Dunántúl, 1912. július (2. évfolyam, 146-171. szám)

1912-07-02 / 146. szám

ívirt 11. évfolyam. 146. szám. 1912. Pécs, julius 2. Kedd Szerkesztőség: Lyceum­ utca 4. u. Felelős szerkesztő: KÉS­nERKY ISTVÁN út Szerkesztőség telefonja: 650. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. OS ISO Hirdetések díjszabás szerint. Előfizetési év: Egész évre ... 24.— Félévre...................12.— Negyedévre . . . 6.— Egy hóra .... 2.— Eső szám ára 8 fillér. Kiadóhivatal Lyceum­ utca 4. uj telefonja: 222. naponkint remei­ tanítókhoz!­ la gróf megyéspüspök meg­­zéde a pécsegyházmegyei tók mai közgyűlésén. ült el egy évtized ebből a szt­­ális joggal mondjuk, hogy szá­­n XX. század —’ főleg a tudó­­emberi ismeretek terén a hal s­­okszor meglepő fejlődés százada, probléma, melyeket a küzdő, lei­­reményt vesztő s újra nekilendült századokon, sőt nem egy dolog­­ezredeken keresztül forgatott, feste­­tt s hagyott hátra tovább is talánynak, most mint érett gyümölcs hullanak ölünkbe. Kiszélesült a tudás határa, régen nem is sejtett perspektívák nyíltak meg a kutató ész előtt, a teremtés koronája: az embernek értelmi ereje kezd kibontakozni, mintha csak most valósulna az Isten igéje, melyet egykor ősszüleink felett hangoztatott, mikor azt mondotta: „Dominamini“, „Uralkodja­tok" az egész világ felett. Ha azonban közelebbről nézünk az emberek közé, ha a nyüzsgő, hánykolódó társadalmat kissé megvizsgáljuk, sajnálattal leszünk kénytelenek magunk konstatálni, de'W.ez­­a haladás, az­ ész diadala, a tudás bő­sége nem abszolút érték, nem­ hozta, meg az­ embernek azt, amire vágyott, s amit tulaj­donkép joggal várnánk tőle: a nagy társa­dalom tartós javulását, az­ igaz boldogság némi fokozását. Sőt gyakran úgy látszik, mintha a gyors értelmi haladás ellentétben állna az igaz boldogság lehetőségével, mert manap­ság sajnos a tudomány minden fejlődése, az értelmi erők minden diadala, az egymást követő hatalmas vívmányok minden újdon­sága s az egész embernek minden törtetése és munkája mellett szegényebb az emberiség mint annak előtte, züllöttebb a társadalom, mint talán valaha ... Ha azt az ideges forrongást tekintjük, mely az emberiség túlnyomó nagy részét szinte lázban tartja, ha a tekintélyek meg­döbbentő sülyedését látjuk, ha azt vesszük észre, hogy a régi harmóniák, a régi kere­tek rendre felbomlanak és az egyöntetű, összetartó törekvések helyén az osztály­érdekek szenvedélyes harca dulakodik, melyben nem a belátás szüksége és az okos mérséklet, hanem a vad indulatok tombolnak legtöbbször, ha azt látjuk, hogy ez az irányzat, ez a kóros tünet, a nagy szabados­ság és a zabolátlan függetlenségérzet mind szélesebb rétegekre csap át s már-már ki­verődik a nemzet világán, melytől pedig a szebb és jobb jövő hajnalhasadását kellene remélnünk, hogyha nyitott szemmel mindezt megfontoljuk, akkor elénk tárul az a fontos kérdés, hol ennek a végzetes veszéllyel fe­nyegető bajnak az oka, gyökere? Hogy lehet ez ép most, amikor a tudomány olyan 'szédületes arányokban ’la'ud..­­ . amikor az emberi ész évszázados, évezredes fáidig o­­kat fejt meg a saját javára? Mi tanítók vagyunk ... Ezrek és tíz­ezrek vannak reánk bízva. Kérdeznünk és tudnunk is kell tehát, hogy a mérhetetlen fe­lelősség súlya, melyet e nagy s magasztos hivatás hárít mindnyájunkra, össze ne mor­zsolja a saját lelkünket s annak boldog­ságát. Azt már látjuk és be kell ismernünk, mert hisz tapasztaljuk, hogy a felfordulás útjain vergődő emberiség boldogítására, sőt ennél is kevesebbet mondok, megjavítására a tudás bősége magában nem elég. Mi hiányzik tehát, mikor az ész, a tu­domány s ezek csatornája, a tanítás fej­lődik és halad? Egy hiányzik csupán, amiről e század síppal-dobbal, vívmányokkal, külső csillo­gással kérkedő szelleme úgy megfeledkezett, mintha nem is létezhetnék többé: az akarat kellő nevelése. Az erkölcsi nevelés szükséges­ségének eleven tudata. Ez hiányzik csupán. Ámde ez elég is minden bajnak, minden tár­sadalmi forrongásnak magyarázatául. Az ész diadala, az értelmi erők rop­pant fejlődése, a tudomány csodás vívmá­nyai úgy elkábították a XX. század gőgös embereit, hogy e század az észen, a tudo­mányon kívül egyebet nem ismer, vagy legalább nem látszik ismerni. Pedig a léleknek két hatalmas egyen­rangú karja, tehetsége, potenciája van: az ész s az akarat, a szabad akarat; s ennek a kettőnek feltétlen összhangban kell lenni mindenkor, hogy az ember boldogsága le­­n­élvégi, legyen. Ha az­ egyik túlteng,­a má­sik elsatnyul és az ember harmonikus léte, igaz boldogsága vele együtt pusztul. Az em­ber értelme sok szépet, jót és nagyot alkot- Bróf Zichy Nándor emlékezete. Irta és a mai tanitógyülésen elszavalta: Bodonyi Nándor. Lovagerényekben fénylő középkor Az újkor téged sötétnek nevez Az epigon újért hevül, újért forr. Ma mindenki „uj vizeken" evez__ A dalnok húrjain lantpengetéskor A téma ez folyton, csak egyre ez — E nóta járja szünös-szüntelen: Sötét a múlt, világos a jelen! E nóta engem már valóban untat; Ha igy van-e mindez? — tűnődve kérdem... Ily könnyedén tagadjuk meg a múltat? Hit, erkölcs, becsület ma már nem érdem? S elnézem lázzal törtető korunkat, Amint száguldva gázol könyben, vérben — S lelkemre száll borongó méla kétség: Világosság-e ez, avagy sötétség? Vakeszme hát a hit s a honszerelme? Nyers dőreség lángolt csupán ezért? Midőn kereszt simult bajnok-kebelre S imára meghajolt a hősi térd ... Midőn a hős levente harcra kelve Hitért, honért csatázva onta vért... És balszerencse és viszály között; Csupán sötét agyrémért küzködött!? Oh nem! a múltnak volt sok szép erénye: Istenben hitt és védte a hazát; Hatalmasnak nem hódolt kegyre-kényre S nem engedé a gyengébb igazát Borostyánt font a jó erkölcs fejére S tudásért óh hány éjt virraszta át? — Nőt tisztelt és védte az özvegyet, Ledéren nem hajszolt olcsó kegyet... Imé a történelemnek könyve nyitva, Ti, a holnapba néző máiak Tekintsetek belé, ez azt tanítja: Hajnalt meg nem előzhet virradat A létnek van sok rejtett, néma titka, Mit szóra nem birtok ti bölcs fiák ... S elvégre a legbölcsebb bölcselem: Múltak kövén épült fel a jelen ... E bölcselet é­s a múlt szent hagyománya Töltött be köztünk egy nemes szivet, Ki bár elköltözött, de vesta­ lángja Köztünk marad s fényt hint és meleget, idézni emlékét e dal kívánja, Kinél nem volt derékabb, sem hivebb ... Ki volt ő? múló ember? A földi vándor? Egy eszme volt nekünk: gróf Zichy Nándor! Egy eszme, múlt s jelen közt kapcsolat, Bölcs férfiú, ki bár jövőbe néz, Nagy múltat könnyelműen meg nem tagad; Hitért, honért, királyért halni kész, Mint egy a múltakból köztünk maradt Keresztért harcoló nemes vitéz, Kinek szelid hittel simult szivére A „női fenség" szűzi­ példaképe ... Van-e köztünk katholikus magyar, Ki nem tudná, hogy nekünk ő ki volt? — Mikor átgázolt rajtunk a vihar... S alkotmányunkon nyers önkény tiport... S már nyitva állt a sir, mely eltakar ... Nagy szive akkor is felénk hajolt S kockára vetve rangját, vagyonát. Védelmezé egy holt nemzet jogát ----------*) *) Köztudomású dolog, hogy az absolutizmus ide­jén gr. Zichy Nándor egy fulmináns cikket tett közzé Jókai lapjában, a „Hon“-ban, az akkori fentálló állami rend ellen. Ezért a cikkért őt is meg a szerkesztőt is becsukták. Jókai csak könnyen kiáltotta a börtönt. Fé­nyes tehetségét, ragyogó írói tollát el nem rabolhatták, de gr. Zichy Nándort főúri rangjától és vagyonától fosz­totta meg az önkényuralom. A nagy férfirn mindez csupán annyit változtatott hogy ezután úgy irta nevét, hogy: Zicsi.­­Később visszakapta főúri rangját és va­gyonát. B. N. S mikor egyháza ellen támadott A mindent­ uyitók merész hada, a zászlót bontva őrként álla ott: Oly sok nagyunk közül tán egymaga! — Nagy lelke kincse volt, mit ránk hagyott: Katholikus voltunk öntudata ... Pedig de mennyit kellett tűrni érte, Utján csak gáncs, gúny és rágalom kisérte! De ő megvetve gúnyt és gáncsokat S alázattal követve Mesterét, A cél felé bátran s büszkén haladt, E céltól őt el nem téritheték; Önmagához mindig hű maradt; Előnyökért elvet sohasem cserélt, Mert férfi volt, nem báb, nem ingatag: Hitvalló hős, bátor, nemes lovag... Tanitó társaim, e nemes lovag Emlékének szentelvén ünnepet, Könyüt hullassunk-e a gyász miatt? — Hisz ő mienk is volt, mert szeretett! Ily férfiút az Ég kegyelme ad, Ha áldással tetéz egy nemzetet... S midőn elszólitá az üdvnek Atyja, Egyházunk és hazánk méltán siratja ... Sirjunk-e hát, mig sírján térdelünk!------­Ne! Lelke elborul, ha sirni lát; Hisz ő együtt érzett mindig velünk... Hálánk hiszitse sirját és virág! S midőn már attól távol lépdelünk, Pacsirta zengjen égfelé imát... S mi, járva létünk ösvényén tovább, Emlékezzünk s­­ kövessük nyomdokát! Lapunk mai száma 10 oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék