Dunántúl, 1915. február (5. évfolyam, 26-48. szám)

1915-02-02 / 26. szám

DUNÁNTÚL Kedd. Február 2. A háború borzalmai között, mely né­peket s nemzeteket diul fel, a Jézus, a te szeretettől áradó Szivedhez, mint leg­főbb menedékünkhöz folyamodunk, Tő­led, az irgalmak Istenétől kérjük esedezve e rettentő csapás megszűnését; Tőled, a békesség királyától kérjük sürgető imá­val a várva-várt békét. Szentséges Szivedből Te árasz­tottad a világra a szeretetet, hogy minden egyenetlenség megszűnvén, egyedül a szeretet uralkodjék az emberek között; míg e földön időztél, a Te Szived dobo­gott a leggyengédebb részvéttől az em­beri nyomorúságok iránt. Ó! induljon meg a te Szived most is ebben az órában, mely nagyon súlyosan nehezedik reánk a gyászos gyűlölködések és a rettenetes öldöklések miatt! Légy irgalommal a sok édes­anya iránt, akik fiaik sorsa miatt aggódt­ak­­gyötrődnek, szánd meg a sok apavesztett árvát és családot, könyörülj a mélyen sújtott Európán, melyet annyi pusztulás szorongat. Ihlesd meg az uralkodókat és a népe­ket a szelídség gondolataival, simítsd el az egyenetlenségeket, melyek a nemze­teket dúlják, hajlítsd az embereket ismét kölcsönös békülékenységre, Te, aki szent véred árán avattad őket testvérekké. És miként egykoron Péter apostolnak kö­nyörgő kiáltására: „Ments meg Uram minket, mert elveszünk“, kegyesen felel­tél s lecsend­esitetted a háborgó tengert, ép igy ma is bizodalmas imádságainkra felelj kegyelmesen lecsendesitőleg, hogy a háborgó világba visszatérjenek ismét a nyugalom s a várva-várt béke. És Te is szentséges Szűz Anyánk, mint más rettenetes megpróbáltatások idején is tetted, segíts, oltalmazz, ments meg min­ket! Amen. Az imádság magyar, német, vagy hor­­vát szövege darabonkint 2 fillérért kapható a Dunántúl könyvkereskedésben. Harctéri élet. Epizódok a tábori életből. Gróf Zichy Gyula megyéspüspökhöz érkezett az alábbi harctéri levél, amelyben a pécsi egyházmegye egyik katonai szolgálat­ra behívott lelkésze számol be élményeiről- Az érdekes levélből közöljük a következőket: „Január 12-én indultam el hazulról és én január 19-én érkeztem meg ezredemhez. A bort na­gy örömmel és köszönettel fogadta a generális úr és a Regimentsstab, s amint ér­tesültem, külön levélben már meg is köszön­ték. Alig lehet leírni, milyen viszontagságos volt ideutazásom. Wienben a fináncok lefog­tak a bor miatt, s midőn egyik pályaudvarról a másikra szállíttattam át, rendőrt adtak mellém, hogy a városban le ne rakhassam esetleg, mert ez esetben fogyasztási adó alá esett volna. Oroszországban egész ..........-ig men­tem nagy keservesen vonaton (persze mar­hakupéban) s onnantól fogva a .­­ . . . .-n keresztül 50 kilométert tettem meg gyalog, minthogy kocsimon minden helyet efoglaltak a csomagok. Ezredemet ugyanabban a pozí­cióban találtam a .... -i erdőben, mint ami­kor elindultam. Persze a kezdetleges lövész­árkok helyett egy egész erdei falut találtam. Ép az napon volt itt J­o­ac­h­i­m porosz her­ceg is, amikor megérkeztem. Itt volt a na­pokban különben a német császár adjutánsa is, számos újságíró, és ma délelőtt pedig a semleges államok katonai attachéi voltak itt teljes számban. A lövészkunyhók fenyőfából és földből építve szerteszéjjel, azt a benyomást teszik az emberre, mint mikor képen lát őserdőkben hangyabolyokhoz haasonló épített exotikus falvakat­ !Az egész a „Lindenburg nagyfalu“ nevet viseli. Vannak benne gyönyörű kör­utak, mint pl. a Franz Josef-Ring, hidak (Wilhelm-Brücke), gyönyörűen törpefenyők­ből és téli növényekből művésziesen elrende­zett terek stb. Az újságírók sok fényképfel­vételt is csináltak s igy azt hiszem, hogy az otthonlevők az újságokból is bőven fognak értesülni „Hindenburg nagyfalu“-jának cso­dálatos, a háború kietlen sivatagában igazán oázisként ható szépségéről. A legénység fekszik a lövészárkokban s lesi, hogy mikor dugja ki valaki a fejét az el­lenséges lövészárokból, hogy lepuffanthassa. Egyes vonalakon aztán az is megtörténik közben-közben, hogy az ádáz harag helyét kedélyes komázás foglalja el. Ép a napokban jött ki a parancs, hogy szigorúan tilos az ellenfélnek újságot átküldeni, szengetni, egy­általán vele „komázni.“ A napokban egy szerencsétlen szarvas , tévedt ite az erdőbe a két tűzvonal közé-­­ Először az oroszok lőttek rá eredménytele­nül. Erre egyik bakánk rövidesen leterítette. Három emberünk szépen kisétált a szarvas­ért, behozták a hátukon. Az orosz bakák öl­hetett kezekkel nézték az egészet végig. Van egy verem is a két tűzvonal közepén, amely krumplival van tele. Négy bakánk legutóbb estefelé kiment krumpliért s mikor odaértek hat orosz katonával találták magukat szem­ben, akik ugyanolyan minőségben jártak a veremnél. Bakáink azonban már nem fogták kedélyesen a dolgot, s minthogy fegyver nem volt náluk, előkerültek hamarosan a bicskák s az oroszokat is elhozták magukkal a krump­lival együtt. Persze az orosz kifogyhatatlan a ra­vaszságban. Legutóbb folyton énekelnek , három nap előtt a Rákóczy indulót is ját­szották az egyik vonalon, hogy azt a látsza­tot keltsék nálunk, miszerint ők már Ítélet­napig is itt maradhatnak. Tegnapelőtt éjjel pedig a két tűzvonal között az egyik fára egy levelet akasztottak fel, amelyet a következő éjjel aztán a mieink elhoztak. Úgy látszik a levelet valami, németül csak zsargonban be­szélő orosz zsidó írta felsőbb parancsra. A tartalmából persze egy betű se igaz, mind­ennek ép az ellenkezője áll, de hiven feltün­teti az agyafúrt ravaszságot, amelyben az oroszok utolérhetetlenek. Lemásoltam nap­lómba az eredetiről. A levél — sok helyen persze érthetetlen szó szerint így hangzik: „Vielgeliebter Feind! Bei euch ist es sehr nass und auch sehr kalt. Jech und das Brot reicht nicht bei euch, un» ist viel zu essen und auch viel Wein zu dringen. Eier das wahren (waren) dich woh bei uns in bien (Gefangenschaft akart lenni) 450.000, dieh fühn (führen) sich auch wieher wienhn sehen (wün­schen) euch, gebt euch ihn gehren (gern) ihn bien, schonst (sonst) gehen wiehr (wier), schonst ist es zu sbeht (spät), eich ist bekannt der ........“ (Tovább már tel­jesen olvashatatlan). Persze a kitűnő kis levél senkit sem volt képes rábírni, hogy a muszkákhoz „ihn bien“ menjen. Hellyel-közzel a fentemlitett kedélyes­kedések dacára is ki-kitör az erősebb harc. Tegnap például az orosz tüzérség a Schwarmliniánkra egymásután közel 100 lö­vést adott csupa nehéz gránátokkal s Isten­nek hála, hogy mindenhová csapkodtak a gránátok csak épen a tűzvonalba nem vá­gott be egy se. Ma aztán a mi tüzéreink ép két órával ez­előtt, hogy ezt a levelet irom revansképen négy helyen felgyújtották az egyik falut, ahol épen egyik rajvonalunk fekszik. Tudja Isten, hány orosz hagyhatta ott a fogát. Északi harctér, január 24. Horváth Lajos. Szereljük fel a sebesült har­cosok Pius internátusi kórházát a rttualitások­. Háborús apróságok A lengyel hősök. Fenn Orosz-Lengyelországban játszó­dott le ez a tanulságos eset. Ott, ahol a föl­dek kopárak s nem járnak mások, csak a fagyos északi szelek. Valahol a lengyel pusz­taságon egy nyomorult kis faluban. A falutól nem messzire táboroztak a magyar seregek a lengyel légióval. Már pár nap óta pihentek és éppen támadásra készü­lődtek. Csakhogy előbb meg kellett tudni az ellenség erejét, kiszimatolni felkészültsé­gét. Megismerni a tartalékcsapatok nagysá­gát. Erre vállalkozókat kerestek. Akadtak többen. A választás a lengyel légió két tag­jára esett: Cadenre és Bojarszki kapitányra. Mindenekelőtt kimaszkírozták magu­kat. Szereztek orosz ruhát és ezt vették föl. Mikor teljesen elkészültek, elindultak a faluba. A falu bejáratánál az előőrsök meg­szólították őket és megkérdezték tőlü­k, hogy mit akarnak. Erre Bojarszki a következő mesét mondotta el: Az anyjuk nagyon beteg. Már halálán is van s náluk a faluban nincs pap, ezért el­jöttek ide, hogy a papot elhívják anyjukhoz. Az előőrsök hittek a mesének és be­eresztették őket a faluba. Itt azután minden érzéküket megfeszítve figyeltek a körülöt­tük lejátszódó eseményekre. Míg a paphoz értek, keresztül mentek az egész falun. Volt alkalmuk megállapítani, mennyi az orosz tartalék, a tüzérség. Azután a pappal együtt visszatértek a magyar táborba. Este a magyar sereg teljesen körül­zárta a falut. A lengyel légió állta el a ki­járatokat és itt állították fel a géppuskákat is. Mikor éjjel megindult a támadás és az orosz sereg látta, hogy kelepcébe csalták­, olyan nagy lett­­ a riadalom, hogy a falu egyik düledező házában székelő főtisztekkel együtt megadta magát az orosz sereg szine­­java. Másnap a táborban mindenki, mint hő­söket ünnepelte Candent és Bojarszkit. Egy csodás roham. Egy hideg november végi nap történt. A székely bakák fázva húzták meg magukat lövészárkaikban. Nem csináltak semmit. Pi­hentek, mert a muszkák is tartózkodtak a harctól. — Hideg van, főhadnagy úr — kiál­tott fel az egyik őrmester. — Tessék ro­hamra vezetni minket, legalább egy kicsit mozgunk és nem vesz meg úgy a jó Isten hidege. — Nem lehet fiuk — válaszolt a fő­hadnagy. Az ellenség sokkal több mint mi vagyunk. Várjatok, míg a többi csapatok megérkeznek. A székely bakák szomorúan vették tu­domásul a főhadnagy szavait. Egy darabig tanácskoztak összedugott fővel. Nemsokára azután kiugrik az őrmester a lövészárokból és utána még 17 ember. Borzasztó ordítással, heje hajázással rohannak az orosz lövészárok felé. Kezeik­ben a fegyverüket lobogtatva futnak az el­lenségnek. A csendes pihenésből felriasztott oro­szok még magukhoz sem­ térhettek, a 17 baka az őrmesterrel már­is bent volt az orosz lövészárokban. Ott munkálkodtak olyan nagy sikerrel, hogy a roham eredménye 7 tiszt és 200 orosz katona fogoly volt. Mikor visszatér­tek a bakák az őrmes­terrel együtt a főhadnagy úrhoz, jelentették, hogy ennyi foglyot ejtettek, de azt is hozzá­tették: Főhadnagy úr, jaj de melegünk van. Később is gyakran emlegették a 17 baka ezen merész és csodálatos rohamát. 3. oldal.

Next