Dunántúl, 1913. november (3. évfolyam, 253-276. szám)

1913-11-01 / 253. szám

Szombat. November 1. DUNÁNTÚL nehéz, hogy vannak tanítók, akik legfőbb büszkeségüket nem katholikus voltuk ké­pezi, hogy vannak az egyháznak laikus szol­gái, akikre a nemzet s az egyház nagy kin­cse, a gyermek bízatott s az egyház ezen fontos együttműködői mint ellenség élnek az egyház szolgálatában. Az ember szíve megtelik az aggodalom keserűségével. Mi­lyen lehet az a vallásos szellemű nevelés, amit ilyen emberek nyújtanak? Kegyelmes főpásztorunk az okokat is ismeri, amik a tanítót az egyháztól elidege­nítik. Ilyen ok a csalódás. A legjobb indulatú tanító is csalódhatik. Csalódik — mint ő mondja — az egyházban. Tanuló korában minden jót és szépet hallott az egyházról, mint a népek nevelőjéről és a kultúra hor­dozójáról. S amikor kikerül az életbe a té­nyek, az élet ridegsége láttára szétfoszlik az az idealizmus amit a gondtalanság napjaiban, az iskola gondjai közt lángolt szívében. S ami a legszomorúbb, néha a lelkész részéről sem tapasztal semmi támogatást, hanem talán csak barátságtalan modort és kíméletlen bánásmódot. A fiatal tanító kese­rűségében elfelejti, hogy az egyház nem azonos az ő méltatlan szolgájával, vag­y tö­kéletlen fiaival, hogy az iskola katholikus jellegének fontossága nem a plébánostól vagy a hitközség áldozatkészségétől függ. Bizony a csalódás keserűsége eltompítja az ész jó­zan szavát s nem tudunk kellőleg megkü­lönböztetni. S egyenesen felháborító, ha akad ka­tholikus pap, aki tanítójával durva és kímé­letlen. De fájdalom, a küzdő egyház az em­berek társasága, kiket esetleg még az egy­háznak nevelő erői sem tudnak kinevelni. De ez a tény nem bizonyít az ellen, hogy mégis csak a katholikus iskolának van a legtöbb lelki eszköze a telkeknek kiképzésére. S eb­ben áll a katholikus iskola fölénye, amely a katholicizmus lényegéből fakad s épen azért állandó. Vajha ezeket a sorokat minden pap és tanító megszívlelné. Arany igazság ez a mondás, melynek ereje annál termékenyebb, mert a legelső magyar pap ajkairól hang­zik el. Ha a tanító megbotránkozott az egy­háznak eltorzított iskoláján, akkor már ve­szedelemben forog s már hívogatja őt a má­sik tábor. S a csábitó látszat sajnos sokszor győz; Krisztus nevelő hívéből sokszor az egyház fanatikus ellensége lesz, aki tajtékzó dühhel támad nevelő anyja, az egyház ellen. De a tanitók közt már dúl a világnézet harca. Hatalmas energiák döngetik a neve­lés keresztény alapjait s elszomorodott szív­vel kell látnunk, hogy az ár terjed mindent elöntéssel fenyegetve. S a tanitóságot meg­hódítani akaró ellenséggel tábor ígéretei a legkecsegtetőbb anyagi javakkal csábítják a keresztény kultúra sokszor gondokkal küzdő úttörőjét. Az anyagi jólét keresése feltétlen joga a tanítónak. Joga van hozzá, hogy más is­kolafenntartót keressen, ha az egyik nem tudja megadni, amit a másik megad. De el­vek feladásával soha sem szabad anyagi előnyt keresni, így mindenki belátja, hogy helytelen a katholikus tanító viselkedése, ha jobb fizetésért más irányzatok szolgálatába lép s hitét megtagadja. Az egyház mindig szívén viseli a tanító anyagi érdekeit. A tanító tehát nem okol­hatja az egyházat azzal, hogy nem gondos­kodik róla. Ahol a hitközségek szűkmarkúak vol­tak, ott nem volt meg a kellő vezetés, vagy nem értették meg az egyház intencióit. Sok tanítót talán a modern időknek az az iránya ingatja meg a katholikus jelleghez való ragaszkodásában, hogy a közoktatást mindinkább kiveszik az egyház kebeléből s az állam felügyelete alá vonják. Akiket ez a korszellem aggaszt, azok gondoljanak a ke­serű tapasztalatokra, amelyeket az egyház teljes kizárásával oktató és nevelő államok tettek. A közel jövő még világosabban fogja kimutatni, hogy más alapon, mint amelyet Krisztus Urunk tett le, eredményesen nevelni nem lehet. Az Úr Isten — talán egyesek mu­lasztásainak büntetésére és a régi buzgalom felébresztésére — megengedte, hogy az is­kolakérdésben is itt-ott az egyház ellensé­gei győzedelmeskedjenek. De a rossz irá­nyok gyors egymásutánban fogják egymást elpusztítani s nem marad majd más hátra, mint az egyház ősi és hamisítatlan elveihez visszatérni. Az egyházon nem győzedelmeskedhetik a pokol hatalma; ha itt-ott egyszer-máskor vonulnak is el felette borús zivatarok állan­dóan napfényben, éltető, munkára serkentő napfényben, isteni erejében és rendeltetésé­ben fürdik. Ennek a mélységes hitnek ad a főpásztor kifejezést. S ebből a hitből Inés! Óh, mit vétettem, hogy igy büntetett meg az Ég! Inés megcsókolta szempilláit s ajka szenvedélyes szavakat suttogott: — Remélj, Francois, imádkozom Is­tenhez! Talán meg fogsz gyógyulni. — Látni fogsz újra és én szép leszek még. — Remélj! És Francois érezte, hogy hull arcára a szerető feleség könyve. fakad a katholikus tanító öntudata, az az ön­tudat, amely keresztül veti magát az élet kicsinyességein; az az öntudat, amely a dol­gok fejlődését, változását sub specie aeter­­nitatis szemléli; az az ö­ntudat, amely a szeretetteljes alkotó, nevelő munka éltetője, energiája. „Ez az öntudat a munkakedvnek, a türelemnek, a békének és az örök életben horgonyzó reménységnek kimeríthetetlen forrása. Ilyen öntudatot adjon az Úr minden katholikus tanítónak.“ Ez nagy vonásokban a főpásztor szó­zata. Lehetetlen ki nem éreznünk belőle azt a végtelen szeretetet amellyel a tanítókon csüng; át kell éreznünk nemes szivének azt az érzését, amivel a keresztény nevelés fon­tosságát belátva, ápolásán buzgólkodik. Szavai a krisztusi lélek virágos kertjé­nek rózsái, melyeknek illatát széthordja az esti szellő s felüditi a nagy eszmék rendít­hetetlen bajnokait. Vajha eljutna ez a szó minden keresztény hajlékba, vajha beférkőz­ne minden szív mélyébe. Ilyen irányítás, ez a lelkesítés kell hogy megteremje gyümöl­csét, amely a keresztény nevelés megújho­dásának lesz bőséges tápláléka. Ekkor nyugtalankodni kezdett. — Csak nem vakulok meg, mondotta magában. Sohasem volt valami nagyon jó szeme. Anyja, akihez nagyon hasonlított, negyven éves korában halt meg s már akkor nagyon gyönge volt látása. Francois eltökélte magában, hogy nem fogja nézni többé a napsugár táncolását a fehér havon. — De a szeme nem lett jobb. Csakhamar kegyetlen fájdalmakat is érzett. Ekkor már Inés sürgette: — Utazzunk el gyorsan Párisba egy szemorvoshoz. Elutaztak. Egy híres szemorvos meg­vizsgálta Francoist, mondott néhány tudomá­nyos kifejezést s azután operációt végzett a szemen. Hat hónappal később Francois de Blérieux teljesen vak volt. Vak, huszonnyolc éves korában. S nem látni többé Inést, a ragyogó, a tündérszép asszonyt! Bár halt volna meg inkább! Felesége sírva csókolta meg az arcát, azokat a kialudt szemeket, a­melyek annyi csodálattal merültek volt az ő szemeibe. A férfi zokogva mondotta: — ölj meg! nagyon szerencsétlen va­gyok. Te oly szép vagy Inés, oly szép és én nem láthatlak többé! Soha, soha! Oh Iste­nem! Soha többé nem látom az arcodat, a hajadat. Nem sajnálom a napvilágot, a zöld fákat, a tarka virágokat csak Téged, Téged, * Teltek az évek. A vak nem nyerte vissza szemevilágát. Felesége zongorajáték­kal és olvasással szórakoztatta. Jöttek néha a jóbarátok is és földerítették Francoist. És Francios abból, ami körülötte történt, érez­te, hogy Inés még mindig gyönyörű szép. Egy este a neje fölolvasott a kis lámpa világánál, amikor észrevette, hogy a lámpa­ellenző lángba borul. Eldobta a könyvét hirtelen. Mi az? kérdé Francois ijedten. Az ellenző! Meggyulladt az ellenző. Hallotta, hogy a felesége fölkel a szék­ről s oltogatja a tüzet, pár perccel később már a szomszéd szobából hallattszott a ki­­ál­tása . Mi bajod? mondta Francois elha­­loványodva. Fölkelt s tapogatózva indult meg a szomszéd szoba felé. Mikor kinyitotta az ajtót, megvakult szemével is látott valami vöröses fényt. — Ó a tűz! — kiáltotta. Inés, hol vagy? Beszaladtak a szolgák, hallatszott a víz csorgása, azután eltűnt a vöröses világos­ság. Francoist a komornyikja visszavezette a szobájába ,lefektette s azt mondta neki, hogy a tüzet eloltották s a nagyságos asz­­szony pár jelentéktelen égési sebeket ka­pott. Kívánta, hogy felesége jöjjön be hozzá, de azt mondták, hogy nem lehet. Pár napon keresztül Inés csak ritkán jött be a szobájába s kis idő múlva az asz­­szony azt mondotta, hogy szeretné elhagyni Párist s Auvergneben lakni állandóan. Fran­coist meglepte ez a kívánság, titkot sejtett mögötte. Elutaztak Auvergnébe s azontúl ott éltek. Francois már ötven esztendős lett. Inés is öregedett, de a férje még mindig if­júnak, szépnek, ragyogónak képzelte, olyan­nak, a­milyennek utoljára látta. Egy este, — Inés, akkor már negyven­­nyolc esztendős volt, — megint az újságot olvasta föl férjének, amikor egy hír meg­kapta a figyelmét. Arról szólt az újság, hogy a cambridgei herceg egy rokonának, aki állítólag gyógyíthatatlan vakságban szenve­dett, Sunders orvos Párisban visszaadta a látását. — Óh Francois, ha meggyógyulnál te is, kiáltota Inés, megszorította a férje kezét. Nézett más újságokat s azokban is megtalálta a Sunderos operációjáról szóló­­hírt. Az egyik újság hosszú cikket is közölt 3. oldal.

Next