Dunántúl, 1912. szeptember (2. évfolyam, 197-221. szám)

1912-09-01 / 197. szám

2. oldal. Csakis azok az áldatlan társadalmi, jobban kereseti viszonyok szülötte e moz­galom, melyek következtében megszapo­rodott az olyan nők száma, kik a családi, illetőleg házassági állapoton kívül állnak és így kénytelenek saját erejükre támasz­kodva fenntartásukról maguk gondoskodni. Ezen magárahagyatottságában, melyre ugyancsak a modern kulturembernek fer­de irányba terelődött kielégíthetetlen meg­élhetési igényei és ennek folytán a családi élet gondjaitól való irtózása kényszeríti, ragadja meg a nő a rendelkezésére álló összes eszközöket, bírókra kél a férfival és annak társadalmi helyére tolakodva ipar­kodik magának a létet, a megélhetést biz­tosítani. Így lett Schiller „züchtige Haus­frau“- jából a modern politikai agitátornő, ki nem mint a gyermekek anyja a családi körben tölti be az őt megillető magasztos helyet, ki nem ebben a családi körben „ural­kodik bölcsen“ és „sohasem pihen“, hanem nőiességének teljes megtagadásával őt meg­­nem illető szerepet követel magának. Ne tessék félreérteni! * * természetének és hamisítatlan lelkületé­­nek egyedül helyes szerepköre lehet. Ne a politikai téren egyenlősítsü­nk! Ne a politika harcmezején állítsuk egy vo­nalba a nőt a férfival, hisz a polgári jogok és kötelességek elosztását a két nem között teljesen egyenlő mértékben úgy sem tud­nék keresztül vinni soha (védkötelezett­­ség!), hanem az erkölcsi élet terén! Törüljük el az úri és női morál közötti modern különbségeket, oly értelemben, mint azt Prohászka sürgeti. — javítsuk a férfiak anyagi körülményeit, a megélhetési viszonyokat és állítsuk vissza ennek révén a nőt az őt megillető piedestálra, akkor jut­tatjuk diadalra az igaz feminismust! Nőre, igazi, a hivatása, a női hivatása magaslatán álló nőre van a hazának szük­sége és nem suffragettekre. Nőre van szük­sége, ki „szive lángjába mártva vezér szö­­rétnekét istenfélelemre és a haza szerete­­tére neveli gyermekét. Az ily nőre mondotta Garay János: „óh hölgy, ki ezt betöltőd, „Mi szép vagy és mi nagy! „Rendeltetés az égből. „A földön áldva vagy.“ Nem a műveletlen, maradias gondol­­kozású nő a mi eszményünk. Nem vitatjuk el, hogy a mai kultur viszony­ok tényleg számos oly méltó helyet biztosítanak a nőnek, melyek a régi időben el voltak zár­va előtte. Mint nőtanító, nőtanár, nőor­vos, stb. méltó szerepe jut a kultúrnők egyeseinek a modern élet változott viszo­nyai között; — de hát mégis leszögezzük elvünket: nem ez a nő generális, fő­­hivatása! És a kultúrának, a helyes kultúrának sem az lehet­ a feladata, hogy­­a családi kör melegéből kitaszított nőt még jobban ma­gára hagyja, hanem az életviszonyok és az erkölcsi felfogások javításával vissza kell állítania azt a modern kultúrnőt is oda, ahonnan kiragadta, a családi otthonba, hol szén égnek törő tornyos kastélyában, mely­ből mint egy ókori zsarnok intézte a falu sor­sát. Szolgáltak neki, mert kellett; engedel­meskedtek neki, mert parancsolt. De egyéb­ként mindenki átkozta, mindenki megvetette. Tudták róla, hogy hány lelkes magyar férfiút hurcolt rabszijon a sötét börtönbe s miért? Mert magyarok voltak!... A kis gyermekek előtt is ismeretes volt, hogy a faluból is több ember vérzett el s miért? ... Mert föl merték emelni szavukat a hazafiatlan gróf ellen. Azt mesélték róla, hogy megfogadta, hogy az utolsó magyar szivét ő tépi ki... És Iste­nem! mily türelmes vagy! Nem sújtottad vil­lámoddal a gazt! Hallottam, hogy volt egy honáruló, aki bocsánatot akart nyerni bűnéért, de még a pápa sem oldotta fel szörnyű vétke alól... De ez volt oly vakmerő, hogy eljárt az Úr házába, volt oly istentelen, hogy imádkozni mert, hogy áldást mert kérni saját fejére! Egyszer hire ment, hogy bajban van a magyarok hazája! A falu plébánosa prédiká­ciójában elmondta a népnek, hogy a régi ró­maiak „ver sacrum“-ot fogadtak az istenek­nek, vagyis felajánlották a tavasz minden zsengéjét, hogy a fenyegető veszély elmúljék. És a falu népe megfogadta, hogy fel­ajánlja mindenét az Istennek, csak oszlassa szét a haza fölé tornyosuló fellegeket. S mi­kor eskü alatt megígérték ezt, démoni kacaj­jal orditá a jelenlevő gróf: — Hát megadom nektek a ver sacrum örömét!... Aztán elment és sokáig nem lát­ták őt. Egyszer csak futó szélvészként szágul­dott végig a falun a rémítő hír: jönnek a szer­­bek!! Az ifjak és férfiak fegyvert ragadtak. A pécsi szeminárium igazgatói tisztsé­gében levő személyi változás teszi aktuálissá a következő közleményt. A papnevelő intézet saját háza az 1746. évben készült el. A papnevelőintézet igazgatói (mindig a pécsi káptalan actuális kanonokjai közül) az első néhány évben nem laktak az épületben, hanem a házfőnök az idősebb tanár volt.­­ De a püspök óhajára ha­marosan beköltöztek az intézetben levő elein­te egyszobás, később háromszobás lakásba. Az igazgatók (praefectus, rector) sorrendje ez: 1. Kapuváry Márton, ki az intézetet épít­tette, rector volt 1739 óta (eddig Fonyó Sán­dor gondozta az egyházmegye papnevelését) 1748-ig. a nők gátakat emeltek, a leányok és kis gyer­mekek gyapottépést csináltak a sebesültek számára, az öregek imádkoztak. Talpon állt az egész falu, hogy kellőképpen fogadhassa az ellenséget. Ijesztő csend volt... Olyan, mint aminő vihar előtt szokott lenni. Komor, ólomszínű felhők kavarogtak a mennybolton; az ég vil­­lámlott, csattogott, de e zajt túldörögte az örök kiáltása: — Ég a falu vége! ... A nép odasietett, mert azt gondolta, ott tör be az ellenség. De csalatkozott!... Vissza akart sietni előbbi helyére, de ott a Duna hömpölygő s vadul száguldó ária fogadta: átszakították a gátat. A két szörnyű elem már a fél falut el­pusztította; amit kimért a tűz, az a mindent elsodró víznek esett áldozatul. A rémület tető­pontra hágott, midőn a Dunával szemben fek­vő oldalon előrenyomult az emberi formájából kivetkőzött horda s mindent lekaszabolt, amit csak talált. Az utolsó harcost a gróf gyilkol­ta le... Borzasztó volt a falu képe!... Füstölgő üszkök úszkáltak a piszkos vi­zen, mely számtalan vérző hullát ringatott... A bennégők megőrjítő jajgatása, a fuldoklók kétségbeesett kiáltozása versenyre kelt a haragvó föllegek alvilági morajlásával, az or­kán eszeveszett bömbölésével. Itt volt a halál birodalma! Eljött s be­teljesült a ver sacrum! ... A nap vértenger­ben nyugodott le akkor! De elmúlt ez is, mert el kellett múlnia! És az áruló jutalmat kapott... A vér­tagadó grófot kitüntették ... gazdag lett, mert honfitársait legyilkolta, dúsgazdaggá tette őt a kiontott vér!... neki...* Itt elhallgatott. Tudtuk, hogy ő volt az a gróf, hogy ő a vezeklő bűnös. Fölkelt, meg­simogatta csillogó szakállát és kezeit vállaink­­ra téve fenséges hangon igy szólt: — Ti vagytok az elsők, akiknek ezt el­mondtam ... Fiaim! szeressétek a hazát! Az mondja ezt nektek, aki tudja, mi a haza, aki tudja, mit köszön az ember neki s mit veszt el benne! Aztán kezet szorított, megfordult s zo­kogva ment a barlangba. Megilletődve, szót­lanul indultunk hazafelé. A természet ismét megkezdte imáját s úgy tetszett, mintha minden azt énekelte vol­na: Ifjak, szeressétek a hazát!!! Kondela Géza, DUNÁNTÚL Szeptember 1. Vasárnap. 9 pécsi szeminárium spzpréi. 2. ) Fodor István 1749. nov. 9. lett ka­nonok és rector. 3. ) Dezericzky Ország Endre 1757. jan. 23. lett kanonok és rector (1767. nov. 8. rector kanonokká lépett elő.) 4. ) Szemenics Ferenc, Klimó bizalmas embere és oldalkanonokja 1767. dec. 7. rector volt; egyúttal tanított haláláig 1773. nov. 12-ig. 5. ) Wittmann János 1773. nov. 1-én lett rector, de néhány nap múlva dékán lett és nov. 14. átadta Szányinak a rectorság gondját. 6. ) Szányi Ferenc több éven át volt theol. tanár, plébános Vajszlón, Aggölyben és Tamásiban. 1773. nov. 14. lett kanonok és rector. (1777. rector lett és ekkor felváltotta őt a rectorságban Agyics. Meghalt 1810. ápr. 29. mint rozsnyói püspök.) 7. ) Agyics István 1776. aug. 28. lett ka­nonok és 1777-ben szemin. praefektus (ekkor még igy hívták a rectort.) Meghalt 1789. dec. 26. A mindszentek kápolnája mellett van eltemetve a felső kerítés mellett, II. Jó­zsef intézkedése szerint, mely a várfalon be­lüli temetkezést megtiltotta. 8. ) Paffán Ignác, paksi, illetve dunaföld­­vári plébános, 1790. aug. 14. lett kanonok és rector, ő építtette a második emeletet és a keleti szárnyat. 9. ) Keszthelyi György, előzetesen vaj­­szlói, szigetvári és dunaföldvári plébános, 1797. május 17. óta volt rector. Meghalt az intézetben hirtelenü­l 1805. március 19., 66 éves korában. 10. ) Utódja Zsivics Mátyás 1806—08., 1808 óta káptalani dékán. (Meghalt 1814-ben.­ 11. ) Vizer Bálint, (előbb nádasdi plé­bános) 1806. ápr. 15. kanonok lett és 1815- ben archidiaconus cathedralis ,1823-ban halt meg) 1806—1811-ig volt rector. 12. ) Meichlbeck György, a mágocsi plébániáról lett kanonok. 1811—1815-ig volt rector. 13. ) Korbélyi Mihály, előbb egyetemi tanár volt, 1815. óta kanonok és várplébános nehány hónapig. Rector volt 1816—1818-ig, ekkor leköszönt és Ráczvárosra vonult visz­­sza, hol 1820. dec. 2. meghalt. 14. ) Kolb Konrád, (1815. jun. 21. lett kanonok) 1818. óta rector és tanította a dogmatikát, ő volt a káptalan követe az 1822. pozsonyi nemzeti zsinaton. Hanem lassan őröl az Isten malma, de biztosan! Mert megverte őt a magyarok Is­tene, sújtotta őt mind a két kezével! Mikor az uralkodó a nép atyja lett, mi­kor a nemzet és a király kibékült, összeom­lott az ő dicsősége is. Aztán elvesztette nejét, elvesztette szeretett fiait, amelyik megma­radt, az meg csak szégyent és gyalázatot hozott fejére. És mily csodálatosak az Isten útjai! Verte a grófot, hogy elhagyja eddigi életét. Verte, hogy magába szálljon! És magába szállt. Elment egy sűrű erdőbe, ott él s gyö­kerekkel táplálkozik. Minden esztendőben a rettenetes nap évfordulóján száz aranyat küld a falu szegényeinek s mikor a nap leáldozó­ban van, fölmegy a hegytetőre, a falu felé fordul és imádkozik ... Mert megtért, mert megbánta roppant bűnét, mert vezekel érte s azt hiszem, az irgalmas Isten meg is bocsájt

Next