Dunántúl, 1913. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-01 / 1. szám

Január 1. Szerda. DUNÁNTÚL zsennét, Piatsek Gyulánét, özv. Böröndy La­josnét, dr. Stein Lajosnét, dr. Erreth Lajos­nét, Ullmann Károlynét, Schwarc Benőnét, Sebők Gézát, Reeli Györgyöt, Jeszenszky Kálmánnét, I. Engel Róbertnét és Engel Jó­zsefet. — 30. A pécsi rendőri sajtóiroda újjá­szervezése. ■ CrR^LILTIJL Bioskop a Vigadóban ________mU­UJil—U­ l——N­ n !■ !■■■■■■ »III » Ml Hl Szerda, 1912. január 1-én. Párisi kertek. Színes természet. Polidor rablógyilkos. Komikus. A sánta tolvaj. Dráma­­­felv A kedélyes orvos. Humoros. A mozi kellemesen sütve van. Előadások kezdete délután 5 órától este 11 óráig. 1913. Irta : dr. Rézbányai József. Az időnek szárnyai vannak, gyorsan száguld felettünk tova. És miként a sas meg­csattogtatja szárnyait és egy-egy prédára le­csap, úgy ejti martalékául az idő hatalma az egyeseket, úgy mint egész nemzeteket is. Úgy állunk itt, mint a megtépett, megtizedelt csa­­patok a véres harc után, számlálgatva egyen­­ként, kik hulltak el? És míg elhantoljuk az el­hunytakat, egyben mérlegeljük a jövendő esélyeit, hogy várjon még mi vár reánk? Oh! nehéz viharok vonultak el felet­tünk, de mi kiálltuk az elemek csatáját. Még itt állunk, hol fel az égre vetve hálás sze­münket, hol a messze múltba meredve vissza, amely immár lezajlott felettünk! Mondják, a sas, mielőtt a nap nyugo­vóra száll, még egyszer felemelkedik a szik­laormokon és a búcsúzó napba néz. S míg szeme az elhaló tűzgolyóba vesz, hálás te­kintetével mintha köszönni akarná a le­nyugvó napnak jótéteményeit! Emelkedjünk fel mi is a magasba lélekben s mondjunk há­lát a mindenek Urának, Istennek, egy nem­zet, a nagy család nevében, a lefolyt sok szá­zadért és jelesül a magunk részéről egy le­folyt év jótéteményeiért! Istenhez illő s egy nemesen gondolkodó nemzethez méltó hála­adás ünnepi ténye ez! Szálljon fel azért ma, Hozzád, szózatunk, Uram! Minél tovább élünk, működünk és gon­dolkodunk, annál inkább megértjük és meg­győződünk arról a nagy igazságról, hogy sem a világ, sem az ember egymagában nem ele­gendő arra, hogy belőle a mindenség és az ember eredetét és az emberiség titokzatos történetét megmagyarázzuk! Mindinkább meg fogjuk érteni és meggyőződünk róla, hogy Isten az, aki mind az embert, mind a világot hatalmával létrehozta és úgy a nagy mindenség, mint az ember erkölcsi világa ter­mészeti és természetfölötti rendjét és gépeze­tét láthatatlanul kormányozza. És igy elju­tunk oda, ahonnét mindnyájan kiindultunk, a legelső kútfőhöz, hogy higyjünk Istenben és gyermeki hittel imádjuk őt, a mindenütt je­lenlevőt, úgy az egyesek, mint a nemzetek életében. Ily szemmel vizsgálva a dolgot, be kell látnunk, mennyi hálával tartozunk Istennek úgy a magunk, mint az egész nemzet éle­téért ! És ha van valami, ami arra indíthat bennünket, hogy hálaadó imára kulcsoljuk össze kezeinket, az a mi nemzeti történel­münk. Ennek dicsőséges úgy, mint válságos lapjai feltűnően visszatükröztetik az Isten gondviselését és működésének nyomait. Egyikben úgy mint másikbak­ félreismerhe­tetlenül fölleljük atyai gondoskodásának és szeretetének kétségbevonhatatlan bizonysá­gait. Mert bár több büszkeséggel és nemzeti önérzettel forgatjuk elménkben népünk dicső­séggel teljes eseményeit, de azért a válság napjai is lélekemelők reánk nézve. Dicső ese­mények bár föllelkesíthetik, dicső tettekre ragadhatják a népet. De a balsors eseményei sem kevésbbé tanulságosak! Hányszor nem szült nagy nemzeti veszteség lángolóbb lel­kesedést a legragyogóbb győzelemnél! Ami nagy, legyen akár örvendetes, vagy szomo­rú, szivet-lelket érdekel és még századok múltával is alkalmas arra, hogy bennünket a mindennapiság tétlenségéből és közömbössé­géből kiragadjon! Felhantolt sírhalmok azok az emlékek, amelyek alatt apáink pihennek, amelyek bár az idő viszontagságai alatt be­dőltek, de látásuk még ma is meghal és föl­emel! Gyűjtsük azért össze amaz emlékeket és emeljünk belőlök templomot, jövendő haj­lékot nemzeti nagyságunknak! Minden kő szent emlék, amel­y nagy múltat takar. És az a magyar történelem.. Belőle megtanuljuk, hol keressük az Istent és hogy áldjuk azt az isteni Jobbot, akár sújtson bennünket, akár fölemel! Üssétek fel a történet könyvét, vizsgál­játok át összes korszakait, járjátok be a föld­kerekség összes népeit, kérdezzétek meg összes kormányformáit és akár elenyésztek légyen, vagy legyenek bár a dicsőség tető­pontján, mind megmondhatják, mindany­­nyioktól egy választ fogtok kapni és abból megtanulhatjátok, hogy nem a kormányfor­mák, nem is a népek, hanem az Isten az, aki láthatatlanul intéz mindeneket, „ő az — úgymond a szentírás — aki a földkerekség birodalmait alkotta és Ádám fiait néposztá­lyokba sorozta.“ Deut. 32, 8. És „az üdvösség az Úrtól jő.“ Zsolt. 38, 118, 165. „Igen, a te Gondviselésed kormányoz bennünket, — Atyám!“ Bölcs. 14, 3. És azért kétszeresen imádó áhítattal kell, hogy felemeljük szívün­ket Hozzá ma, amidőn egy korszak hajna­lán, lezajlott ezredév után, a múltak változa­tos eseményeiben, a lélek látásával immár felismerjük, hogy éltünk szerencsés úgy, mint a balsors eseményei csak mi javunkat cé­lozták ! Igen! forró imát rebegni Néki — ez lesz méltó ma hozzánk — hogy magunkba száll­junk és visszatérjünk Hozzá, az Úrhoz és az ő ösvényein járjunk és szent lábai elé lebo­rulva, hangos szóval magasztaljuk, hogy bennünket megtisztított és bennünket a ke­reszténység hajójába beiktatott és isteni ki­nyilatkoztatásának részeseivé tett, amidőn bennünket a kereszténység nagy családjába befogadott és hogy a pogány vakság homá­lyából bennünket kiragadott és hogy a ke­reszténység igazságára és világosságára ki­kalauzolt és a béke virányain intézi lépteinket tova! Igen! Hálát adni Neki nemcsak a ma­gunk nevében, hanem, mivel a szentek egyezségénél fogva, a kereszténység összes áldásai és kegyelmei az összes tagokkal kö­zösek ,megköszönni Neki mindazok nevében, akik a mi virányainkon a kereszténység igaz­ságát és világosságát megismerték, szent bé­kéjét és édes vigasztalását érdekték és kegyel­met és üdvösséget merítettek kimeríthetetlen forrásaiból; megköszönni mindama milliók nevében, akik ezen az édes anyaföldön ki­­lencszáz év alatt, az első főpásztortól az ige­hirdetők hosszú során végig, egész a mai napig, az igazság igéit hirdették és akik az isteni magot befogadták és magukban bőven kamatoztatták és akik abba az isteni igaz­ságba vetett boldogító hittel szivükben el­hunytak és ma a boldogok honában az örök béke himnuszát hangoztatják! De nemcsak akkor ragyogott fel a fé­nyes betlehemi csillag, amely a napkeleti böl­cseket a Názáreti kisded jászolához vezette, a mi pogány őseink felett, amikor őket az anyaszentegyház hajójába befogadta, hanem ott ragyogott az fölöttünk akkor is már, ami­dőn őket őshazájukból, az Eteleközből és Le­­bediából, Álmos és Árpád vezérlete alatt, ki­es ide, Európa szivébe, a­ tejjel-mézzel folyó Kánaánba bevezérelte! És amint Izrael fiait a pusztában fényes felhőoszlop alakjában ve­zérelte, akként őrködött a mi pogány őseink fejei felett, valahányszor az idők járása felet­tük megnehezedett! Ott van a kilencszáz éves történet köny­ve, amelynek minden egyes lapja , róla, az Istenről beszél! őt nevezi meg a krónika leg­első jótevőjének, aki őseinket az őshazából ide kivezette! Ő neki mutattak be — a kró­nika szerint — őseink bár véres áldozatot — akkor is már, amikor Istent még nem ismer­ték igazi nevén! Az ő nevében indultak harc­ra, amely rettegetté tette Európaszerte a ma­gyar nevet! Az ő szent zászlói lobogtak ma­gyar kezekben akkor is már, amikor ezek diadalmasan lengtek végig a Kárpátoktól az Adriáig és az alpesi havasokig! Az ő szent neve hangzott fel hős magyar ajkakon a hó­dító hadjáratokban, amikor a kereszt vívott élet-halálharcot és Általa fényes győzelmet nyert a pogány félhold felett! És akárhol üs­sük fel a magyar történet könyvét, minde­nütt egy névvel — a magyarok Istenének ne­vével találkozunk! Egy volt mindenha leg­szentebb a magyarnak: Istenének neve! Nem méltó-e, hogy hálát rebegjünk Néki, őseink Istenének! Igen! hálát rebegni Néki! Annak, aki nemcsak a dicsőség napjain, hanem a válság idején is hiven velünk volt! Ki volt, aki a bal­sorsban megedzette, nehéz megpróbáltatá­sok idején is fenntartotta, a csüggedéstől, fásultságtól megóvta, a jövendő viharok el­len megacélozta az elárvult magyart? Az, akinek neve legszentebb volt mindenkor a magyarnak: az Isten! Repüljünk vissza lélekben sok letűnt századdal előbbre, a múltba! Ott látjuk vé­rében fetrengeni a magyart! És mint egy óriás vérszopó nadályt, végig nyújtózni ha­zánkon — az öldöklő mongol hadat! Ami­­ként a vadul száguldó orkán milliók remé­nyét, az erdőt, mezőt, kalászokat végigsö­pörve letarolja, akként irtották és avatták ki­holt sivataggá hazánkat az ellenséges hadak! És tán azért összetört, kiaszott keblében a remény, lemondott a feltámadás jogáról a magyar? Nem! Feltámasztotta Istene! Oh! hogyan köszönjük meg Neki ezt a dicső feltámadást? És amint hazánk sorsáról tovább tűnő­dünk, elborul lelkünk ege, amint rád gondo­lunk Mohács! És ti, elhullt hősök! ne várja­tok tőlem e napon megérdemlett magaszta­­lást! Nézzetek végig ma élő milliónyi uno­káitokon és tudjátok meg, hogy mi azért élünk, mert ti dicsőn meghaltatok! Mert a népnek, melynek fiai igy tudnak meghalni, fel kell támadnia! S feltámasztotta Istene! Oh! hogy köszönjük meg a magyarok Istenének e második feltámadást? De nem folytatom tovább! Ahány lapja van népünk történetének, mindmegannyi ok, hogy forró imát rebegjünk Neki! Oh! haza földje! dobbanj meg alattunk! Egy nemzet ül itt fényes ünnepet! Magun­kat ! Téged, kik annyit sirattunk, lásd most örülni a Te népedet! Lobogj, magyar szív, gyuladj hősi lángra! Buzduljon benned erő­s akarat! Hatalmas Isten! a magyar hazája, engedd, hogy legyen mindig boldog és sza­bad! 5. oldal. A „DUNÁNTÚL“ telefonszámai: Szerkesztőség: 650. Kiadóhivatal: 222.

Next