Dunántúl, 1913. június (3. évfolyam, 124-149. szám)
1913-06-01 / 124. szám
Vasárnap, Június 1. DUNÁNTÚL -esett hőseinek emlékéhez, hogy kegyeletünk adóját lerójuk nemcsak ama hazafias közérzés szerint, melyet a keresztény Magyarország itt vértanukká avatott 'valamennyi 'hősei iránt érzünk, hanem azon szorosabb kapcsolatnál fogva is, mely szülőföld s talán vérrokonság szerint is örökös kegyelettel fűz bennünket ahhoz a mártirifjusághoz, mely Pécs városából és Baranya vármegyéből hozta ide áldozatul életének tavaszi virágját. Eljöttünk, nem azért, hogypanaszkodjunk és sirjunk, hisz a nemzetek életében épúgy mint egyes embereben, idők múltával behegednek a sebek, s legnagyobb csapásainkat, veszteségeinket sem mérjük azzal a zord mértékkel, mely gyötör és égre kiált, hanem eljöttünk, hogy csodálkozzunk és bízni tanuljunk. „Hősi népet ne sirassunk; hősöket, erőt siratni nem illik. — mondja Prohászka Ottokár — vértanúinkat ne gyászoljuk, ha egyk gyászba borult is, mert elborult égből cikázott ki a jövő villáma s minél sötétebb volt felhője, annál vakítóbb lett fénye.“ S ha igaz az, hogy szerencsés történetek felvirágoztathatják,, dicsérségre emelhetik a nemzetet, igaz az is, hogy a balsors csapásaiból is eredhetnek magas érzelmek. Szerencse hiúváteszen, szerencsétlenség magábaszállást, önismerést, erőkifejlést hoz magával; iskola az, melybe az Istenség nem mindig haragjából vezett bennünket. (Kölcsey). A mohácsi vész, kedves ifjak, valóban egyik legnagyobb katasztrófája volt a magyar nemzetnek, a huszonnégyezermagyar vitéz a legdrágább véráldozat, ".melyet engesztelésképen bemutatott, a Csele-patak a legszomorubb sir, mely a fiatalLajos királlyal egy ország reményét temette el. A történelem rámutat a természetes okokra, melyek ezt a gyászt szülték, megnyitja azt a szennyes forrást, a közállapotok elfajulását, melyből a leghősiesebb tettek dacára is romlás fakadhat, igazolja Tömöri Pált, kit a költőigaztalant vádol, hőssé avatja a halovány, gyengének mutatkozó Lajos királyt; azonban, ha a kétszázezernyi török sereg „Allah“-ordítása és háromszáz ágyújának bömbölése túlharsogta is a kis magyarság „Jézus“ jelszavát, egy hitből fakadt igazságot meg kell állapítanunk, azt, hogy e rettenetes ítéletnapon, az engesztelő áldozat vérvörös füstje felett ott derengett a keresztény magyarság Istenének gondviselő jósága. Igaz, hogy a nemzet áldozata még nem teljesedett be, még másfélszáz esztendeig szinte annyi vértanút nevelt a magyar föld, mint amennyi írwrmokot szültek a magyar anyák, igaz, hogy Mohács után még, mint a költő mondja Annyi temetője volt e kis hazának. Hogy elég lenne tán az egész világnak, S annyit sírt, kesergett, ha nem is sír többé, Duna, Tisza, Sajó válhatott van könnyé... (Kalocsay Alán), de a pusztulásból annál inpozánsabban emelkedett ki, a közállapotok romlottságából kimentette erkölcsi törségének koszorúját, elvernyedt erejét uj harcokra edzette s végül egy világot bámulatba ejtő győzelmével letörte a félhold hatalmát, Buda ormára visszatűzte a keresztet. Veszteségek, csapások kellettek, hogy a nemzeti géniusz, ha letévedt, visszaemelkedjék hivatása magaslatára, az isteni gondviseléstől kijelölt útra, hogy legyen e nemzet propugnaculum Ecclesiae — a nyugati kereszténység kulturbástyája, castra Altissimi — Isten tábora, harci népe. Ezért bár fájdalmas, nem lesújtó a mohácsi emlékezés, miként a keresztre is dicsőség miatt nézünk, bukásról is győzelem miatt elmélkedünk. (Prohászka D.) Ez az emlékoszlop szimbólum is nekünk, magyaroknak, szimbólumai a bizalomnak és hazánk jövendőjébe vetett hitnek. Mohács óta sokszor jutott hazánk abba a válságos helyzetbe, hogy szinte remegve állott a történelem sugárzatában, költőink ajkán gyakran zokogott fel a honfikeserv, hogy völgyben ül a gyáva kor s határa szűk köréből őse saslakára szédeleg ha néha fölpillant, sokszor éreztük, hogy igaza van Berzsenyinknek, aki száz évvel ezelőtt megjósolta, hogy Magyarország sem kerülheti el a hatalmas Róma, büszke Karthago és erős Babilon végzetét, — mindaddig, míg a történelmi hivatás áldozatos öntudatával él és küzd e nemzet, addig nem kell félni, a pusztulásból virágzás lesz újra, a romból a nemzeti kultúra temploma. S hogy a kegyelet teljes és megszentelt legyen, temploma az Istennek is! A kegyelet azt kívánná, hogy itt, e gyásztéren is, ne állna pusztán e hősi emlék, ne állna tarlón, hol csak pacsirtaszó és rigó füttye hullik, hanem fogadalmi temploma ékeskednék annak a Jézusnak, kiknek nevével ajkukon huszonnégyezren ontották vérüket a hazáért. Ez a templom lenne méltó zarándokhelye, bucsujárója a nemzetnek, hol elsírná áhitatos kegyeletét, ez hirdetné időtlen időkig, hogy’hit, erkölcs, hősiesség, hazafiság egymást lerősítve tartotta fenn a hazát és tartja fenn a jövőben is. Abban a reményben, hogy e néma kőemlék hivő lelkeknagylelkűségéből mihamarabb templomtoronnyá nő, mely körül áldás gyanánt lebeg a mohácsi hősök biztató, éltető emlékezete, a pécsi főgimnázium kegyelete jeléül leteszem a mohácsi emlékoszlopra e koszorút azzal az imádságos óhajtással: ihlesse meg a mohácsi hősök szelleme szivetek két, kedves ifjak, hogy igazlelkü, tettre és áldozatra kész fiai legyetek hazátoknak! itt oly gondolatok kerültek tárgyalásra, ,amelyek az elemi iskola jelenlegi álapotait nevetség tárgyává teszik, holott, én nagyon jóltudom, a mai népiskola nagyon magas nívón áll. Mindent szakszerűleg, rendszerezve tanítunk, formális fokozatokkal és a szeretet jegyében, csak az a kár, hogya gyermekek nem elég érettek ezen tanítás megértésére. Mi már megelőztük korunkat. Néhány száz év múlva a mai gyermekek helyét egy sokkal értelmesebb embertípus foglalja el, mely méltányolni fogja a mi emberfeletti fáradozásainkat. Ami pedig az önök erőlködését illeti, kijelentem, hogy ne fáradjanak! A szülőknek semmi, vagy igen kevés közük van ahhoz, hogy mit tanítanak a népiskolábanés hogy hogyan tanítanak. Mi, tanítók nagyon jól tudjuk, hogy hogyan kell tanítani, hiszen évtizedes kaptára dolgozunk. Kipróbált módszerrel. Önök ehhez nem értenek.Nekünk eredményt kell felmutatni, hogy minősítésünk megfelelő legyen. Eredményt pedig csak úgy érünk el, ahogy dolgozunk. Ajánlom, ne igen bolygassák az iskola beléletét.“ Igaz, úgy van!! A ház ura mosolyogva állt fel és uzsonnára hívta a megjelenteket. ›§ο ■■ ■ ■■ fr onoges, rekedtség ellen ne használjon mást, csak a Weber-féle Cukrot. Kapható a készítőnél Weber Dénes gyógyszerésznél Széchenyi-tér 10. Egypfil-másról. A múzsa. Szeretem a szabad természetet, nem azzal a lanyha szeretettel, amellyel annyi sokan elfogadják, hogy a nap rájuk süssön és csaknem különbség nélkül szívják be az üde erdei és a kevésbbé üde városi levegőt. Én élvezem, élvezem a virágok illatával telített balzsamos léget és gyönyörűséggel fogadom a napnak szivderítő sugarait, hisz’ éltetem: a világosság, a melegség... Amikor csak tehetem, kisietek a hegyek közé — élvezni! Egy ilyen sétám alkalmával, erdei gyalogösvényeken barangolva, hirtelen egy kis rétre jutottam. Tölgyektől környezeti kis térség volt ez, közepén néhány remek fenyőcsoporttal, amelynek csúcsait a lemenő nap sugarai szelíden bearanyozták, s a kék ég, a rajta úszkáló fehér szegélyű világosszürke felhőkkel gyönyörűen betetőzi ezt a szép képet. — Itt jó lesz megpihenni — gondoltam, s körülnéztem, alkalmas nyugvóhelyet keresvén. Kutató szemeim hirtelen egy félig fekvő helyzetben levő nőalakon akadtak meg, aki a legpoétikusabb helyet választotta ki magának. A tölgyes szélén, lankás gyepen foglalt helyet; a fák közül kikandikáló nap sugarai vörhenyes haját aranyos csillogással vonták be, s a nyúlánk alakján elömlő szürkés-kék ruházatának festői árnyalatot kölcsönöztek. Bár olyannak tetszett mint akármelyik más asszony, volt a lényében valami, ami megkülönböztette őt a többitől. Az arcán átszellemült kifejezés ömlött el s látszott rajta, hogy egész lelkével dolgozik valami faragáson, ugyannyira, hogy közeledésemet nem is vette észre. Megbűvölve ettől a poétikus képtől mindinkább közeledtem felé miközben az az érzésem, az a vágyam, az a gondolatom támadt, hogy megénekeljem ... — Mit farag? — kérdeztem tőle, mikor már egészen a közelébe jutottam. Meghökkenve pillantott föl, de csakhamar újra munkája fölé hajolt, miközben ajkai közül egy sajátságos mosoly játszadozott, mint aki tudja, hogy a válasz, melyet e kérdésre adni fog valami szokatlan, meglepő. — Poétát — felelte csöndesen. — Poétát?? — Ah! most már megértettem a hatást, amelyet ez a tünemény reám gyakorolt. A múzsa volt. Elgondolkoztam ... Poétát faragni mindenesetre hálátlan mesterség. Én ugyan rajongva lelkesültem Madáchiért, Aranyért, Petőfiért, de ezek a fényes csillagok a „tegnap“ poétái, akik megénekelték a bánatukat vagy örömeiket természetes közvetlenséggel, nem erőltetve, nem hazudozva, nem mesterkedve ... A mai poéta képes a sirba tessékelni az ő Etelkéjét, csak azért, hogy a krokodilkönnyeit dalba önthesse, amiért szép pénz jár és egy csomó dicsőség ... Hol az a magasztos hevülés, amely Petőfit az ő Júliája felé hajtja, amely az oltárra helyezi Júliát szent hittel hívén a sirig tartó szerelemben? A mai poéta kalmárlelkű, aki a nő gyöngeségére utazik, rutul visszaélvén a saját erejével... A mai poéta eszközzé alacsonyítja le a nőt, aki őt felemeli, hogy aztán, amikor már többé nincs rá szüksége izgalom nélkül keresztül gázoljon rajta ... Görcsösen ragaszkodik hozzá amig hasznot vár ebből a ragaszkodásból; százszor elutasítják, minden kétséget kizárólag értésére adják hogy bárminemű közeledését inzultálásnak fogják tekinteni s aszerint honorálni: ő hű marad az undorodásig, ha érdekei úgy kívánják. 3. oldal.