Dunántúl, 1914. március (4. évfolyam, 49-73. szám)
1914-03-01 / 49. szám
Vasárnap, március 1. DUNÁNTÚL patriotizmusból kénytelenek voltak tűrni, hogy Olaszország minden tartományából neveztessenek ki hivatalnokok, mert csak így tudták ellensúlyozni az „idegenek betolakodását“ s ennek következtében a római Kúria most sokkal inkább olasz, mint valaha. De hát hiába valók voltak a pápa erőlködései? Semmikép sem. Az Egyház jövője emberileg a bíbornokok kezében van, ezek az egyedüli örökösei a pápa gondolatának, aki őket kreálta. Épen ebből látható, hogy minő fontos lesz a legközelebbi tartandó konzisztórium. Az ismatlskai oktatás egységesítése. írta Gyulai József kszöllősi igazgató-tanító. Az ismétlő iskolai kérdés helyes megoldása nagyon sok nehézségbe ütközik. Majdnem azt mondhatnám dobjuk félre mint kevés haszonnal járó lim-lomot, ha egy bántó gondolat nem kisértene, hova lesz akkor a már is züllésre hajló gyermeksereg, az ifjúság? Feltétlenül kell tehát a kérdéssel foglalkoznunk, s ki-ki járuljon hozzá, hogy e gordiusi csomó ha nem egy, de több vágással a kitűzött cél elé egyhamar ne gurulhasson. Vannak, kik az elemi népiskolának 7 osztályra való kiegészítése mellett vonnak kardot, s az onnét kikerült anyag az ifjúsági egyesületekben nyerne továbbképzést. Ahol a tankötelesek száma elegendő arra, hogy gazdasági szakiskola szerveztessék, ott az felállítandó. Ez ugyan legtöbb helyen államsegély igénybe vétele nélkül nem volna keresztülvihető a tantermek, s tanerők szaporítása miatt; de akkor sikerülne tán az állam mindenható tekintélyét az egyházéval egymáshoz közelebb hozni akként, hogy a jellegkérdést kifejezetten igy lehetne formulázni pld.: „Római kath. felekezeti jellegű állami népiskola.“ Én ezt a nézetet a saját egyéni felfogásommal fedezem. Mások, tekintettel arra, hogy az osztatlan iskola tanítója egyúttal kántor is, terhes szolgálatán kívánván enyhíteni, a vasárnapi iskolai oktatás teljes mellőzését követelik. Nos ez méltányos is. A téli ismétlőoktatás heti 5 óráját egyszerre a vasárnapok délutánjaira semmikép sem lehetne a nappalok rövidsége miatt erkölcsi veszélyeztetés nélkül beilleszteni. Két részre osztva, délelőtt, délután, fölemésztené a tanító fizikumát, hisz a testnek, léleknek egyaránt üdülésre, új erők gyűjtésére van szüksége. Hogyan lehetne tehát a tanító és hitoktató szabadidejének veszélyeztetése nélkül a kérdést megoldani? Így: pld. kedden és pénteken délelőtt 10 órától 12-ig tartassák meg az ismétlésökkel az előadási I II., III. IV. osztály mit sem veszít ha 10 órakor hazamegy. Ezt a csekély veszteséget lehetne házi feladványokkal pótolni. De ez is fölöslegessé válik a tanterv helyes beosztásával. V., VI. osztály visszamarad 11-ig. Ezek gyakorlottabb, ügyesebb munkája így maradandóbbá tenné együttes munka után előbb szerzett ismereteiket. Ily formán 4 óra jutna a közismereti tárgyakra. De hát hol marad akkor a hittan? Miután ez az ismétlő iskolában az idő szűk kerete miatt úgyis főleg magyarázgatásokra szorul, ezt megnyernék a vasárnaponként tartani szokott litániák előtti katekizálásnál a felnőttekkel egyidőben, s a netán ezekről való kimaradás mulasztási birsággal sujtassék. Legtöbb helyen a kántortanitó főbenjáró fizetése még ma is kényszerülte gazdálkodásból ered, lévén hivatala után majd mindenütt utolsó klasszisba sorozott telke is, akár az egynapos, akár a két félnapos heti szünidőcskére feltétlenül szüksége van. Szerintem ezen se essék csorba, akárcsak az alapfizetésen. Méltóztassanak fölötte úgy az intéző körök, mint a kedves kartársak eszmecserét folytatni; ez nem tréfadolog, így magyarán szólva: „a káposzta is megmarad, meg a kecske is jóllakik.“ Javaslataimat pártatlan elbírálás és felfogadásra ajánlom. Silentium - Obeliensia - Memento Mori. Látogatás a néma barátok klastromában. Firenzében. A virágok városában, a szép Firenzében, midőn már bejártuk az érdekes Viakat és Piazzokat, midőn megszemléltük már a változatos színben márványlapokkal kirakott Duomo-t szobrászati munkáival és mozaikjaival, midőn a különálló Campanile 414 lépcsőjét meglepve, áttekintést nyertünk a város meglepő fekvéséről, midőn megcsodáltuk a Battisterio ajtain levő gyönyörű fém reliefeket, midőn letettük hódolatunkat a Piazza Santa Croce-n álló szobor előtt az olasz költőnyelv megteremtője, a halhatatlan mű: Divina Comedia írója, Dante Alighieri iránt, midőn a Palazzo degli Uffizi és a Palazzo Pitti remeknél remekebb darabokból álló rengeteg nagy kép és szobor gyűjtemény — közte a Venus Medici és Rafael Madonna della Sedia — nézésébe már belefáradtunk, a szabadba kívánkozunk, hogy a friss zöldben és a virágok színpompája között lelkünket egy kissé megpihentetve újult erővel foghassunk ismét az itt csodálatosan összehalmozott képzőművészeti remekek tanulmányozásába. A szabadba, igen a szabadba vágyunk, ahol a virágok üde illata fogad bennünket. Meggyőződünk arról, hogy nem hiába mondják Firenzét — Florenczet — a virágok városának. De nem elégszünk meg azzal, hogy a Ciardino di Boboli és a Ciiardino Torrigiani gondozott utain sétáljunk csak — az sem elég hogy a Viale dei Colli-n fölhaladva a Piazzale Michelangioloról, majd a San Miniato al Monte-n gyönyörködjünk az előttünk elterülő szép vidékben s az alattunk elfutó, a várost ketté szelő Arnó folyó zöldesszürkés vizében, — többet kivánunk, többet messzebb óhajtunk /nenni, messzebb, hogy minél tovább élvezzük a zöldet és az illatot. De meddig menjünk, meddig? Az örök némaság hazájáig! Ugye nagy szó ez: az örök némaság hazája! A némaság hazája felé, Firenzétől vagy öt kmnyire délnyugatnak fekszik Certosa di Val d’ Erna, a karthausiak — néma barátok — ősi kolostora. Ki nem kívánkoznék otthonukban, nagy magányukban meglátogatni a karthausiakat, azokat a remetéket, kik a legegyszerűbb életmód mellett még örök hallgatásra is kötelezték magukat. Ha másért nem, hát azért is, mert báró Eötvös József Karthausijával annyira fölcsigázta kedélyünket e rend iránt. A Piazza del Duomo-n felültem az innen kiinduló villamos vonatra, mely a város ezen részén áthaladva, a Ponte Sospeso-n keresztül vitt az Arno folyón, majd pedig a Viale Michelangiolo és Galileo érintésével kijutottam a rendezett kertekben elhelyezett nyaralók, villák közé. Egy mellettem ülő jóképű olasz fiatalember úgy látszik észrevette, hogy ittas vagyok s hogy, a németnyelvű Bédekkert meglátva, németül is tudok, azonnal szóba ereszkedett velem, de azzal kezdte, hogy engedelmet kért erre. Én persze megörültem a német szónak s igy kétszeresen kellemesen haladtam célom felé. A viszonyokról, a helyzetről igy szóval is bőven nyertem értesülést: azzal váltam el olasz barátomtól, hogy ő is melegen ajánlotta a karthausiak meglátogatását. A villamos vasút vonala később megszakadt, gőz-tramvay visz gyorsan odébb. Utunkba esett Galuzzo falu és Erna patak. Már messziről látszott az Erna és Greve összefolyásánál kiemelkedő magaslat s annak tetején a cicomátlan, össze-vissza épített kolostor. A hegyoldal művelve van, itt van a zárda kertje, szántóföldje és szőlője, alul pedig magas kőfal választja el a zárda telkét a profán külvilágtól. Alig vártam, hogy leszállhassak a kocsiról s hogy fönn legyek már a kolostorban, melynek első kapuját nyitva találtam. A bejárás tehát szabad. Utunk — dombnak haladva — két nagy kőfal között vezet egyenesen a kolostorba, illetve több alig világított előcsarnokon keresztül annak boltjába. Bár egyenesen be lehet ide találni, de azért az alsó kapunál gyereksereg fogadja az idegent s azon veszekednek, hogy melyik legyen vezetőnk. Komolyan-e, tréfából-e, de jól megcibálták egymást s ugyancsak a maga vezetési tudományát ajánlotta elég hangosan mindegyik. Nem is volnánk Olaszországban, ha ez nem történnék így. Én aztán azzal csendesítettem le őket, hogy valamenynyit — vagy négyet — fölfogadtam kalauznak. Gondoltam magamban: egy soldo-val több vagy kevesebb, az már mindegy. Hadd örüljenek a piccolók. Inkább én adok nekik, mint ők adjanak nekem. Tisza Kálmán jelszavát követem: jobb adni, mint kapni. Útközben szép olasz nótákra gyújtottak, érdekes meséket mondtak el, közbe-közbe nagyokat bukfenceztek is. A kolostorban. Az idegen először is a kolostor boltjába jut. Itt árulják a rendbeliek által készített finom illatszert és a kitűnő chartreuse likőrt. A rend egyik itt levő fráterje a hozzá intézett kérelemre azonnal vállalkozott a kolostorban levő kalauzolásra. A frátereknek szabad beszélni és érintkezni a közönséggel. Legelőször is a főtemplomba vitt, majd innen a melléktemplomba. Ez utóbbiban félhomály uralkodott. S így csak később vettem észre a padsor egyik felső sarkában imádkozó — fehér darócruhás s nagy csuklyás — remetét. Mondhatom megilletődtem, mikor az ősz, nagy szakállú karthausit megláttam, amint térdenállva imádkozott, kezében a nagy szemű rózsafüzérrel. Elfelejtettem azt, hogy neki nem szabad beszélni, önkénytelenül oda köszöntöttem: Laudetur Jesus Christus! ... De ő csak néma fejbólintással viszonozta rokonszenves üdvözlésemet s tovább imádkozott. Majd oda szólt hozzá a vezető fráter, hogy magyar vagyok s eljöttem őket meglátogatni. De a jó öreg ismét csak hallgatva bólintott egyet s tovább imádkozott, tovább ........Ki tudja miért, ki tudja kiért? Majd megnéztem az egész zárdaépületet, melynek alapja 1341-ben épült. Tehát innen-onnan 600 esztendeje áll már a kolostor ott a magányban, 600 év óta száll már ima onnan a magaslatról az Egek Urához.... Az egyik lakhely üres volt s igy a cella berendezését is megláttam. Két szoba áll a páterek rendelkezésére a lehető legegyszerűbb bebútorozás mellett. Az egyik szoba egy kis erkéllyel áll összeköttetésben, amelyen kipihenheti magát a szent irás olvasásában elfáradt szem, belenézhet a nagy semmiségbe ..........A folyosóra nyiló ajtón egy kis retesz van, ezen adják be az ételt és italt ha a rendtag nem akar a közös ebédlőbe jönni. Négy udvara van a kolostornak. A főudvaron, illetve a kertben van a zárda temetője. Ha szomorú volt életük, legyen virágos a sírjuk. Az ezt segélyző épületben vanak a lakó celák. Hadd lássák a karthausiak maguk előtt mindég az enyészet helyét, hisz jelszavuk: Memento mori! Emlékezzél a halálra! A kert egyik felén vannak eltemetve a páterek, a másik felén a fráterek. Hát még itt sincs egyenlőség? Ép a temetőt néztem, mikor az egyik remete kijött a szobájából. Midőn meglátott, elkerült a folyosó másik felére s úgy ment a zárda feje — a prior — elé. Csak ezzel szabad a páternek hosszabban beszélni, de ezzel is csak meghatározott időben, s csak arról és annyit, ami ép a legszükségesebb. Silentium-Obedientia. Végül az én nagyszakállús mindent bőven töviről-hegyire magyarázó fráterem a refektoriumba — az ebédlőbe — vezetett. 3. oldal