Dunántúl, 1912. április (2. évfolyam, 75-98. szám)

1912-04-02 / 75. szám

2. oldal Andrássy Gyula gróf helyesli a kor­mány eljárását, ő is úgy cselekedett volna. (Taps a jobboldalon.) Nem tudott volna be­lenyugodni abba, ha a miniszterelnök for­maságokkal akarta volna a nemzetet félre­vezetni. (Taps a jobboldalon.) A nemzet jo­gaiból senkinek és senki kedvéért engedni nem szabad. (Igaz, a baloldalon.) Azt hiszi, hogy a többség opportunitásból vagy kegye­letből engedett a király óhajának. Nem fo­gadja el Kossuth határozati javaslatát. Egry­­nek azt feleli, hogy tréfával a helyzetet el­intézni nem lehet. (Taps a jobboldalon.) Szabó István (nagyatádi) a kisgazda­­párt nevében beszél. Egry Béla tiltakozik az ellen, hogy Andrássy tréfának deklarálja az ő komoly kijelentéseit. Zboray Miklós kérdi a miniszterelnö­köt, mi az a veszedelem, amelyet elhárított? Apponyi Albert honorálja a miniszter­­elnök kijelentését, hogy súlyos konfliktustól menekült meg az ország, de oly módon kell ezt nyilvánosságra hozni, hogy semmi félre­értés ne legyen a jövendő uralkodó szemé­lye iránt. Batthyány Tivadar gróf rövid felszó­lalása után a vita holnapra halasztatik. Az ipartestületi békéltető Munkásság bizott­ságának választása. Pécs, április 1. Teljes és biztos tudatában voltunk és vagyunk annak, hogy még városi munkáskö­zönségünk sem elég érett arra, hogy bármi néven nevezendő alkotmányos jogával nagy­korpán s érett fegyelmezettséggel tudjon él­ni. Amily felemelő a két millióra menő sztráj­koló angol bányamunkásság önfegyelmezett nyugodtsága, olyan megdöbbentő az az aljas­ságig sülyedő durva terrorizmus, amely a mi fejlődő munkásmozgalmaink minden egyes életjelenségében mutatkozik. A vasárnap lefolyt ipartestületi békélte­tő bizottsági választások kapcsán állapítjuk meg a fentieket, melyben csakis a kiküldött rendőrhatósági közegek tapogatódzó tájéko­zatlansága volt arányos a munkásság szociál­demokrata részének fékevesztett durvaságá­val. Egyelőre arra szorítkozunk, hogy reá mutassunk a választás lefolyására, de párhu­zamosan megtesszük a lépéseket, hogy a ha­tóság legalább a jövőben biztosítsa a jogosul­tak szabad véleménynyilvánítását. A munkások a pécsi ipartestületi békél­tető bizotság választásán két lista körül cso­portosultak. Egyiket a szociáldemokrata párt állította össze, a másikat a keresztényszocia­­listák. A választás kimenetele iránt egyik részről sem volt kétség. A keresztényszocia­­listák jelölése folytonos fejlődésünknek erő­próbája és beigazolása akart lenni. A szociál­demokraták 180—200 szavazata ellenében mieinknek 100—110 szavazatuk volt biztos s ennek a 110 szavazatnak leadását lehetetleni­­tette első­sorban nem a műveletlen, durvalel­­kű szociáldemokrata munkásság terrorja, hanem a hatósági intézkedések hiánya, amely a neveletlen tömeg aljas erőszakosságát a szelidebb kisebbség joghoz jutása érdekében elháríthatta volna. A szavazás a tornacsarnokban folyt le s 10 órára volt kitűzve. A rendőrség nem vett tudomást a pécsi munkásságban létező és kiélesedő ellentétes mozgalmakról, nem vett tudomást a két párt sajtójának ismételt felhívásáról, hogy egyesületi helyiségeikben már 9 órakor gyülekeznek és csoportosan vo­nulnak föl. Éppen mert nem vett tudomást, nem tett intézkedéseket, hogy az utcai közle­kedés egyesek számára zavartalanul biztosí­tott legyen s arra még kevésbbé gondolt, hogy a két párt szavazói elkülönített helyi­ségben gyülekezhessenek. így történhetett, hogy az előbb érkezett szociáldemokraták egyetlen egy szál rendőr jelenléte nélkül fo­gadhatták a későbben érkező keresztényszo­­cialistákat s mindjárt a megérkezéskor a leg­durvább szidalmakkal illethették őket. A ke­­resztényszocialisták, akiket mindenáron meg akartak kímélni az inzultusoktól, a lutherá­nus templom udvarára állították be. A kiküldött rendőrkapitány tíz órakor kinyittatván a választási helyiséget, felszólí­totta a két pártot bizalmi embereinek kijelö­lésére, ami meg is történt. A­mi ezután tör­tént, az az előrelátás hiányának netovábbja. A szavazásra nem volt kijelölve elkülönített helyiség, a tágas tornateremben négy helyen négy urnánál párhuzamosan folyt a szavazás, kordont nem vontak, rendőrt nem lehetett látni, a kapitány el volt foglalva a középső urnánál és szenvtelen tárgyilagossággal néz­te a szabálytalan tolongást. Nem képezett sé­relmet s az előzetes intézkedés híján nem is képezhetett, hogy a szociáldemokraták mind a négy urnát szorosan körülvették, piszkoló­dásokkal, szidalmakkal, szándékos lábletip­­rásokkal, alattomos hátbavágásokkal inzul­­tálták és tartották távol a szavazástól a ke­­resztényszocialistákat. Ezek azon remény­ségben, hogy ha a szociáldemokraták lesza­vaztak, nyugodtan leadhatják szavazataikat, hátrább vonultak a tolongásból. Eközben — nem tudjuk, kinek az eszméje volt, vagy a választási eljárás melyik paragrafusa alapján történt — a hatósági kiküldöttek, részben a szociáldemokraták bizalmi férfiai, kikiáltot­ták a neveket s ha jelentkezett reá valaki, el­fogadták a Szavazó cédulát. Kellő leigazo­lásra senkinek nem volt gondja. Nem is lehe­tett olyan tervtelen hatósági eljárás mellett , amely semmi másra nem látszott súlyt fektetni, mint az ügy minél gyorsabb lefoly­tatására. Így történt meg, hogy a jelen volt 200 szociáldemokrata 300 szavazatnál többet gyömöszölt be az urnákba. Csak egy ember volt, aki teljhatalmú parancsolóként viselkedhetett a választási he­lyiségben s ez Szabó József, a szociálde­mokrata munkásság párttitkára, aki azonban nem használta ki tekintélyét arra, hogy a kö­rülötte elhangzó durva szitkokat leintette s az ellentétes vélemény szabályszerű megnyilat­kozását lehetővé tette volna. A keresztény­­szocialisták látván, hogy a szavazások ilyen beállítása mellett testi épségüket veszélyez­tetik, elvonultak. A tanulság mindezekből elsősorban a hatóságra háramlik. Míg a munkásság reá nem nevelődik alkotmányos jogainak nyugodt gyakorlására, a rendőrségnek kell a keretek kellő felállításával arról gondoskodnia, hogy a szabadság szabadossággá ne fajulhasson egy részről — másrészről érvényesülhessen azok részéről is, akik talán kisebb elkesere­dettséggel s több önfegyelmezéssel, de ugyan­annyi joggal szeretnék szavazatukat ilyen és más alkalmakkor érvényesíteni. Sok, ami ebben az országban kath. intéz­mény van, az mind egy szálig az ő műve! Hiszen, Testvéreim, hogy most ebben a kedves körben, ez alatt a kifejezetten kath. fedél alatt szerencsés vagyok hozzátok szól­ni, az is csak az ő érdeme! Mint ahogyan azt a nagy hajót ,amely robogva száguld oda­­kinnn a tengeren, nem a gép ereje viszi a nyu­godalmas kikötőbe, nem, csak az az egy szál kis vas, de az az iránytű! Ilyen iránytűnk volt nekünk gróf Zichy Nándor! És igy lassan-lassan fölkeltette a nép hitének alvó energiáit; kapcsolatokat terem­tett a földhöz ragadt, a magára hagyatott emberekben és mozgalmakat indított meg, mozgalmakat, amelyekben a haladás vágya a hit erejéből táplálkozott. És ingatta és ébresztgette és rázta a kath. társadalmat, hogy ez a 100 esztendő óta penészedő nagy massza, amelyet a kár­örvendő felekezetek immár cadávernek, hul­lának néztek, végre is­­ megmozdult. Végre is megtörtént, amiről eleddig nem is álmodtunk, hogy akadnak immár világi katholikusok is, akik meg merik vallani, hogy azok és hogy a saját felekezetük érdekeit óhajtják szolgálni. Végre is megtudtuk, hogy a vallás nem­csak a papoknak való, s hogy a tiszta erkölcs nem azt jelenti, hogy élhetetlen és ügyetlen és bamba valaki. Amikor megkondul az öreg harang, fen­nen hirdetve a szent igét, immár nem szé­gyenlem levenni a kalapomat és elimádkozni jámbor szívvel az urangyalát. Sőt, aki megmosolyog érte, hogy az Úr asztalához járulok és igyekszem megóvni a lelkem tisztaságát, annak fittyet hányok! Ha becsmérli intézményeinket, ha gáncsot vet terveink elé,­ annak minden testi és lelki erőmből ellentállok! És ha bántja, piszkolja a papomat, hát — megvetem! És mindezt, Testvéreim, mindezt az az ő mélységes, szilárd hite idézte elő. Az a hit, amely nem ismer akadályt és amely hegye­ket helyez át! Az a türelmes hit, amely senki másnak a hitét nem bántotta soha, de megismertetett bennünket önérzetünkkel, felfokozta azt és megnevelte. Az a hit, amely dolgos volt és gyakorlati és amely a köz- és magánélet egész vonalán, mindenütt lelkesített, járt, beszélt, áldozott, szervezet és vezérelt! Amikor meghalt és eltemették, úgy éreztem, megérdemelte volna, hogy a keresz­tes hadak lobogójának selymét borítsák ne­mes tetemére. Amikor koporsójára való ér­cet kerestek, megérdemelte volna, hogy a szentegyház szabadságáért küzdött évszáza­dos kardokat törjék össze erre a célra. Ami­kor elhantolták, megérdemelte volna, hogy azt a földet, amely az ő drága hamvait takar­ja, a magyar katholikusok, az érte­­imát mondó hívek ezrei tapossák térdeikkel a sir­­dombbá és megérdemelte volna, hogy azt ír­ják sírkövére: „Itt nyugszik a magyar haza és a kath. egyház legjobb fia!“ Testvéreim! Ellenségeink azt mondják: „Igaz, gróf Zichy Nándor küzdött, de — nem győzött!" De megtanított bennünket a kitartás­ra is! Amikor Pompejit kiásták, a város ka­puja mellett találtak egy kővé vált katonát. Egy egyszerű, rosszul fizetett római kőkato­nát. A tisztje állította oda, hogy őrizze a kaput. Amikor a Vezúv háborogni kezdett, ami­kor a föld megingott, s amikor lángoszlopok csaptak ki a földből és fojtó, fekete füst ter­jedt el szanaszéjjel, eszeveszetten menekült mindenki és a nép egymást gázolta futtában, hogy megmenthesse a puszta­i életet. A katona a kapufélfához támasztotta a vállát, egy kicsit keményebben markolta meg a kardját és­­ meghalt, de nem mozdult el a helyéről. Igaz, a várost meg nem menthette, de az emlékezet és az elismerés 1900 esztendő után is a kötelességteljesítés és kitartás babér­koszorúját fonja kihűlt tetemére. Ilyen katonája volt a magyar katholi­­cizmusnak gróf Zichy Nándor! Őrt állt érde­keink mellett és őrt fog állani minden időkig azoknak a nemzedékeknek életében, akik tudni fogják, hogy a zászlót, a mi zászlónkat soha el nem hagyta és akiknek ezzel példát adott a mindhalálig való hűségre. Meghalt és eltemették. Oh, de a sírja ! DUNÁNTÚL Április 2. Kedd. Cuvaj kormánybiztos. A király a teg­napi kihallgatáson kormánybiztossá nevezte ki Cuvaj bánt Horvát-Szlavonország te­rületére. E kinevezés következtében az áp­rilis 3-ára kitűzött általános választások el­maradnak és az alkotmány hatálya meg­szűnik. Erre a rendkívüli intézkedésre csak három évtized előtt volt példa, nevezetesen 1883-ban, közvetlenül gróf Khuen-Héder­­váry bánná történt kinevezése előtt. Más forrás szerint a kormánybiztosi kinevezés nem történt meg. Ne higgjetek nekik! Két dologra megtanított bennünket: El­­lentállni és kitartani! Ez is győzelem! De még milyen! Mi már nem vagyunk szélfútta nádszá­lak, de nem vagyunk olyanok sem, mint a holt halak, amelyek csak átmentében úsznak!

Next