Dunántúl, 1917. április (7. évfolyam, 76-99. szám)
1917-04-01 / 76. szám
2. oldal. FÉLBENMARADT ÁLMOK Vannak napok mikor újult erővel ébred fel letűnt idők boldogsága, mikor a természetet és a lelket valami csábos varázs fűzi egymáshoz — s e napok a virágfakasztó tavasz melegséggel s összhanggal teli napjai. A tavasz langú csókja felrázza a téli álomba merült virágot, hogy verőfényt, boldogságot, harmatot hintsen zsenge kis életére. A tavasz napsugara lopja borús egyhangú napjainkba az emlékezetet s felébreszt bennünket a téti fásultságból, hogy álmainkat tovább szőjük; reményt hoz a szivünkbe s kicsókolja lelkünk illatos virágait. Az idei tavasz komor gondolatokat sző tűnődéseinkbe, fájó emlékeket ijjaz fel..., emlékeket, mielyek nem lopva, nesztelenül vesznek körül, hanem rohanva, miként a gyors villámlások úgy követik egymást, átszáguldanak lelkünkön s könyörtelenül, vadul szaggatják fel azt a fátyolt, mely mögévisszaüztük őket, s már-már behegedtnek hitt sebeinket tépte fel újra! Mintha a mai Élet könyörtelen követelőkését lesték volna el?! ... Szinte viharként zúgnak elő a nemirég múltak távolából, felkarolják a megnyugvó hangulatot; tán azért, hogy lassan lecsendesülve ismét boldog álomba ringassák lelkeinket?... Minden egyes gondolat feledt dalt zsong s visszahozza élőnkbe a szertefoszlott álmok képét, fiatalságunk egyetlen szimbólumát! Mily zavartalannak hittük fehér álmainkat, melyek fiatal, romlatlan szívünkből tavasszal keltek szárnyra. Mert van a fiatal szívnek soha soha senkinek be nem vallott vágya, álma. De egy álom, melynek egykor — érzi — teljesedni kell, mely lelkében szunnyad s melyet ott féltve őriz; ez az egy álom örököskísérője lesz életének s fogva tartja lelkét még az élet viharai közt is! Mily szép, derűt sugárzó, sejtelmek országába vezető álmaink voltak! ... Álmodtuk boldogan, hogy együtt járunk valakivel a sharmathullásos tavaszban, a de- Irűs mosolygó ég alatt; valakivel... kinek a lelke nemes, hófehér volt, ki megértette lelkünk meleg szeretetét. Kézen fogva egymást, suhanva jártunk a balzsamos, ózondús levegővel teli vadvirágos erdő utain, ibolyákat keresve, mig egyszerre nem tudva hogyan, egy kicsiny templom, egy néma kis kápolna oltáránál ámulva álltunk meg. A kis fehér virágok s a szende ibolyák kihullottak kezeinkből az oltár lépcsőjéhez s egy ihlettel teli nászinduló, majd hálaadó zsolozsma akkordjait véltük hallani. De ekkor egy harang fájó fongása szűrődött át a jégen, ---- temetésre, zokogásra hivó!.... S az álom eltűnt! Zűrzavarra, kard és fegyvercsörtetésre ébredtünk s a véres tusák napjai elrabolták a velünk álmodókat s vitték tovább, ki a küzdelembe lelkünk álmait s álmaink hőseit. Magunk maradtunk elárvultan, előttünk a lerombolt lányos álmok fellegvárai s a félbenmaradt illúziók képe. Amitől remegve féltünk , hogy álmainkból szomorú valóra ébredünk egy napon — az beteljesedett. A titánharcok áldozatot kértek tőlünk is ésmit odaadtuk legdrágább, lelkünk mélyén őrzött kincseinket, az álmokat, nem tudva várjon visszaadja-e? . .. S az álmok hősei........? Azok ottkünn a lövészárkok rejtekén merengve várják álmaik visszatérését. Harci zaj kiséri őket, testük fáradt, lelkük fásult. De fáradtan is álmot kutatnak, emlékeiken tűnődnek s az üde szellő lecsókolja a harcok fáradalmaitól lázas homlokukról a borút, a Szenvedést. Mióta eltűntek álmaink, csendes, hangtalan zokogás ütött közöttünk tanyát. Árvaság, méla csönd honol mindenütt. Egyedül vagyunk!----Egyedül a virágos réten, a vadvirágos (réten) erdő utain, félbenmaradt álmainkat szövögetve s valamire rakva ... tán bűnös csodára!... Csendes várás lett sokaknak élete, de leginkább a mienk! Várunk ___és félve, remegve kutatunk. Néha, úgy véljük, hogy ismerős, kedves arcot látunk itt, amott. De e tekintetek, melyek visszamerednek reánk! — Hisz ez egy csapongó lelkűlét vad, mohó tekintete! ... Hova tűntek a fehérséget sugárzó, szelíd szempárok?... Tán most néznek farkasszemet a halállal s megtisztultan csillognak?___ A tavaszi napsugár melegsége a még ki az ellenség nyomban vagy némi késéssel, de föltétlenül rohamra ment. Hosszú hónapok óta egyetlen katonánk sem tett odafönn egyetlen lépést, hogy ne lett volna mászóvas a lábán. Nem sokáig botorkáltunk havon és jégen. Beülünk a drótkötélpálya kis ládájába és tíz perc alatt tizenkétszáz méterrel magasabban vagyunk. Nem szédülőknek való mesterség, mert az egész pályán csak egy helyütt támogatja de a kötelet és alattunk a sziklafal körülbelül ezer méter mélységre esik. Apró, fekete pontoké nyomorodnak az utolsó, társatlan fák, egyébként sehol semmi, csak a végtelen hó csillogása a szakadékhau és a hegyláncokon. A hóba merülve áll egyik századparancsnokság emeletes erdőháza is. A tél mindent egyenlővé tett, az állásokat elsimította úgy, hogy semmi pergőtűz nem csinálta volna különben, befújta a töréseket, befödte az ágyukat és lavinával pusztított ahol emberek akartak szembeszállni vele. A katonáknak nem maradt más hátra, mint itt fönn, kétezer méteres magasban kiegyezni a téllel és a hó alá menni. Hóalagutak futnak * kilométerhosszat minden álláshoz, minden nem alvó reményt éleszti fel bennünk s a hófehér merengések rabul ejtik újból lelkeinket. A tavasz és nyár minden kis virága a mi álmaink képét rejtik magukban s mintha minden emlék, a kis ibolya s az orgona boditó illata ezt kérdezné: — Emlékszel-e? S erre mintha biztató felelet hangzana valahonnan messziről. Gondolatokba merülve járunk tovább-tovább a magányos erdei utakon, ekkor tűnődéseinkbe ringó dalhullámok fonódnak bele. Egy bus dal áriája hangzik s a másik pillanatban megragadja lelkeinket a tavasznak megkapó varázsa. Egy csoportból egy barna arcú szomorú leány válik ki, ajkáról busán csengő dal fakad, gyermek keze kis ibolyákat keres, mohón szívja magába azok illatát, vágyat lehelve közéjük. Mintha kicsiny halovány emlékeit hívogatná ..., mintha álmai visszatértét várná .. .! Arcáról boldog hit sugárzik s mintha éledő reménnyel s hittel várná azt az órát, mikor valaki visszahozza álmait, melyek tán ott sugároznak egy tiszta deres szemben. Belekacag a szivünkbe, ez a tiszta kedves öszhang, hitet nyerve nézünk a leányarcba s hangtalanul.... És e hirtelen támadt hallgatásban lelkünk találkozik lelkével, mely egy boldog álommal van tele. Olyan egymaga e leány, mint egy fehér álom. Önkéntelenül is keressük vele együtt álmaink virágát a kis ibolyát, csokorba fűzzük s elviszszük az ő virágjaival együtt egy csendes templom kis oltárához. S mig gyermek-ajka buzgón imádkozik Istenhez, a mi ajkaink is fohászra fakadnak. S a fohászok törnek fel-fel az égre Tehozzád, jó Atyánk, azokért, kik messze kitűni a harcok vért fakasztó, zivatarában álmot keresnek s bolyongva kutatnak, mig lelkünk álma s szeretete kiséri őket.... Ide leginkább azokért, kik soha visszatérni nem fognak, kik már a halál nyugalmat adó álmát alusszák! ... A sivár egyedülvalóságban csendben szövögetjük leányálmainkat tovább s várvavárjuk, ki nem alvó szeretettel, valóraválásukat. S hisszük, hogy egykor visszatérnek álmaink, illatosan, fehéren!... Hisz Isten utjai kifürkészhetetlenek!! Magda: Jégbarlanglakók Karintiai arcvonal, március eleje. Ezer meg ezer ember él jégbarlangokban, a hatalmas fehér boltozat alatt, amely rájuk borul. Homályban, amelyet csak egy villogó gyertya vagy kőolajlámpa világít meg, vagy napos időben a mesebeli zöld és kék csillogásban, amely onnan felülről átszüremkedik a jégtakarón. A napvilágra csak őrségváltáskor vagy riadó alkalmával jönnek. Sziklagerinceken, amelyeket nyáron is nagyritkán, télen pedig soha nem taposott emberi láb! Alkalmam volt köztük tölteni néhány napot. Egy tartalékos honvédfőhadnaggyal, aki most egyik parancsnokság alpesi szakértője, egy hegyi őrvidéken át kapaszkodtunk föl az útra, amelynek oldalán három-négy ember magasságában tornyosodnak a kófalak. Az egyik útfordulónál találkoztunk a zászlóaljparancsnokkal, egy bécsi őrnaggyal, aki a békében mint repülő és vivő volt ismeretes és most is afféle párbaj előtt áll, mert az olaszok leghíresebb alpesi taktikusokat állították szembe vele. Ahol őedig fölbukkant, ott tábori őrséghez. Már a végigvándorlásuk is elég nehéz. Majd vágott lépcsőkön meredeken hegynek, majd épp olyan hirtelen lefelé és a hó néhol annyira lehajlott, hogy csak mászva jutni előre és órákig nem köszönt semmi fénycsikarás. Nagyobb távolságokban ablakok vannak a hófalakba vágva, a katonák művészete itt-ott egyenesen elragadó szép gótikus hódíszítményeket faragott az ablakokba. De veszedelmes megcsodálni őket. Hatvan-hetven lépésre innen már az olasz drótakadályok vannak, az olaszok minden ablakunkkal szemben beállították a puskáikat. Mihelyt itt mozdul valami, odaát holtbiztosan megdördül és aki másodperceket késlekedik, elkészülhet egy fej lövésre. Egészen elől, a zölden csillogó jégbarlangokban, amelyek ereszén hosszú jégcsapok csüngenek alá, ott állnak tábori őrseink, vastag bundába burkolózva, lábuk óriási szalmacipőkben. A katonák fedezékei a hófolyosók falaiba vannak bevágva. Minden gerendát a völgyből kellett felcipelni és így tanyáznak a katonák, mióta az első hó leesett és így maradnak, míg — talán májusban — a hó eltűnik DUNÁNTÚL Vasárnap, április 1. A „MODIANO-CLUBSPECIALITÉ“ SODORNI VALÓ SZIVARKAPAPÍRNAK ÁRA IS!“ 1 KÖNYVECSKÉBEN 60 LAP VAN. “10 ma 20 fillér Minden könyvecskén rajta van a védjegy és a gyáros aláírása