös, és ne ismerjen el más törvényt, mint a­melyet ő maga alkotott. Tegyük a jót, ke­rüljük a rosszat, de nem azért, mert Isten törvénye ezt parancsolja, hanem mert ezt követeli a szabad lelkiismeret, ez a haladás netovábbja. Igen, csakhogy sokan fütyülnek erre. A materializmust büntetlenül nem lehet tanítani. Most annak tanait követői közül sokan logikusan levezetik azon végletekig, a­melyeket ennek tanítói előre nem láttak. Ha az élet nem egyéb, mint átmenet két semmiség között, ha az ember arról, a­mit ez életben tesz, senkinek sem tartozik szám­adással, akkor a legokosabb, ha tőle telhe­től­eg kiélvezi ezt az életet. A szigorú ke­resztény erények, melye­kért a vallásos er­kölcs isteni jutam­at­ ígér a jövő életben, az ilyen ''m­ber szén"/4'' torka semmi­­ségek. Az ilyen ember szereti azt, a­mi jó e földön, szereti féktelen szenvedéllyel. Az ilyen rohan a gyönyörök után, az er­kölcsi törvényekre nem gondol, és mint a prédájára rohanó vadállat, ő is teljesen ár­tatlannak érzi magát, míg a zsandárok ke­zébe nem kerül, így lesz a vallástalan ne­velés a gonosztevők iskolájává. Ehhez a bajhoz hozzájárul egy másik, mely még jobban fenyegeti a közbiztonsá­got: a mindjobban enyhülő irány a bünte­téseknél. Általános a panasz, hogy a bün­tettek száma egyre szaporodik, a lapok hí­rei és törvényszéki rovata tele van lopás­sal, rablással é­s gyilkossággal. Ezrekre megy azoknak a száma, főleg nagy váro­sokban, kik nem tudják még reggel, hogy miből élnek meg az­nap; ezeknek rendes kereseti módja a lopás, rablás, gyilkosság, prostitutió. Mint áradat, úgy nő ezeknek a száma és már-már elnyeléssel fenyegetik a mai társadalmat. A társadalom meg tét­lenül nézi azt, alig védekezik. A józan ész azt kívánná, hogy a tár­sadalom olyan mérvben szigorítsa törvé­nyeit, a­milyen mérvben gyengül az erköl­csi törvények uralma. Minél kevésbbé tart­ják meg­ az erkölcsi törvényt, annál szigo­rúbban kell büntetnie a pozitív törvénynek. És sajnos, ma épen az ellenkezőjét látjuk. A büntető igazságszolgáltatás bizonyta­lan, enyhe, maga a büntető rendszer sok­szor nevetséges. Ma már nem tudunk, V3y— nem akarunk büntetni. A büntető igazságszolgáltatásban egy vészes huma­nizmus kapott lábra, mely a gyilkosban és tolvajban csak áldozatot lát, nem az emberiség kártékony elemét, a gonoszte­vők iránt gyengédséggel, szánalommal vannak, a becsületes emberekkel, kiket ama­zok megloptak vagy meggyilkoltak, nem törődnek. A társadalom szinte tehetetlenül áll ezzel a téves philantropiával szemben. A hatóságok vagy épen nem alkalmazzák tel­jes szigorúságukban a megtorló törvénye­ket, vagy ha esetleg itt-ott szigorúbb büntetést szabnak ki, a közhatalom gon­doskodik róla, hogy annak eltűrése minél könnyebb legyen az elítéltnek. Hiszen a fogházak és börtönök ma, főleg a nagyobb városokban, egészen kellemes helyek, a fogház cellája kényelmesebb, mint a kaszárnya szobája, jobban bánnak a ra­bokkal, mint a katonákkal. Miért is tartóz­kodnék a gonosztevő a bűntett elkövetésé­től, mikor annak fejében legföljebb egy ké­nyelmes fogház vár reá, hol magát kipi­henheti? Hiszen olyan jó szobájuk és ellá­tásuk van, olyan jól bánnak velük, hogy sokan csak azért ítéltetik el magukat, hogy kényelmesen kiteleljenek. Ez a téves philantropia nagy hibája a mai büntetőjogi iránynak, úgy tekinthetjük azt, mint állandó veszélyeztetését a sze­­­­mély- és vagyonbiztonságnak; és míg ez az irány nem változik, addig “hiába­való minden panasz, mert ez az irány nemcsak a theóriában uralkodik, ma, hanem a gya­korlati életben is, magában a bírói gyakor­latban. Pedig jobb volna, ha nem ez a téves philantropia, hanem a társadalom védel­mének eszméje lebegne a bírók előtt, mi­dőn ítélkeznek, akkor az egyes bűntények­re nekik megfelelőbb, bűntény nagyságá­val inkább arányban álló büntetéseket szabnának ki, mert a büntetésnek csak úgy van sociális haszna, ha az példát is statuál, jobban mondva ha megfékező hatása is van. A legtöbb ítélet ma nem éri el célját, részint azért, mert az elítélt a kiszabott büntetésnek csak felét vagy legföljebb két­harmadát állja ki, részint, mert maga a büntetés is inkább csak egy kis nélkülözés, nem igazi bűnhődés. Nekünk nincsenek gyarmataink, aho­vá az elítélteket deportálni lehetne, hogy ott erős munkával termékennyé tegyék azt a vidéket és így közvetve hasznot hajt­sanak az országnak. De miért ne lehetne az ilyen bűnösöket itthon kényszermun­kára alkalmazni az egész társadalom érde­kében. Svájcban meg­van az, és azok nagy hasznot is húznak ebből. Mennyit emleget­jük, hogy milyen szükséges volna az or­szág csatornázása. Ennek földmunkálatai­nál lehetne felhasználni az ilyen gonoszte­vőket, ez részben elriasztó is volna, rész­ben az államnak is hasznára lehetne de még azoknak a gonosztevőknek is haszno­sabb lenne a szabadban töltött erős munka, mint a börtönökben folytatott tétlen élet, mely fizikai erejüket is gyengíti, erkölcsi

Next