Dunántúl, 1917. április (7. évfolyam, 76-99. szám)

1917-04-01 / 76. szám

2. oldal. FÉLBENMARADT ÁLMOK Vannak napok mikor újult erővel ébred fel letűnt idők boldogsága, mikor a termé­szetet és a lelket valami csábos varázs fűzi egymáshoz — s e napok a virágfakasztó ta­vasz melegséggel s összhanggal teli napjai. A tavasz langú csókja felrázza a téli álomba merült virágot, hogy verőfényt, boldogsá­got, harmatot hintsen zsenge kis életére. A tavasz napsugara lopja borús egyhangú napjainkba az emlékezetet s felébreszt ben­nünket a téti fásultságból, hogy álmainkat tovább szőjük; reményt hoz a szivünkbe s kicsókolja lelkünk illatos virágait. Az idei tavasz komor gondolatokat sző tűnődéseinkbe, fájó emlékeket ijjaz fel..., emlékeket, mielyek nem lopva, nesztelenül vesznek körül, hanem rohanva, miként a gyors villámlások úgy követik egymást, át­­száguldanak lelkünkön s könyörtelenül, va­dul szaggatják fel azt a fátyolt, mely mögé­­visszaüztük őket, s már-már behegedtnek hitt sebeinket tépte fel újra! Mintha a mai Élet könyörtelen követ­előkését lesték volna el?! ... Szinte viharként zúgnak elő a nemi­­rég múltak távolából, felkarolják a meg­­nyugvó hangulatot; tán azért, hogy lassan lecsendesülve ismét boldog álomba ringas­sák lelkeinket?... Minden egyes gondolat feledt dalt zsong s visszahozza élőnkbe a szertefoszlott álmok képét, fiatalságunk egyetlen szimbólumát! Mily zavartalannak hittük fehér álmain­kat, melyek fiatal, romlatlan szívünkből ta­vasszal keltek szárnyra. Mert van a fiatal szívnek soha soha senkinek be nem vallott vágya, álma. De egy álom, melynek egykor­­ — érzi — teljesedni kell, mely lelkében szunnyad s melyet ott féltve őriz; ez az egy álom örökös­­kísérője lesz életének s fogva tartja lelkét még az élet viharai közt is! Mily szép, derűt sugárzó, sejtelmek orszá­gába vezető álmaink voltak! ... Álmodtuk boldogan, hogy együtt járunk valakivel a sharmathullásos tavaszban, a de- I­rűs mosolygó ég alatt; valakivel... kinek a lelke nemes, hófehér volt, ki megértette­­ lelkünk meleg szeretetét. Kézen fogva egy­mást, suhanva jártunk a­ balzsamos, ózon­­dús levegővel teli vadvirágos erdő utain, ibolyákat keresve, mig egyszerre nem­ tud­va hogyan, egy kicsiny templom, egy néma kis kápolna oltáránál ám­ulva álltunk meg. A kis fehér virágok s a szende ibolyák kihul­lottak kezeinkből az oltár lépcsőjéhez s egy ihlettel teli nászinduló, majd hálaadó zso­lozsma akkordjait véltük hallani. De ekkor egy harang fájó f­ongása szűrődött át a jé­gen, ---- temetésre, zokogásra hivó!.... S az álom eltűnt! Zűrzavarra, kard és fegy­­vercsörtetésre ébredtünk s a véres tusák napjai elrabolták a velünk álmodókat s vit­ték tovább, ki a küzdelembe lelkünk álmait s álmaink hőseit. Magunk maradtunk elár­vultan, előttünk a lerombolt lányos álmok fellegvárai s a félbenmaradt illúziók képe. Amitől remegve féltünk , hogy álmainkból szomorú valóra ébredünk egy napon — az beteljesedett. A titán­­harcok áldozatot kér­tek tőlünk is és­­mit odaadtuk legdrágább, lel­künk mélyén őrzött kincseinket, az álmo­kat, nem tudva várjon visszaadja-e? . .. S az álmok hősei........? Azok ott­­künn a lö­vészárkok rejtekén merengve várják álma­ik visszatérését. Harci­ zaj kiséri őket, tes­tük fáradt, lelkük fásult. De fáradtan is ál­mot kutatnak, emlékeiken tűnődnek s az üde szellő lecsókolja a harcok fáradalmaitól lá­zas homlokukról a borút, a Szenvedést. Mióta eltűntek álmaink, csendes, hangta­lan zokogás ütött közöttünk tanyát. Árva­ság, méla csönd honol mindenütt. Egyedül vagyunk!----Egyedül a virágos réten, a vadvirágos (réten) erdő utain, félbenmaradt álmainkat szövögetve s valamire rakva ... tán bűnös csodára!... Csendes várás lett sokaknak élete, de leginkább a mienk! Vá­runk ___és félve, remegve kutatunk. Néha, úgy véljük, hogy ismerős, kedves arcot lá­tunk itt, amott. De e tekintetek, melyek visszamerednek­ reánk! — Hisz ez egy csa­pongó lelkűlét vad, mohó tekintete! ... Hova tűntek a fehérséget sugárzó, szelíd szempá­rok?... Tán most néznek farkasszemet a halállal s megtisztultan csillognak?___ A tavaszi napsugár melegsége a még ki az ellenség nyomban vagy némi késéssel, de föltétlenül rohamra ment. Hosszú hóna­pok óta egyetlen katonánk sem tett odafönn egyetlen lépést, hogy ne lett volna mászó­vas a lábán. Nem sokáig botorkáltunk havon és jégen. Beülünk a drótkötélpálya kis ládá­jába és tíz perc alatt tizenkétszáz méterrel magasabban vagyunk. Nem szédülőknek való mesterség, mert az egész pályán csak egy helyütt támogatja d­e a kötelet és alattunk a sziklafal körülbelül ezer méter mélységre esik. Apró, fekete pontoké nyomorodnak az utolsó, társatlan fák, egyébként sehol sem­mi, csak a végtelen hó csillogása a szakadé­­k­­hau és a hegyláncokon. A hóba merülve áll egyik századparancsnokság emeletes er­dőháza is. A tél mindent egyenlővé tett, az állásokat elsimította úgy, hogy semmi pergőtűz nem csinálta volna különben, befújta a töréseket, befödte az ágyukat és lavinával pusztított ahol emberek akartak szembeszállni vele. A katonáknak nem maradt más hátra, mint itt fönn, kétezer méteres magasban kiegyezni a téllel és a hó alá menni. Hóalagutak futnak * kilométerhosszat minden álláshoz, minden­­ nem alvó reményt éleszti fel bennünk s a hófehér merengések rabul ejtik újból lelke­­­­inket. A tavasz és nyár minden kis virága a mi álmaink képét rejtik magukban s­ mintha minden emlék, a kis ibolya s az orgona bo­­ditó illata ezt kérdezné: — Emlékszel-e? S erre mintha biztató felelet hangzana va­lahonnan messziről. Gondolatokba merülve járunk tovább-tovább a magányos erdei uta­kon, ekkor tűnődéseinkbe ringó dalhullá­mok fonódnak bele. Egy bus dal áriája hang­zik s a másik pillanatban megragadja lel­keinket a tavasznak megkapó varázsa. Egy csoportból egy barna arcú szomorú leány válik ki, ajkáról busán csengő dal fakad, gyermek­ keze kis ibolyákat keres, mohón szívja magába azok illatát, vágyat lehelve közéjük. Mintha kicsiny halovány emlékeit hívogatná ..., mintha álmai visszatértét vár­ná .. .! Arcáról boldog hit sugárzik s mint­ha éledő reménnyel s hittel várná azt az órát, mikor valaki visszahozza álmait, melyek tán ott sugároznak egy tiszta deres szemben. Belekacag a szivünkbe, ez a tiszta kedves öszhang, hitet nyerve nézünk a leány­arcba s hangtalanul.... És e hirtelen támadt hall­gatásban lelkünk találkozik lelkével, mely egy boldog álommal van tele. Olyan egy­maga e leány, mint egy fehér álom. Önkén­telenül is keressük vele együtt álmaink virá­gát a kis ibolyát, csokorba fűzzük s elvisz­­szük az ő virágjaival együtt egy csendes templom kis oltárához. S mig gyermek-ajka buzgón imádkozik Istenhez, a mi ajkaink is fohászra fakadnak. S a fohászok törnek fel-fel az égre Tehoz­­zád, jó Atyánk, azokért, kik messze kitűni a harcok vért fakasztó, zivatarában álmot ke­resnek s bolyongva kutatnak, mig lelkünk ál­ma s szeretete kiséri őket.... Ide legin­kább azokért, kik soha visszatérni nem fog­nak, kik már a halál nyugalmat adó álmát alusszák! ... A sivár egyedü­lvalóságban csendben szö­vögetjük leányálmainkat tovább s várva­­várjuk, ki nem alvó szeretettel, valóraválá­­sukat. S hisszük, hogy egykor visszatérnek álmaink, illatosan, fehéren!... Hisz Isten utjai kifürkészhetetlenek!! Magda: Jégbarlanglakók Karintiai arcvonal, március eleje. Ezer meg ezer ember él jégbarlangokban, a hatalmas fehér boltozat alatt, amely rájuk borul. Homályban, amelyet csak egy villogó gyertya vagy kőolajlámpa világít meg, vagy napos időben a mesebeli zöld és kék csillo­gásban, amely onnan felülről átszüremkedik a jégtakarón. A napvilágra csak őrségváltás­kor vagy riadó alkalmával jönnek. Szikla­­gerinceken, amelyeket nyáron is nagyritkán, télen pedig soha nem taposott emberi láb! Alkalmam volt köztük tölteni néhány napot. Egy tartalékos honvédfőhadnaggyal, aki most egyik parancsnokság alpesi szakértője, egy hegyi őr­vidéken át kapaszkodtunk föl az útra, amelynek oldalán három-négy ember magasságában tornyosodnak a kófalak. Az egyik útfordulónál találkoztunk a zászlóalj­­parancsnokkal, egy bécsi őrnaggyal, aki a békében mint repülő és vivő volt ismeretes és most is afféle párbaj előtt áll, mert az ola­szok leghíresebb alpesi taktikusokat állítot­ták szembe vele. Ahol ő­edig fölbukkant, ott tábori őrséghez. Már a végigvándorlásuk is elég nehéz. Majd vágott lépcsőkön merede­ken hegynek, majd épp olyan hirtelen lefelé és a hó néhol annyira lehajlott, hogy csak mászva jutni előre és órákig nem köszönt semmi fénycsikarás. Nagyobb távolságok­ban ablakok vannak a hófalakba vágva, a ka­tonák művészete itt-ott egyenesen elragadó szép gótikus hódíszítményeket faragott az ablakokba. De veszedelmes megcsodálni őket. Hatvan-hetven lépésre innen már az olasz drótakadályok vannak, az olaszok min­den ablakunkkal szemben beállították a pus­káikat. Mihelyt itt mozdul valami, odaát holtbiztosan megdördül és aki másodperce­ket késlekedik, elkészülhet egy fej lövésre. Egészen elől, a zölden csillogó jégbarlangok­ban, amelyek ereszén hosszú jégcsapok csüngenek alá, ott állnak tábori őrseink, vas­tag bundába burkolózva, lábuk óriási szalma­­cipőkben. A katonák fedezékei a hófolyosók falaiba vannak bevágva. Minden gerendát a völgy­ből kellett felcipelni és így tanyáznak a ka­tonák, mióta az első hó leesett és így marad­nak, míg — talán májusban — a hó eltűnik DUNÁNTÚL Vasárnap, április 1. A „MODIANO-CLUBSPECI­ALITÉ“ SODORNI VALÓ SZIVARKAPAPÍRNAK ÁRA IS!“ 1 KÖNYVECSKÉBEN 60 LAP VAN. “10 ma 20 fillér Minden könyvecskén rajta van a védjegy és a gyáros aláírása

Next