Dunántúl, 1913. január (3. évfolyam, 1-25. szám)
1913-01-01 / 1. szám
III. évfolyam. I. szám. UWnN 0 art Egész (we . * . 24.ftlívre • • • 12.n .Negyedévre . • . 6.Egy hóra .... 2-Egy szám áni 8 fillér. Kiadóhivatal: Lyceum utcd 4. n. Kiadó telefonja: 228. «•HNMik up«ttrt rofiaL SZERDA.& Pécs, 1913. január 1. Szerkesztés^: LfOMDHKtca 4. Mi Felelő» szerkesztő: NtSJnARKY ISTV&Mvzerkesztöség trlifm^m 650. szám. Kéziratokat nem at# — viasza. * ■Métert díjszabás aol a politikai újév. Irta: dr. Hoffmann Ottó. Pécs, december 31. Súlyos megpróbáltatások esztendejét temetjük, melyben a közgazdasági és politikai nyomorúság oly sok csapását szenvedte az ország, hogy régen állott társadalma annyira közel a teljes vagyoni és erkölcsi csődhöz, mint ma. Borzongva fordulunk el az eseményektől, melyeknek egy rövid és annál szomorúbb korszakát, jelentőségük komor gyászával és számuk szokatlan mennyiségével, a múltnak adjuk át most, de fájdalom, csupán egy naptári határvonal jelzésével, mely az elfutó múltnak lassan leereszkedő ködébe tereli a történést, a hatást azonban fejlődő erejének még elevenebb és rombolóbb eredményeivel a jövőnek engedi. 1912 valóban a nyomor és szenvedés éve volt. A pusztulásnak egész rendszere mosta alá az ország létalapjait, a gazdasági élet irtózatos csapásait nehezítette ránk, elsorvadtak a fennmaradást biztosító morális erők, romokba dőltek alkotmányunk legfőbb pillérei. Beteg testtel, beteg lélekkel lépjük át a megújuló esztendő mesgyéjét. Minden idegszálunkat megfeszítve igyekszünk felidézni azokat a nagyszerű érzéseket és gondolatokat, melyek eme ünnepi órában egyénnek és társadalomnak egész belső világát megtermékenyítik a boldogabb jövő reménységének melegével, fényével és éltető hatalmával, de kétségbeesve kell tapasztalnunk, hogy mindezek helyett a lemondás és tehetetlenség fagyos szele zsibbaszt. Körülöttünk és széles e világon népek és nemzetek, összes erőik kifejtésének csodálatos lendületével rohannak a haladás útjain, a mi utunk, melyen lerongyolódva, szégyennel vánszorgunk, mintha a temető kapujához vezetne. Meg-megrázzák a társadalmakat és országokat a fejlődés örök és alakuló erőtényezői, melyek mnden gazdasági és szellemi életképességnek az érvényesülés új területeit teremtik és biztosítják, hogy természetes kielégítést találjon a jövőért haladó népek ifjúsága. Ha azonban egy társadalom, melynek részére különösen még az állami alakulat intézményei számos módját nyújtják annak, hogy akarata és tetteje szabadnn nyilvánoltassanak, ha,egy ily Társadalom általáig ietrográd -irányzatba téved, vagy ennek az irányzatnak mesterséges rendszerét tűri, a kivénülés halált hozó korszakát idézte fel. Életösztöne eltompul, nemzeti öntudata elhomályosul, ellenálló képessége ellankad, a nemzetek szünet nélküli versenyében nincs többé egyénisége, nincsen szerepe. Legfeljebb a tragikai bukás végső, szomorú jeleneteit játsza még el. Ki tagadja, hogy a magyar közélet ezeket a jelenségeket mutatja? Nem soroljuk fel a nemzetélet tevékenységének sok, különböző terét, csak politikai helyzetünkre mutatunk rá, mely jellemzi, s közvetlenül és közvetve kifejezésre juttatja általános helyzetünk képét. Egy már eltemetett és halottaiból fel-■ támasztott párturalom fekszi meg az országot. Egész társadalmunknak nincsen egyetlen egészséges osztálya, vagy töredéke, melyhez őszinte erkölcsi kötelékkel kapcsolódnék. Mesterséges és brutális eszközökkel tartja fenn magát. Létezésének feltétele kizárólag a hatalom birtoka. Vesztegető pénz, opportunizmus és szurony a segítőtársai. Megszakította az alkotmányos élet jogfolytonosságát, megszegte a törvényt, összetörte a nemzeti akarat szabadságát biztosítani hivatott parlamentarizmust, de rehabilitálta azt az egyetlen államférfiút, aki új alkotmányos korunkban először gyújtotta fel a törvény és parllamenti rend sérthetetlen szentségének százados épületét. Cinizmusuk határtalan, vakmerőségük példa nélkül való, mert rendszerük egyik pillérét uralmuk ténye önmagában biztosítja, a másik pillért pedig nem sülyesztheti el a társadalom öntudatos részének anyagi nyomora és politikai szervezetlensége. Új év kezdetén. Letérdelek oda, hol egykor annyi Buzgó imádság fakadt ajkamon. Most nem tudlak oly lángolón szeretni Bocsáss meg! ■ ma csak panaszkodom. Nem vagyok jm elfévedt bűnös létek, Csak érzései cs álink vándora. Utam végpifiján fjoygó tüzek égtek, Amiket el nem érhettem soha-Az álmodó, rajongó ^ákis lányból Csak ember lett ki küzd és dolgozik. (Az összetépett ’áliwk viharában Lerongyolódott, mi slakult a hit.) Nagy nntnHntnh^aredtek szivében S büszkén v.sel^m. az életet . . . — De újra jöttek a nagy változások És ujrf hiH . ■ ■ -*£o újra szeretett .. . Az őserő jelszavas, cifra utján Olyan sivár e meddő küzdelem, önző bűnöknek fojtott megvetése Nem nyújthat elég megnyugvást nekem. S az év mesgyéjén elcsüggedt szivemmel Olyan vagyok, mint egy fáradt madár. Mely eltévedve hoszzu vándorutján Megpihenni egy kőkeresztre száll. — Rózsás-fehér, mosolygó hajnalával Az uj év eta mi keresztuunk, Hol eltemetjük meddő vígyainkat S honnét újabb reménnyel indulunk Egy rejtett jövőjü, hosszú év elé ... — Eszembe jut elmúlt gyermekkorom Mennyi ima, mennyi bizó reménység Mily sok kívánságom volt e napon. És ma csak egyet kérek esdve Tőled: — Alázatosan lehajtva fejem. — „Törölj ki minden érzést a szivemből S lelkem nyugalmát add vissza nekem“ — Müller Albina. Lapunk mai száma 18 oldal. — Mohamed szultán diadalmas bevonulása óta Szófiába. 1453. május 29. Konstantinápoly, az Istentől őrizett város, a keleti kereszténységnek tíz évszázadon át fővárosa, Róma bukása óta az egész világ legragyogóbb városa 1453. május 29-én, kedden, egy gyönyörű szép tavaszi napon áldozatul esett II. Mohamed szultán vitéz katonái szörnyű ostromának. Ápril 5-ike óta, ötvennégy borzalmas napon át ostromolta a több százezer emberből álló török sereg a várfalakat, melyeket csodálatraméltó bátorsággal védelmezett néhány ezer görög és olasz, főleg genuai és velencei. Azok a szörnyű gépek, a szultán óriási ágyúi, melyeket ,,várfoglalók“-nak neveztek s melyeknek ezen ostrom alkalmával történt első alkalmazása átalakította az eddigi harcmódot, s az a kitűnő tüzérség, mely naponkint többször óriási átméretü kőgolyókat szórt szörnyű dörgés között a falakra, már ötvennégy nap óta ostromolta a kettős sáncot, a több kilométerre kiterjedő védőfalakat, melyeken több száz védőtorony emelkedett, s amelyek ezer év óta annyi különféle nemzet ostromának álltak ellen diadalmasan. Naponkénti szörnyű támadások, tengeri ütközetek, a török hajóhadnak a Bosporusból a perui hegyeken át az Aranyszarvba átszállítása és sok ezer más rémséges esemény jelezték ez ostrom egyes mozzanatait, melyhez hasonló nem volt a világtörténelemben. Végre a mérték betelt, a török tüzérség csaknem teljesen elpusztította a falakat, a folytonosan betömött falréseket a végleg kimerült keresztények többé nem voltak képesek betömni, a Szultán május 28-áról 29-ére virradó éjjel hajnali 3 órakor három egymást követő hadoszlopban több mint százezer embert indított a rohamra. A keresztények több órán át st leghősiesebb, igazán csodálatra méltó ellenállást tanúsítottak, de a nagy szám végre is győzött a hősiességen. Mohamed szultán vitéz janicsárjai végre is berohantak a Szent- Román kapu résein, mely mögött halomban feküdtek az utolsó védők holttestei, lábbal taposták Konstantin császár és a védelem fővezéreinek holttetemeit, kik mind hősi halállal estek el, s igy végre bejutottak a híres városba, miközben olyan hatalmas diadalorditás tört ki ajkaikon, hogy még az ázsiai partokon is meg lehetett azt hallani, s ebbe belevegyült a városban a rémkiáltás: „Elfoglalták a várost!“ mely a védelem nélkül maradt nép ezreinek ajkairól hangzott el. ❖ Az utolsó ellenállás csaknem hirtelen