Dunántúl, 1912. szeptember (2. évfolyam, 197-221. szám)
1912-09-01 / 197. szám
pecs* ORKJÖ12.SZEPTMBR^ II. évfolyam. 197. szám. Vasárnap Pécs, 1912. szeptember 1. Szerkesztőség: Lyceum utca 4. Felelős szerkesztő: KÉSMÁRKY István tfr Szerkesztőség telefonja: 650. szám. Kéziratokat nem adnak vissza. Előfizetési év: Égisz évre . . . 24.— Félévre.....................12.— Negyedám . . . 6.— Egy hóra .... 2.— In szán ára 8 fHtér. Kiadóhivatal LycenHiston 4« •*. Kiadó telefonja: 222. Kentisalk upsalat rensi Hirdetések dgszabós szerint. Ál-feminizmus. Irta: dr. Faluhelyi (Szörényi) Ferenc. Ismét egy kulturgondolat kisért. A műveit nyugat kultúrájának szellője megmozgatja a Kárpátok ősfenyőit! Művelődünk! Annak a sok lélekemelő hírnek, holmi angol miniszterelnöknek és minisztereknek a női egyenjogúsítás elszánt harcosaival vívott harcairól mégis megvolt hát erre a mi szép hazánkra is üdvös eredménye. Mi, kiknél a kultúra oly nagyon előrehaladott, csak nem maradhatunk el a műveltség legújabb küzdőterén sem, melyen a nők teljes társadalmi és politikai egyenjogúsításáért folyik az elszánt küzdelem! Mert hát, amikor a műveltség nevében, a kultúra jegyében sikerült annyira jutnunk, hogy a vallásos őrület a kultúrférfiak lelkéből kipusztult, nem szabad nyugodnunk: ki kell még az anyát is tépni a családi kör jóleső melegéből, a gyönge leányt pedig megfosztva nőiességének hamvától ki kell állítani a férfi mellé az élet, a politikai élet rideg harcmezejére, hogy mi is végre már egyszer kulturállam legyünk. Bennünket, maradiakat még csak az vigasztalhat, hogy nemcsak a ma jelentős politikai ellenzék, hanem még a szociáldemokrácia sem rokonszenvez „állítólag" azon legújabb komoly kultúrtörekvéssel, melynek központjában a Feministák Egyesületének elnöknője, Bédy—Schwimmer Róza áll. Elkeseredve panaszolja e lelkes agitátornő: „Gyűlölködő gyanúsítások torz meglátások mindenfelé. De talán sehol oly rikítóan, mint Magyarország szociáldemokrata pártjánál, ha az a nőjogokat, a feminista mozgalmat nézi.“ „A magukat demokratikusnak nevező pártok és csoportok az általános választójogért folyó küzdelemben elejétől kezdve végzetes hibát követtek el, amikor a demokráciát némi mértékkel mérték.“ Csak amikor a miniszterelnök kegyesen fogadta a legmodernebb kulturharcosok küldöttségét, kezdett ritkulni a vezérnő szeme előtt a sűrű ködfátyol, melyen át még néhány napja feminizmus egét látta. No de — úgy hiszem — aligha fognak eltávozni a magyar feminizmus egéről azok a ködfátyolok . . . Mert igaz ugyan, hogy „a nő aszszonyi sorsát az asszony, ha koronás, palástos, vagy hia mezitiábos otthonmunkás, egyaránt jobban átérzi és átérzi, mint bármely férfi.“ — igaz ugyan, hogy „a demokrácia nem hímnemű és nem nőnemű, hanem emberi“, mégis hál’Istennek, sokan vagyunk még Mária országában, kik nem a nők választójoga által reméljük elérhetni, hogy Megcsendült az estharang... s most a természet zenéje oratóriummá vált, melyben a nagy, a hatalmas, az isteni Teremtőt magasztalta a mindenség. — Csak az ember hangja hiányzott még. De ez sem késett sokáig: a túlsó hegyet boritó erdőben tűz gyűlt ki, melynek lángjai aetheri szárnyakkal csapkodtak fölfelé s vontatott lassúsággal, ájtatos bensőséggel egy férfi énekelt: „Isten, áldd meg a magyart!“ Leborultam s nem tudtam magamon erőt venni, könnyezni kezdtem. Ez volt az első alkonyat, melyet a hegyek közt átéltem. Átszellemülve siettem haza s ezentúl minden este kimentem a virágzó hársfa alá. És bár mindannyiszor ismétlődött a természet esti imája, nem lett unalmassá, nem lett megszokottá, sőt minél többször hallottam, annál remekebbnek tetszett. S megértettem a hálás természet himnuszát, csak az lett később különös, hogy a tűz is kigyuladt minden este s hogy az a megindító férfihang is elénekelte a nemzeti imádságot: „Isten, áldd meg a magyart!“ Kíváncsian tudakozódtam utána, s azt mondta egyik ismerősöm, hogy agg remete lakik ott az erdőben, az énekes minden este. S bár ez egyelőre kielégített, mindazonáltal nem nyugodtam addig, míg meg nem ígérte barátom, hogy egyszer meglátogatjuk őt. Múltak a napok. — Végre eljött az is, melyen fölkerekedtünk, hogy meglátogassuk a szent öreget, amint a környéken hívták. Fárasztó volt az út, de szép, ellankadtunk, de lelkünk fölelevenedett, mikor célunkhoz értünk. Egy barlangocska elé értünk, mely előtt a nő sorsán méltóan, női voltához méltóan segítve legyen, és nem a politikai egyenjogúsításban látjuk a nemi egyenjogúsítás igazi megoldását. Nem a politikai és társadalmi egyenjogúsítás jelszavával küzd az igaz feminizmus. Nem is feminizmus az ily „modern“ mozgalom helyes elnevezése. Mert feminista, a szó nemes és valódi értelmében szerény nézetem szerint csak az lehet, ki felismeri a nőben a nőt, a hitvest, az anyát, a leányt, ki modern szellemben, a modern természettudományok vívmányai alapján is fel tudja ismerni és meg tudja érteni azon nem csak fizológiai, hanem pszichikai, eltörülhetetlen és szükségszerű különbségeket, melyeket a két nem között nem — mint egyesek állítják — az évezredek óta működő családi, gazdasági, társadalmi és különösen nevelési hatások, hanem a természet bölcs Alkotója dilitott fel! Jól mondja Zigány Zoltán: ,,Nem lehet a nők emancipációját a civilizáció haladásának tekinteni, mert hiszen a két nem között különbség és a vele járó képességbeli eltérés igen célszerű és szükséges munkamegosztást jelent, ami inkább belősegítsíti a kultúra haladását mint a nemkülönbségek erőszakos és mesterkélt nivelálása.“ Nem is a dolgok természetes, egészséges fejlődése, a kultúrának természetszerű, önkéntelen és helyes haladása vezethetett a mai ál-feminizmus mozgalmának kultur-útvesztőjébe, ott ült a hófehér szakállu remete s aztán fölállt, barátságosan kezet szorított, majd leültetett bennünket s elkezdtünk beszélgetni. Ilyen lehetett az agg Simeon, mint ez a tiszteletreméltó öreg. Kellemesen rezgő hangja úgy hatott rám, mint ahogy a haldokló Jákobé hathatott fiaira. Kissé görnyedt alakja igénytelen volt, de tekintete olyan, mint Michael Angelo Mózeséé. Kezének mozdulata oly határozott, oly erélyes, mintha egy félvilág sorsa függött volna tőle. Sok szép dolgot modott el s mielőtt elváltunk tőle, egy megindító történetet közölt velünk. U°w ült ott, mint a szobor s monoton hangon belekezdett elbeszélésébe, miközben mi lélekzetünket is visszafojtottuk, nehogy zavarjuk a múlt idők emberét. * — Mindenfelé János grófnak hívták. Büszke, önző, kegyetlen főur volt s azt mondják, hogy eladta hazáját. Abban a szomorú időben élt, mikor a magyarok ege beborult, mikor szabadságától, melyért rajongott, melyet annyira szeretett, hogy egy ezredéven keresztül vérével védte és őrizte, a drága szabadságtól megfosztották, jogait lábbal tiporták, hűségét hűtlenséggel, igazságosságát igazságtalansággal viszonozták. Akkor élt, midőn a magyar fajt ki akarták irtani, mikor le akarták söpörni a föld színéről, mikor vérrel öntözött hárombérces honából ki akarták űzni a magyart, hogy földönfutóként sirassa letűnt nagyságát, hogy a hazaszere-* tettől lángoló szive megrepedjen, széthasadjon bánatában!... Mondjam még határozottabban meg? Hát 1848-ban. Ott lakott a szőke Duna mellett, meré Versasium. A természet belekezdett az ő nagyszerű szimfóniájába. Egy szimfóniába, amelyet nem halandó alkotott, amelyet nem a titáni koncepciójú Beethoven lángesze vetett papírra, hanem a világmindenség örök Ura, amelyet a vég és határnélküli Genie, a nagy Isten irt. Egy dalműbe kezdett a természet, olyanba, amilyent ember nem képes produkálni, csak az enyhe esti szellő, a csobogó patakocska, a zakatoló vízimalom játszhat; amilyent csak a csicsergő pacsirta, a párját sirató fülemile és a busán búgó vadgalamb zenghet s melynek hallatára az ember szivét túlvilági, misztikus akkordok töltik be, lelkét kimondhatatlan érzelmek kenetteljes árja önti el. Ó mily hatalmas az Úr, aki a természet egyszerű, de utolérhetetlenül felséges hangjaiból alkot magának dicsérő éneket! Valami szép és nagyszerű, valami lebilincselő, elragadó, vagy tán tündéri... nem, nem! ... égi volt ez a zene!! A langyos, csiklandozó fuvallat arcomba csapta a nehéz fenyőillatot, az amúgy is ózondús levegő csaknem elkábitott s úgy ültem ott a hegy tövében álló hatalmas hárs alatt, mintha elvarázsoltak volna. A csillagok mindmegannyi apró mécsecskék kigyultak a tiszta égbolton, melynek szélét a leáldozó nap egy elkésett sugara pirosra festette. Aztán föltűnt új köntösében a hold is s mosolygó arcát megfürösztötte a csörgedező csermely kristálytiszta vizében, hogy felfrissülve fogadja a csillagok milliárdjainak hódolatát. Lapunk mai száma 16 oldal.