Dunántúl, 1915. július (5.évfolyam, 148-174. szám)

1915-07-25 / 169. szám

Vasárnap. Julius 25. ..DUNÁNTÚL“ na, melyeket a vak Sámson döntött le. Lent a lépcsőzeten pedig egy angyali gyermek­alak felső fele guggol, melynek végtagjait a pusztító gránát szintén letépte, így meg­csonkítva leesett állásáról és csonka testén egyenesen megállt, festett szemeit jámbor nyugalommal fordította az ég felé... És tovább haladt a pusztító orkán. Be­hatolt az atyák dísztelen háló hajlékába, hol a rend szigorú szabályai szerint, mindegyi­kük csak egy kicsinyke zárt fülkét mond a magáénak. A nagy megrázkódtatástól a ká­polna órájának nagy számlapja is lezuhant­­és ezer darabokra törött. Végül nem kímélte meg a pusztítás nyugalmas kistemetőnket sem, hol egysze­rű fakereszt alatt minden dísz, sőt sirhalom nélkül pihennek az elköltözött testvérek és amelyben néhány hős német katona is, kik az ősszel a kolostor közelében estek el, örök álmát alussza!... így szólt a prior és megindultan vezette körül látogatóját a szörnyű pusztulás szín­helyén. Most az atyák — így számol be tovább dr. D. M. látogatásáról, — a rémület e helyét el akarják hagyni. Velük együtt elvonul majd Páter Antonius is, ki előbb medicus, majd huszártiszt volt, míg végre sorsa a legzor­dabb aszkétáknak e táborába vitte. Mikor a bombázásnak vége volt, Antonius testvér, kiben a hosszú idők múlva újból életre kelt a katonavér, a legnagyobb lelki nyugalommal ment ki a kertbe, hogy megkeresse azt a fel nem robbant lövedéket, mely a bombá­zást megindította. Meg is találta és nyu­godtan lecsavarta róla a gyújtót___ Az ólembergi kolostor körül pedig tovább dörög­nek a sennheimi és t­anni mozsarak, hol két nagy nemzet hősei küzdenek a becsületért és az életért. Itt van a pusztulás zónája­ .... Háborús krónika. A szeszélyes gránátok. A „Daily Mail“ munkatársa mondja el a következő kis történetet, mely világosan mu­tatja, mily különös néha a sors játéka a há­borúban is. — Az yperni első csata alkalmá­val egy német nehéz löveg épen Hooge vá­rára esett, melyben az első francia dandár vezérkara szállt meg. A tisztek épen végez­tek reggelijükkel és kimentek az étteremből az udvarra. Két vezérkari tiszt az ajtóban ta­lálkozott. „Méltóztassék előre!“ — mondotta az első tiszt és hátralépve udvariasságból előre akarta engedni társát. „Ó nem, csak menjen Ön előre!“ — mondotta a második. Erre az első tiszt csakugyan kilépett az aj­tón, ámde épen ebben a pillanatban hullt le előtte a németek gránátja és nyomban meg­ölte. Hátramaradt társa még csak meg sem sérült........ Egy parasztház szobájában pedig ugyanazon tájékon egy alkalommal három katona aludt szalmából hevenyészett fekvő­helyen egymás mellett. Egyszerre csak egy gránát áttörte a ház tetejét és a szoba köze­pén felrobbant. A két szélrül fekvő katona menten szörnyet halt, a közöttük fekvőnek sémi baja sem történt. Orosz „hunyósdi“. „Gazetta Polska“ jelenti a lembergi orosz uralom idejéből a következő érdekes kis esetet. Az orosz katonaság Sliwinsky H., volt országgyűlési képviselőnek lakásán, ki tudvalevőleg a háború elején működött len­­gyyel csapatok szervezésével az oroszok sze­mében nem ép a legkiválóbb érdemekre tett szert, egy orosz csendőrezredes vezetése mellett az orosz csendőrség házkutatást tar­tott. Sliwinsky hátramaradt családtagjai a házkutatásnál jelen lehetnek. A szekrények és az Íróasztal átkutatásánál az ezredes úr gyönyörű ezüst szivartárcát talál, amely lát­­­hatóan megnyerte tetszését. Ámde hogyan JT” «•C­s .■ tüntesse el azt a jelenlevők szeme láttára? — Nos hát az ezredes úr a hamisítatlan orosz haditervvel hamarosan elkészült. Hivatalos komolysággal és spártai rövidséggel kiadja a parancsot: „Nje smotrjet“ (behunyni a sze­meket!) — s aztán: „Oborol krugot­!" (hát­ra arc!) — S amíg mindez szabályszerűen megtörtént, a tárca is megtalálta biztos he­lyét az ezredes úr zsebében. Hősök doctorrá avatása. Berlinből jelentik: Az egyik egyetem számba jövő karai nem rég hősi halált halt ifjak doctorrá avatását vették tervbe. Oly doctorjelöltek emlékét, kik a harctéren a ha­záért véreztek el, vagy a harctérről hazajövet sebeikben­­elpusztultak, doctori diplomájuk utólagos kiállításával és annak a hozzájuk tartozók részére elküldésével óhajtották meg­tisztelni. Természetes, hogy csak oly jelöl­tekre gondoltak, kiknél a felavatás összes kel­lékei már haláluk előtt megvoltak. A kérdé­ses egyetem bölcseleti, jogi és orvosi kara határozott így. Most a közoktatásügyi mi­niszter azon egyetem rektorához intézett kü­lönös rendelkezésében oda nyilatkozott, hogy az ilyen eljárás ellen kifogása nincs és ezen rendelkezéséről egyszersmind a többi egye­temek rectorait és karait is értesítette. A mi­niszter rendeletében egyben ajánlja, hogy a kiállítandó oklevelekben az egyetemi tanács juttassa kifejezésre azt, hogy hősök emléké­nek megtiszteléséről van szó. — Ilyenek a mi „barbár“ szövetségeseink! Különös gyógyulás. Érdekes esetről számol be­ a „Daily Mail“. Egy katona, ki a nyugati harctéren egy roham alkalmával idegsokkba esett s en­nek folytán megvakult­, megsiketü­lt és meg­­némult, egy londoni hadi kórházban csakha­mar visszanyerte látó és halló képességét, ámde az orvosok legjobb igyekezete sem tudta a betegnek beszélő képességét vissza­adni. Végre is elvitték a katonát egy varieté színházba. Itt betegünk egy rendkívül komi­kus jelenetnél annyira elnevette magát, hogy a nyelve feloldódott és „valóságos szóáradat ömlött ki szájából.“ Két nappal utóbb gyó­gyultan hagyta el a kórházat. Az orosz fővezér diszkardja. A „Basler Nachrichten“ július 11-iki dátummal kapta Szentpétervárból a hírt, hogy Ni­kolaj Nikolajevics diszkardját a ka­­sani szent Szűzre bízta és fogadalmat tett, hogy csak akkor fogja ismét elhozni­, ha Krakkót bevette___ A hirneves szamár.­ ­Miként a török „Kotla“ Smyrnából je­lenti, Tsesme bombázása alkalmával­, mikor is csekély anyagi kártól eltekintve csupán egy asszony halt és egy kis leány sérült meg, az angolok páratlan ügyességgel Halil Ef­­fendi, adóbeszédő szamarának mindkét fülét lelőtték. A szamár most Tsesme és környéké­nek nevezetességévé vált: boldog-boldogta­lan Hall házához siet, hogy szigorúan ki­szabott beléptidíj ellenében megszemlélje e szamarat, melyet az angol lövegek legszebb ékességétől megfosztottak. Varsói telefonfülke. A „Warszawski Dniewnik“ írja: Egy varsói vendéglőben megjelenik egy vend­ég ebédet rendel. Még mielőtt a levest hozzák, a vendég titokban alkuba bocsátkozik a pin­cérrel egy kupica pálinkáért, ámde ez utóbbi kérlelhetetlenül feleli: „Tiltva van!“ A ven­dég szomorúan fog hát a szokott kupica nél­kül elébe tálalt levesének elfogyasztásához. Ekkor ismét jön a pincér és jelenti a vendég­nek, hogy a telefonhoz hívják. Csodálkozva néz a vendég a pincérre.. Egy órával előbb ért Varsóba, hol még senkit sem ismer, tel­jesen idegen, s íme a telefonhoz szólítják! Ez érthetetlen. De a pincér egész határozot­­ t )» - 1­9. oldal.­ tan állítja, hogy őt és csakis őt hívják a tele­fonhoz. A vendég enged a hívásnak. Nemso­kára visszatér a telefonfülkéből s visszajövet jóízűen­ törölgeti a bajuszát, miközben oda szól a pincérnek: „Mondja csak, barátom, nem lehetne még egyszer telefonálnom?“ Az ebéd­számlában pedig valának a következő tételek: „Egyszeri telefonálásért 1 Rubel, egy előétel 10 Kopek­a, stb. stb.“... „Mackensen“ község. „Hindenburg-nagyfalu“-nak már is akadt párja. Poroszország nyugati részén egy község azzal a kérelemmel fordult a hí­res Mackensen tábornagyhoz, Galicia felsza­badítójához, engedje meg, hogy a község magát „Mackensen“-nek nevezhesse. A felszabadítottak. Valahol a keskeny földsávon, mely az Isonzó és a monarchia határa közt elterül, fel­szabadítottak az olaszok egy helységet az oszrák rabszolgaság alól. Mondjuk, hogy e helységet „Comico“-nak hívják. Már most erre a „Secolo“ és a „Corriere“ kötelesség­­szerűen világgá ordította a dicső fegyver­tényt a megszabadítottt Comico utcáinak szélességénél is hosszabb betűkben. Mint­hogy pedig a katonai felszabadításhoz kell még polgári felszabadítás is, ezért hát na­gyot kiáltott a „Secolo“: „Tegyetek Comi­­coba egy olasz járásbírót!“ — Minekutána pedig Tab­ániában az újságok háborút csi­náltak, ennélfogva tudnak járásbirót is kine­veztetni­. A következő napon már hozta is a „Secolo“ a szenzációt: „A kormány sürge­tésünkre Picolo urat Comicoba járásbiróvá kinevezte. Az ő magasztos felad­ata leend a felszabadított Comicoba a talán igazságos­ságot átplántálni!“ — Egyéb sem kell a „Cor­­riere“-nak. ő sem maradhat vetélytársa mö­gött. Jött hát a sürgetés: „A fel­szabadított Comiconak sokkal inkább volna szüksége ta­nítókra, mint bíróra; nem kételkedünk ben­ne, hogy a kormány___“ stb. És valamivel később már jött az örömhír: „Ajánlatunkra a kormány Comicoba egy tanítómestert és egy segédtanítót nevezett ki; az ő feladatuk leend az eddig leigázott Comicoba talián kul­túrát ___“ „Nos és hogy állunk Comicoban a papsággal!?“ kiáltotta a római „Osserva­­tore“. „Elvárjuk, hogy----“ És ismét vala­mivel később: „Elégtétellel constatáljuk, hogy comicoi plébánosul----­És most? No hát most a felszabadított Comicoban egy ott rekedt kutya, három macska és négy kecske jóvoltára egy járás­­bíró, két tanító és egy plébános szolgáltat tal­án igazságot, terjeszti a talián kultúrát és osztogatja a talián kormány áldásait.­ Comi­conak régi lakói ugyanis csodálatosképen pont felszabadításuk előtt jobbnak látták a Mecsek aljára vonulni! Nyilt-tér. Hirdetmény. Schapringer J. pécsi cég megbí­zásából közhírré teszem, hogy nevezett cég által a „Gospodarska zveza Ljubljana“ laibachi cégnek eladott, de utóbbi által át nem vett, Schapringer J. pécsi cég raktár­házában (Siklósi utca 35. szám.) 52 hordóban fekvő egy nagyon disznózsír közbenjöttöm mellett 1915. évi augusztus hó 2.-án délután 3 órakor a helyszínen a legtöbbet ígérőnek készpénzfizetés mellett nyilvános árverésen el fog adatni. Pécs, 1915. július 23-án. Dr Angyal Béla kir. közjegyző.

Next