Dunántúl, 1912. augusztus (2. évfolyam, 172-196. szám)

1912-08-01 / 172. szám

2. oldal. Köztudomású dolog, hogy mi lett en­nek a következménye. A fiatal Törökor­szág dühöngött és fenyegetőzött, de tenni nem mert semmit, sőt azzal is súlyosbí­totta bukását, hogy pár millióval megfi­zettette magát. Az ilyen megalázásnak azután meg vannak a további következ­ményei. Olaszország megtámadta Tripo­­liszt, abban a reményben, hogy jó borra­való árán ő is megszerzi azt; de vannak olyan dolgok, melyeket nem lehet megis­mételni, azután meg Tripolisz igazi török tartomány volt, ha távol esett is, de valódi muzulmán föld volt. Annak pénzért való átengedése biztos halála lett volna a mai rendszernek, sőt biztos halála a mai rend­szer vezető embereinek. Ezek az emberek nem bocsáthatták folyton pénzért áruba a birodalom integritását: Judás is csak egy­szer kapott harminc ezüst pénzt. Bár kép­telenek voltak felfegyverezni Tripoliszt, de még inkább lehetetlen volt beleegyezni annak elvesztésébe. Szerencsére ott vol­tak az arabok, akik vállalkoztak az ellen­állásra. És így az ifjú Törökországnak megvolt a háborúja, egy igazán különös háború, melyet a maga rövidlátásának kö­szönhetett, melyet sem előkészíteni, sem folytatni nem tudott, amelyben az önkén­tes hősiesség önfeláldozó csodája pótolja a tehetetlenséget. Mindezekért a katonai közvélemény a polgári megbízottakat, a minisztereket tette felelőssé. Mahmud Sefket pasa több hónapon át megkísérlette a kibékítést, ő a hadseregnek is embere volt, a Bizott­ságnak is minisztere, ő a maga személyé­ben egyesítette mind a két pártot. De még­­­­is csak eljött a nap, mikor a csupa illúzióra épült ház alapjai meginogtak. A monas­tii katonaszökések és az albániai zava­rok összeroppantották a gyönge épületet. Mahmut Sefket visszavonult. Azt hitték meglesznek nélküle is. De nem ment a do­log. Nem tudtak új hadügyminisztert fogni, a kormány megbukott és ugyanazon éjjel az olasz torpedók bombázták a Dardanel­­lákat. Törökországban majdnem mindig voltak zavargások, p. o. a janicsárok. De mióta meg van az alkotmány, ezen zava­roknak jellege és hordereje megváltozott. Az nem maradhat büntetlenül, hogy a hadsereg éveken át csak politizált. A tisz­tek saját erejük öntudatára ébredtek és amíg az „Egység és Haladás“ bizottság­nak voltak az eszközei, most a maguk ne­vében akarnak dolgozni és elejteni minden polgári ellenőrzést. Most a katonai liga az, amely beszél, cselekszik, ír és követel. A katonai liga követeli a miniszteri válságot és a parlament feloszlatását. A bizottság csak egy lélek nélküli test. Ellenáll és har­col, hogy életben maradhasson. De már későn van, hisz a hadsereg volt eddig az ő ereje, de a hadsereg már nincs vele. Most tehát mindenki a szultán felé fordul, a felé a szultán felé, akit eddig semmibe sem vettek, még a parlamentben is nevetséges­sé tettek. Most eszükbe jut, hogy ez a szul­tán, akit eddig csak parádénak tartottak, képviseli most a válság óráiban az egyedüli politikai, vallási és katonai tekintélyt. Alá­írattak vele egy proklamációt, melyben a katonákat inti, hogy ne politizáljanak, a felkelőket pedig visszatérésre szólítja fel. Vájjon hallgatnak-e reá? Lehetséges. De minél jobban hallgatnak reá, annál na­gyobb baj a most hatalmon levő pártra. Forradalmat csinálni és azután a legitimi­tás segélyével megmenekülni, ez Pyrrhusi győzelem. Eddig a Bizottság volt a szul­tán pártfogója, most a szultán lett a Bi­zottság pártfogójává.. Proklamációjának hangja méltóságtól jóslás ügyes. De milyen meglepő dolog ilyen szavakat hallani a hívők eddig elhanyagolt uralkodójának szájából! Ennek az okmánynak egyes ön­tudatos hideg részletei valóságos korbács­csapások. Váljon azokat „a független vé­leményű, a dolgok vezetésében hosszú ta­pasztalattal bíró férfiakat“ akiket a szul­tán a kormány élére ígér állítani, a Bizott­ságból fogja-e választani? Alig valószínű. Egy külön bizottság lesz kiküldve, amely kikutatja és megbünteti a jogsértéseket. Azt mondják, hogy mindössze harminc­negyven katonatiszt maradt hű a régi Bi­zottsághoz: ez a teljes bukás. Várjon megmenti-e ez a birodalmat? Kétséges. Törökország politikailag­ annyi­ra meg van mérgezve, hogy nehezen tud meggyógyulni. A sok liga nem egészséges millió a katonaság számára, még akkor sem, ha különben jogos volt az ő felháboro­dásuk és a katonai tekintélyre semmi sem veszedelmesebb, mint ha az a polgári ha­talmat uzurpálja. Még­hozzá az ellenség a kapu előtt áll, úgy belső, mint külső ellenség. A béke, melyet a tábornokok az albánokkal akarnak kötni, nem fog sokáig tartani, mert az albánokkal kötött béke sohasem tartós. Az olaszokkal kötendő béke sem lehet tartós, mert Törökország, még ha elveszíti is Tripoliszt, nem érzi magát legyőzöttnek, nem akarja bevallani, hogy legyőzték. Ha egy kissé több előrelátásuk és ha­zafiasságuk lett volna, ha Tripoliszban egy pár új ágyút és egy kissé több őrséget he­lyeztek volna el, megnyerték volna a csa­tát. Az Egység és Haladás bizottságnak úgy látszik más dolga volt, mert semmit sem tudott előkészíteni. Az ő mérlegét könnyű összeállítani. Kint elvesztettek két tartományt, bent ostromállapottal tudják fenntartani az alkotmányt. Ez bizony alig elég arra, hogy ezek az urak igazolják a maguk gőgös piagatartását; van köztük néhány igazán­ értékes ember, de hiány­zik náluk a vezetőjő, a programm és a hit. Ha igazán azt hitték, hogy az általuk vá­lasztott rendszerrel megmentik hazájukat, akkor igazán naiv emberek. Ha pedig csak kalandozok, a történelem szigorúan el fog­Fél négykor torkig voltam már Var­­gyas, Győrffi, Csizmadia, Gönczy, Gáspár, Beke, Snázel, Farkas pedagógiai megemészt­­hetelen csemegéivel, hát kopognak. Most már bizonyosra vettem, hogy a tanfelügyelő. Az újságot gyorsan az asztalfiókba rejtettem és sietek üdvözlésére. Felesleges figyelem, a nótárius volt. — Szervusz. — Szervusz.­­— De most csak eljösz egy spriccerre? — kérdezte. Megnéztem az órámat. Félnégyre múlt. Előre csavartam mutatóját harminc perccel. Úgy, most helyen vagyunk. Én a magam órája után indulok, kinek nem tetszik, tegyen róla. — Öt perc múlva ott leszek, — felel­tem, — csak hazaeresztem a nebulókat. — Hátha még megjön a tanfelügyelő? — Aligha, valószínűleg csak rám akart ijeszteni. — De persze, nem ijedtél meg. — Volt eszemben. — Te, — szólt a nótárius homlokára bökve, — talán nem is mára írta, hogy jön. — Csakis hogy mára, — bizonykod­tam. — No, csak olvasd el még egyszer, — mondja. — öt perc múlva jösz? — Jövök. — Szervusz. — Szervusz. Később megnézem újra a tanfelügyelő rendeletét. Hát persze. A bélyegző elmosó­dott, a betűk rajta tintaceruzával voltak, az aláírás olvashatlan... hogy én ezt első pil­lanatra észre nem vettem. A nótárius keze­ munkája volt elejétől végig. És én fölültem neki. Hallatlan. De megkeserült,­tudom. — Hahaha! — nevetett a kompánia, — hát ezért nem jöttél el? — Ezért. Még most is csak alig lézen­gek. Mit gondoltok: nyolctól délig, kettőtől négyig. Rettenetes. Most legalább is nyolc napig pihenek, be sem szagolok az iskolába. — Jól teszed, — biztattak, — úgy sincs elismerés. De hát ülj közibénk, kicsinyben játszunk, hatosos vízi. Egy hétre rá nagy durral ront be Tollagi Géza körjegyző a társaskörbe. — Azt a mogyorón termő gyönyörűségit annak a pedagógusnak ... — Mi bajod vele? — kérdik nevetve. — Mi? Majd elbánok én vele, tudom Istenem! — Ha duellum, keress magadnak más­hol segédeket, — szabadkoztak. — Duellim­? Ezt még vér se moshat­ja le. — Nem-e? Hát olyan rettenetes volt a sértés? — Rettenetes, borzasztó, irtózatos. A jelenvoltaknak hajuk szála is égnek meredezett. — Mi történt köztetek? — kérdezték rémüldözve. — Mi? Megkeserült még az a pedagó­gus, tudom. — Mondd el már, — biztatták, — hisz eddig még semmit sem tudunk. — Hát képzeljétek ... alig bírok ma­gammal, úgy fel vagyok izgulva. Tegnap este egy gyalogküldönc levelet hozott a fő­bírótól, hogy ma délelőtt nyolc órakor hiva­talvizsgálatot tart. Ki számít ilyenkor hiva­talvizsgálatra? Még a Dezső bátyánkat is meglepte volna, pedig annak rendben a szé­nája. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, sza­kadatlanul dolgoztam reggelig, mert hát ta­gadhatlak volt egy kis restanciám. Semmi­sem volt rendben: pénztári napló, házipénz­tári, tűzoltóalap, apaállatartási alap, községi pótadókivetés, nyilvántartások, iktató, betü­­soros, magánmunkálatok, meg ... fogalma­tok sincsen arról, hogy mi minden, de hát reggelre tiszta volt az asztalom. Nyolc órára megérkeztek a bírák, pénztárnokok, közgyá­­rnok, esküdtek, húsvizsgáló. Várunk, várunk, közben persze még dolgoztam, kilenckor bekopog a pedagógus. — Szervusz. — Szervusz. — Mi a csuda, talán csak nincs mozgó­sítás? — kérdezte körülnézve. — Részleges. — feleltem. — Nem jösz át a Körbe? — Barátom, a főbírót várom hivatal­vizsgálatra, minden pillanatban jöhet. — Vagy úgy, az rossz lehet, — azzal elment. Az atyafiakat kiküldtem a folyosóra s elővettem az iktatót. Alig volt néhány kive­zetett számom. Tíz órakor mozgolódnak a polgártár­sak. Ahá, jön a főbíró, na, gondoltam ma­gamban, lesz most hadd el hadd. Kopognak ... s belép a pedagógus. — Szervusz. — Szervusz. — Nem jösz a Körbe? Friss csapolás. — sürgetett. DUNÁNTÚL Augusztus 1. Csütörtök.

Next