Dunántúl, 1916. január (6. évfolyam, 1-24. szám)

1916-01-01 / 1. szám

2. oldal. Új esztendő A múlt évben, amikor a karácsonyfa apró gyertyái kigyultak, a háború borzalmai­tól megriadt, boldogságra áhítozó lelkünk futva menekült édes sejtelmek és titkos vá­gyak útvesztőjébe. A szívünket átmelegítette egy gondolat. Egy boldogabb esztendő gaz­dag reményei ringattak álomba. Akkor, az új év küszöbén állva bizakodó lélekkel hittük, hogy a véres árnyékkal kisért 1914. örökre eltemetkezik és a siró anyák szerelme vissza­hozza fagyos mezőkről a magyar fiukat. Hit­tük, hogy győzelmek fényétől csillogó, harci dicsőségtől ragyogó békepalást borítja be a háborús esztendőt, hogy eltakarjon gyászt, fájdalmat és szenvedést. Hittük, hogy a vér­fürdőből újjászületve a béke boldog korsza­kába lép a magyar nép. A múlt évben erősebb volt a békevágy, mely a lelkek mélyén elfojtva pihent. A múlt évben aggódó tekintetünk remegve fordult a Kárpátok felé, ahol véres rohamok ismét­lődő sokaságától kellett féltenünk a magyar földet. A letaposott Galicia, az áttört magyar szorosok, megszállott, felperzselt magyar fal­vak rémképei mellett, köszöntött ránk akkor, az új esztendő- És mégis erős volt akkor is a mi bizodalmunk. Azóta újra egy esztendőt búcsúzta­tunk. Egy esztendőnek világot forgató ese­ményeit vonultatjuk fel emlékünkben. És keblünk dagad a boldogságtól. Körülöttünk a népmilliók mérkőzésében egy esztendő lefor­gása alatt megváltozott a világ. A háborús események győzelmi zajából kicsendült a nagy világba egy szó: a magyar. A magyar fiúk fegyvere új formát adott a véres harcoknak. A hazai földről elpusztult a feltartóztathatatlannak vélt orosz sereg, a letaposott Galicia is megtisztult az ellenség­től. A szövetséges fegyverek előtt sorba omlottak össze a leghatalmasabb orosz pán­célvárak. Délen egy meghódított ország me­nekültjei fejtik ki végső ellenállásukat. Amerre a szem tekint, mindenütt diadal­.Egy esztendő nagy győzelmeinek ered­ményei tárul elénk ma, amikor tekintetünk kíváncsian mered egy ismeretlen új esztendő titkos homályába. Ma már nyugodtak va­gyunk. A szívek mélyén ott él a megingatha­tatlan biztos tudat a háború végső kifejtésé­ben. Ma már az egymásba kapcsolódó nagy események, a harcterek állásai megadják a döntő választ a világháború végső győ­zelmes kifejlődésére. A háború sorsát már ismerjük, csak a határait nem. Az ágyuk szava ma még bömböl, a bé­kegalambja még nem szállhat föl. A tomboló nagy vihar tovább dühöng, erdőzugása, ma­dárcsattogása még nem jelzi a vég közeled­tét. Ha a győzelmek fénye messze előre is veti világító sugarát, még nem láthatjuk meg a békét hozó időket. Nekünk tűrő megnyug­vással és a győzelemben biztos, felemelő tu­dattal kell köszöntenünk az új esztendőt! Nincs mitől félnünk. Az a hit, amely olyan vak bizalommal és reménnyel töltött el veszedelmek láttára a múlt év zárókövé­nél, ma, amikor a győzelmek tetőpontján ál­lunk, amikor az orosz, szerb ellenségeink rabláncra­ fűzött hordái véres fejjel szét­szórva, összetiporva menekülnek az üldöző fegyverek elől, akkor kétszeres bizalommal, lelkünk minden hitével a győzelem biztos tu­datában nyugodt türelmességgel várhatunk a késlekedő, de elmaradhatatlan békére. Az új esztendő szenvedésektől és csa­pásoktól megedzve talál már bennünket- Le­mondásra, munkára s nemzeti jövőinkben való biztos hitre tanított meg a véres háború. Ezek a tanulságok kulcsoltatják imára ke­zünket, hogy teljes hittel, forró imádsággal forduljunk a népek és fegyverek sorsát in­téző Mindenhatóhoz, hogy az új esztendőben hozza meg számunkra a diadalmas békét, amelynek nyomában egy hitében megerősö­dött nemzet születik újjá és naggyá az alkotó munkában! DM­­NTUL Szombat 1916. január 1. A visszavándorlás kérdése A német kormánykörökben már régen foglalkoznak azon gondolattal, hogy miképen töltheti majd ki a német nép azokat a hézago­kat, amelyeket a háború ütött soraiban; hogy miképen álhat majd újra bele a nemzetek nagy versenyébe, amely­ a háború után elöl­ről kezdődik, ugyanolyan hadsereggel, ugyanannyi munkás kézzel, ugyanannyi em­beri és gépi energiával, mint amilyen felké­szültséggel a háború találta; hogy miképen jelenhetik majd meg a német ipar és kereske­delem a világpiacon — a nagy vér- és anyagi áldozatok dacára is — produktivitásának ré­gi, töretlen, életerőtől feszülő képességével, hatalmával? A németség figyelme eme komoly és nagyjelentőségű hatalmi célok, nemzeti aspi­rációk, a hatalmas Németország zökkenés nélkül való tovább fejlődése érdekében, ön­kénytelenül is Amerikába szakadt testvéreire irányul. Rájuk gondol, mikor a munka kala­pácsa, a földet túró ekeszarvú milliók kezéből kihullott, mert emezeknek sik­ álma­­— így szólaltatta meg Delbrück a német testvéri érzület mellett a jövőt kereső német lelket — csak akkor lehet csendes, nyugodt a Marne, Aisne, Visztula mellett és a Kárpá­tokban, ha folytatódik az a hatalmas munka, amely az ő kezökben megakadt, amelynek hitével, lendületével énekelték „Deutschland über alles“, amelynek szinte fanatizáló gon­dolatával fogadták a halált. Még benne állunk a világzivatarban, és a német nép már arra gondol, hogy mit tegyen majd a háború után, hogy hősei ne hiába haltak légyen meg a különböző csata­tereken, hogy a német szellem a maga hatal­mával, erejével, lendületével újra megjelen­hessék ott, ahonnét önvédelmi célokból ideig­­meddig el kellett vonnia erejét. A háborúban elveszett ember­anyag pótlásának kérdése nálunk is aktuális lett. Mert sokat vesztettünk mi is az emberek quantitásában és qualitásában egyaránt. Csodálkozni ezen nem lehet, mikor a kül­földi lapok megállapításai és megfigyelései szerint is, a magyarság olyan hősi elszánt­sággal és bátorsággal vetette magát a véres harcokba, mintha nem is győzelmi babért, hanem csak a halált kereste volna. Nálunk is sok műhely üresen fog maradni, sok gyárte­lepen számbelileg megtizedelve fog a mun­kásság újra munkához látni, a magyar föld sok-sok gazdáját hiába fogja várni. Sok magyar vér folyt el a harctereken, sok ma­gyar kéz, és tehetség fekszik eltemetve a csataterek tömegsírjaiban. S ezen vesztesé­günk annál tragikusabb, annál vérzőbb sebet nyitott, minél komolyabban megfontoljuk, hogy a magyarság számban kicsiny, hogy hegemóniájáért és jövőjéért úgyszólván ál­landó harcot kénytelen folytatni a saját ha­tárain belül is más nyelvű, más nemzetiségű népfajokkal, néperőkkel szemben. Pótolni kell tehát a magyarság m­egrit­­kított sorait is, a háborús vihar okozta vesz­teségeit. Hólmét? A legtermészetesebb for­rásból a külföldön élő magyarságból. Ebből a forrásból kell pótolni a nagy vérvesztesé­get, belőle kell lekötni a háborúban páratlan vitézség és önfeláldozás árán szerzett és megérdemelt előnyök, jogok biztosítására, kamatoztatására szükséges erőt.. S mindezt ne éreznék, nem tudnák kül­földre vándorolt véreink? M­­i hinnők, mi­kor a magyarság jövőjének kérdését veti fel a történelem, mikor az Am­­erikába szakadt magyarság lelkében felébred jövő hivatásuk­nak szava és az amerikai magyar lapok „Menjünk vagy maradjunk“ c. állandó ro­vatot nyitnak annak megvitatására, hogy tö­megesen jöjjenek-e majd vissza vagy sem, hogy akkor a menés vagy maradás kérdése az idegenbe szakadt magyar néplélek tépelő­­désének, határozni nem tudásnak kifejezője­­volna, hogy az amerikai magyarok ne tud­nák kötelességüket, amikor a haza a vér­veszteség enyhítésére, a szociális és gazda­sági bajok orvoslására , az elhagyott tűz­hely köré hívja őket; nem hinnék, hogy ne tudnák, ne éreznék, hogy kötelességük a be­csületes munka verejtékét hullatni arra a rög­re, amelyért annyi millió ember vérzett, amit tőlük a sors megtagadott? Kétségtelen, hogy a külföldre vándorolt magyarok értik lelkiismeretük szavát, érzik jövő feladataik súlyát és tudják, hogy dicső dolog nemcsak vérezni a hazáért, hanem érte élni és dolgozni is, hogy a rögöket áztató magyar vérből szabadság és hazaszeretet fog éledni, az ő becsületes munkájuk lehulló ve­­rejtékcseppjeiből pedig áldásnak és boldog­ságnak kell kiáradnia. A punktum saliens nem is itt van, mi­kor a külföldön élő magyarok hazahívásáról, hazavárásáról esik szó. Hanem igenis ott van, hogy mennyit tudjuk majd nekik megadni azokat az életfeltételeket, amelyek hiányában kénytelenek voltak a vándorbot után nyúlni. Önkénytelenül kínálkozik ezen megál­lapítás, ha meggondoljuk azt, hogy Magyar­­országban a politikai, kormányzati és gaz­dasági rendszer­ volt az, amely a népeltartási és boldogulási feltételeket o­lyan hiányosan és hibásan szabta meg, hogy a kenyérért, megélhetésért vívott élet-halálharc tömege­sen hajózta be a kivándorlók szerencsétlen csapatait.­­ Közhely, hogy a kisemberekkel főkép a kis és törpe birtokosokkal, a mező­­gazdasági munkásokkal — »femtörődöttség, gazdasági és megélhetési viszonyaink teljes elhanyagolása — táplálta nálunk a ki­ván­dorlás veszedelmét. S mivel a vérveszteség és a nemzetfenntartó őstermelő osztályban volt a legnagyobb, azért a kivándorlás nem­zeti veszedelemmé súlyosbodott. Egy kis történeti visszapillantás bősé­gesen kommentálja a mondottakat. Az 1867:XV­I. törvénycikk éktelen individualizmussal, a szabad gazdálkodás­, ke­reskedelem és ipar által rászabadította a ma­gyar földbirtokra a spekulációt, a spekuláció­val azokat, akik a nemzetnek a múlt emlékei­ből tápláékos­­ reményeit nem tették magu­kévá soha. Ezek hálójába kerültek a kor­mánypolitika intéző körei. S mi lett az ered­mény? az hogy el lett hanyagolva az ingat­lan védelme, hogy évről-évre növekedtek a magyar föld­uzsora terhei­, a gazdasági életet megtermékenyítő­ hitel biztosítására, a ma­gas kamatokkal megterhelt föld újabb teher­mentesítésére semmi sem történt. A földbir­tok óriásilag meg van terhelve a birtokvál­­tozások száma pedig horribilis. A statisz­tikai adatok összevetéséből — a magyaror­szági kötött birtoktestek, amelyek úgyszól­ván tehermentesek és gazdát ritkán cserél­nek, leszámításával — megállapítható, hogy a magyar földbirtok terhét csaknem kizáró­lag a közép és kisbirtok viseli s a birtokválto­­zások óriási száma túlnyomóan ezekre a birtoktestekre esni. A mezőgazdasági hitel teljes rendezet­lensége akuttá tette a bajt. A magyar mező­­gazdaság fellélegzeni nem tud, mert a rajta fekvő kamatterhek miatt produktív mező­­gazdasági célokat elérni, kamatozó befekte­téseket tenni nem képes. A pusztulás folya­mata természetes: a pénz urainak, a bankok­nak és részvényeseknek haszonleső érdek­szférájába kerül, ahol a kétes pénzügyi manő­verek tömegesen koldusbotra juttatják a se­gítség nélkül álló kisbirtokos osztályt. Gon-

Next