Dunántúl, 1912. szeptember (2. évfolyam, 197-221. szám)

1912-09-01 / 197. szám

pecs* ORKJÖ12.SZEPTM­BR^ II. évfolyam. 197. szám. Vasárnap Pécs, 1912. szeptember 1. Szerkesztőség: Lyceum­ utca 4. Felelős szerkesztő: KÉSMÁRKY István tfr Szerkesztőség telefonja: 650. szám. Kéziratokat nem adnak vissza. Előfizetési év: Égisz évre . . . 24.— Félévre.....................12.— Negyedám . . . 6.— Egy hóra .... 2.— In szán ára 8 fHtér. Kiadóhivatal LycenHi­ston 4« •*. Kiadó telefonja: 222. K­entisalk upsalat rensi Hirdetések dgszabós szerint. Ál-feminizmus. Irta: dr. Faluhelyi (Szörényi) Ferenc. Ismét egy kulturgondolat kisért. A műveit nyugat kultúrájának szel­lője megmozgatja a Kárpátok ősfenyőit! Művelődünk! Annak a sok lélekemelő hírnek, holmi angol miniszterelnöknek és miniszterek­nek a női egyenjogúsítás elszánt harcosai­val vívott harcairól mégis megvolt hát erre a mi szép hazánkra is üdvös ered­ménye. Mi, kiknél a kultúra oly nagyon elő­rehaladott, csak nem maradhatunk el a műveltség legújabb küzdőterén sem, me­lyen a nők teljes­ társadalmi és politikai egyenjogúsításáért folyik az elszánt küz­delem! Mert hát, amikor a műveltség nevé­ben, a kultúra jegyében sikerült annyira jutnunk, hogy a vallásos őrület a kultúr­­férfiak lelkéből kipusztult, nem szabad nyu­godnunk: ki kell még az anyát is tépni a családi kör jóleső melegéből, a gyönge le­ányt pedig megfosztva nőiességének ham­vától ki kell állítani a férfi mellé az élet, a politikai élet rideg harcmezejére, hogy mi is végre már egyszer kulturállam legyünk. Bennünket, maradiakat még csak az vigasztalhat, hogy nemcsak a ma jelentős politikai ellenzék, hanem még a szociálde­mokrácia sem rokonszenvez „állítólag" azon legújabb komoly kultúrtörekvéssel, melynek központjában a Feministák Egye­sületének elnöknője, Bédy—Schwimmer Róza áll. Elkeseredve panaszolja e lelkes agitátornő: „Gyűlölködő gyanúsítások torz meglátások mindenfelé. De talán sehol oly rikítóan, mint Magyarország szociáldemok­rata pártjánál, ha az a nőjogokat, a femi­nista mozgalmat nézi.“ „A magukat de­mokratikusnak nevező pártok és csoportok az általános választójogért folyó küzde­lemben elejétől kezdve végzetes hibát kö­vettek el, amikor a demokráciát némi mér­tékkel mérték.“ Csak amikor a miniszterelnök ke­gyesen fogadta a legmodernebb kulturhar­­cosok küldöttségét, kezdett ritkulni a ve­zérnő szeme előtt a sűrű ködfátyol, melyen át még néhány napja feminizmus egét látta. No de — úgy hiszem — aligha fog­nak eltávozni a magyar feminizmus egé­ről azok a ködfátyolok . . . Mert igaz ugyan, hogy „a nő asz­­szonyi sorsát az asszony, ha koronás, pa­­lástos, vagy hia meziti­ábos otthonmunkás, egyaránt jobban átérzi és átérzi, mint bár­mely férfi.“ — igaz ugyan, hogy „a demokrácia nem hímnemű és nem nőnemű, hanem emberi“, mégis hál’Istennek, sokan vagyunk még Mária országában, kik nem a nők vá­lasztójoga által reméljük elérhetni, hogy Megcsendült az estharang... s most a természet zenéje oratóriummá vált, melyben a nagy, a hatalmas, az isteni Teremtőt ma­gasztalta a mindenség. — Csak az ember hangja hiányzott még. De ez sem késett so­káig: a túlsó hegyet boritó erdőben tűz gyűlt ki, melynek lángjai aetheri szárnyakkal csap­kodtak fölfelé s vontatott lassúsággal, ájtatos bensőséggel egy férfi énekelt: „Isten, áldd meg a magyart!“ Leborultam s nem tudtam magamon erőt venni, könnyezni kezdtem. Ez volt az első alkonyat, melyet a hegyek közt átéltem. Átszellemülve siettem haza s ezentúl minden este kimentem a virágzó hársfa alá. És bár mindannyiszor ismétlődött a természet esti imája, nem lett unalmassá, nem lett meg­szokottá, sőt minél többször hallottam, annál remekebbnek tetszett. S megértettem a hálás természet himnuszát, csak az lett később kü­lönös, hogy a tűz is kigyuladt minden este s hogy az a megindító férfihang is elénekelte a nemzeti imádságot: „Isten, áldd meg a ma­gyart!“ Kíváncsian tudakozódtam utána, s azt mondta egyik ismerősöm, hogy agg remete lakik ott az erdőben, az énekes minden este. S bár ez egyelőre kielégített, mindazonáltal nem nyugodtam addig, míg meg nem ígérte barátom, hogy egyszer meglátogatjuk őt. Múltak a napok. — Végre eljött az is, melyen fölkerekedtünk, hogy meglátogassuk a szent öreget, amint a környéken hívták. Fárasztó volt az út, de szép, ellankadtunk, de lelkünk fölelevenedett, mikor célunkhoz értünk. Egy barlangocska elé értünk, mely előtt a nő sorsán méltóan, női voltához méltó­an segítve legyen, és nem a politikai egyen­jogúsításban látjuk a nemi egyenjogúsítás igazi megoldását. Nem a politikai és társadalmi egyen­jogúsítás jelszavával küzd az igaz feminiz­mus. Nem is feminizmus az ily „modern“ mozgalom helyes elnevezése. Mert femi­nista, a szó nemes és valódi értelmében szerény nézetem szerint csak az lehet, ki felismeri a nőben a nőt, a hitvest, az anyát, a leányt, ki modern szellemben, a modern természettudományok vívmányai alapján is fel tudja ismerni és meg tudja érteni azon nem csak fizológiai, hanem pszichikai, el­­törülhetetlen és szükségszerű különbsége­ket, melyeket a két nem között nem — mint egyesek állítják — az évezredek óta működő családi, gazdasági, társadalmi és különösen nevelési hatások, hanem a ter­mészet bölcs Alkotója dilit­ott fel! Jól mondja Zigány Zoltán: ,,Nem lehet a nők emancipációját a civilizáció haladásának tekinteni, mert hiszen a két nem között kü­lönbség és a vele járó képességbeli eltérés igen célszerű és szükséges munkamegosz­­­­tást jelent, ami inkább belősegítsíti a kultúra haladását mint a nemkülönbségek erő­szakos és mesterkélt nivelálása.“ Nem is a dolgok természetes, egész­séges fejlődése, a kultúrának természet­szerű, önkéntelen és helyes haladása ve­zethetett a mai ál-feminizmus mozgalmá­nak kultur-útvesztőjébe, ott ült a hófehér szakállu remete s aztán föl­állt, barátságosan kezet szorított, majd leülte­tett bennünket s elkezdtünk beszélgetni. Ilyen lehetett az agg Simeon, mint ez a tiszteletreméltó öreg. Kellemesen rezgő hang­ja úgy hatott rám, mint ahogy a haldokló Jákobé hathatott fiaira. Kissé görnyedt alakja igénytelen volt, de tekintete olyan, mint Michael Angelo Mózeséé. Kezének mozdulata oly határozott, oly erélyes, mintha egy fél­világ sorsa függött volna tőle. Sok szép dolgot modott el s mielőtt el­váltunk tőle, egy megindító történetet közölt velünk. U°w ült ott, mint a szobor s monoton hangon belekezdett elbeszélésébe, miközben mi lélekzetünket is visszafojtottuk, nehogy zavarjuk a múlt idők emberét. * — Mindenfelé János grófnak hívták. Büszke, önző, kegyetlen főur volt s azt mondják, hogy eladta hazáját. Abban a szo­morú időben élt, mikor a magyarok ege bebo­rult, mikor szabadságától, melyért rajongott, melyet annyira szeretett, hogy egy ezred­éven keresztül vérével védte és őrizte, a drá­ga szabadságtól megfosztották, jogait lábbal tiporták, hűségét hűtlenséggel, igazságossá­gát igazságtalansággal viszonozták. Akkor élt, midőn a magyar fajt ki akarták irtani, mikor le akarták söpörni a föld színéről, mi­kor vérrel öntözött hárombérces honából ki akarták űzni a magyart, hogy földönfutóként sirassa letűnt nagyságát, hogy a hazaszere-* tettől lángoló szive megrepedjen, széthasad­jon bánatában!... Mondjam még határozot­tabban meg? Hát 1848-ban. Ott lakott a szőke Duna mellett, meré­ Ver­sasium. A természet belekezdett az ő nagyszerű szimfóniájába. Egy szimfóniába, amelyet nem halandó alkotott, amelyet nem a titáni koncepciójú Beethoven lángesze vetett pa­pírra, hanem a világmindenség örök Ura, amelyet a vég és határnélküli Genie, a nagy Isten irt. Egy dalműbe kezdett a természet, olyanba, amilyent ember nem képes produ­kálni, csak az enyhe esti szellő, a csobogó patakocska, a zakatoló vízimalom játszhat; amilyent csak a csicsergő pacsirta, a párját sirató fülemile és a busán búgó vadgalamb zenghet s melynek hallatára az ember szivét túlvilági, misztikus akkordok töltik be, lelkét kimondhatatlan érzelmek kenetteljes árja önti el. Ó mily hatalmas az Úr, aki a természet egyszerű, de utolérhetetlenül felséges hang­jaiból alkot magának dicsérő éneket! Valami szép és nagyszerű, valami lebi­lincselő, elragadó, vagy tán tündéri... nem, nem! ... égi volt ez a zene!! A langyos, csiklandozó fuvallat arcom­ba csapta a nehéz fenyőillatot, az amúgy is ózondús levegő csaknem elkábitott s úgy ül­tem ott a hegy tövében álló hatalmas hárs alatt, mintha elvarázsoltak volna. A csillagok mindmegannyi apró mé­­csecskék kigyultak a tiszta égbolton, melynek szélét a leáldozó nap egy elkésett sugara pi­rosra festette. Aztán föltűnt új köntösében a hold is s mosolygó arcát megfürösztötte a­­ csörgedező csermely kristálytiszta vizében, hogy felfrissülve fogadja a csillagok milliárd­­jainak hódolatát. Lapunk mai száma 16 oldal.

Next