Dunántúl, 1917. június (7. évfolyam, 124-147. szám)

1917-06-01 / 124. szám

Péntek, június 1. DUNÁNTÚL Osztrák-magyar tüzérek Jeruzsálemben. Egy tábori lelkész tudósítása. — május 30.­­ 1916. március 14-én érkezett meg Komstan-­­­tinápolyba a cs. és kir. hegyi tarack-osztály,­­ melynek feladata az volt, hogy török szö-­­ vetsége­sün­ket hűségesen támogassa a pa-­­­lesztinai harcokban. A legénység legnagyobb része magyar volt, a többi német, tót, cseh, rutén, horvát és román. A konstantinápolyi magyarok su­gárzó arccal nézték, ahányszor katonáink hangos zeneszóval, tisztjeik vezetése mellett istentiszteletre vonultak a Pera­ úton át. Már­cius 20-án a hadosztály elhagyta Konstanti­­nápolyt, hogy megkezdje ázsiai expedícióját.. Három nap, három éjszaka tartott a vasúti utazás Busanti-ig, az utolsó állomásig a Tau­­­rus-hegység előtt, aztán négynapi menetelés és Tauruson keresztül, rövid vasúti utazás, kéthap­i gyaloglás az Amamus-hegységen ke­resztül, majd ismét egynapi vasúti út. Április 8-án Aleppóba, április 10-én Damaskusba, április 12-én pedig végcéljához érkezett a hadosztály, Jeruzsálemtől délre. Német és török tisztek fogadták őket, aztán bevonul­tak sivatagi táborukba. Nem volt ott egyéb, csak homok, sár és por. Fának, bokornak, fű­szálnak híre sem. Rögtönzött sátrakat ütöt­tek, hogy legalább a sivatag rovarvilága elől menekülhessenek. Éjszaka hatalmas vihar tört ki, feldöntve a gyönge sátrak javaré­szét. Ez volt aztán az utolsó eső. Novembe­rig remény sincs már előre. Másnap megkezdődött az ,.alkalmazko­dása". A hőség szokatlanul erős volt. Két mé­ter mélységű vermeket ástak, föléj­ük sátra­kat feszí­tettek, de ezt a hőséget a földben sem lehetett kibírni. Délben ugyan szél kere­kedett, de az sem könnyített semmit, csak arra volt jó, hogy fölkapja a száraz sarat és port a levegőbe, egész porfelhők árasztották­­el a tábort, szemnek-fülnek nem volt kegye­lem. Amellett egész nap a legyek veszedel­me és a hivatlan vendégek hosszú sora a sát­rakban: kígyók, ugró egerek és skorpiók. Április 16-án, virágvásárnál*­, első isten ti s»­nem vettük észre. Izzadtunk a munkában, el­voltunk foglalva magunkkal. Hogy is ne. A magyar kultúra szekerét toltuk előre a közö­nyösség posványában! Aranyos gyermek fosz­lányok! Milyen szépek, kedvesek, szelídek voltatok. Akácvirággal letakartátok, hársfa il­latával beparfümöztétek a könnyelmű jelent, egy kicsit megszédítettetek bennünket. Azért gondolunk rátok szívesen, akár csak egy át­­dözsölt pezsgős éjszaka szerelmes menüett­jeire. A pécsi nagy kőszinház különb, mint a mi kisvárosi fabódés színkörünk volt. Korábban mindég istállónak használták, ha jöttek a szí­nészeink, a mi megszokott vándormadaraink, bedeszkázták a fészert, még zászlót is húztak a csúcsára és egészen csinos kis alkotmányt létesítettek a nagy vendéglő udvarán. A szí­nészek eltávozása után sokszor hetekig nem bontották szét a Múzsa hajlékát, sajnálták a rózsaszínű emlékeket megbolygatni. Talán a nagyvendéglős is sokat szaggatta gyerek­ko­rában a cipőt, sok füzetest fogyasztott diák korában, vagy talán kocsikat húzott diadalit­­tas gubancokkal, Pécsett hidegen áll a Király­ utcai kőépület. Nincs benne lélek, szinte hideg. Ma délben is lazán, szinte dideregve siettek tovább az én kis embereim, akik még tegnap este a színész kijáróknál tapsra vörösre összeütötték kilú­gozott, h­ógörcsös kezüket. A város szegé­nyebb lett egy meleg képpel. A korzóról, meg­szokott kávéházakból, vendéglőkből hiányozni tehet a sivatagban. Már az utazás alatt sokan emlegették azt a vágyukat, hogy Jeruzsále­met láthassák. Az osztály parancsnoka — a tábori lelkész kérésére — hajlandó volt a ne­­­­hézségek dacára is mindent elkövetni, hogy ez megtörténh­essék. A tábori­­ lelkész el is utazott Jeruzsálembe, megtenni az előkészü­leteket. Az osztrák-magyar és a német ven­­dégház mutatkozott a legalkalmasabbnak tisztjeink és a legénység elszállásolására, mert minden egyéb épület kórháznak vagy török kaszárnyának volt berendezve. Az uta­zást a húsvét utáni hétre határozták meg­ A tábori lelkész, akire az egész úti Pro­gramm végrehajtását bízták, épen az ünnep­napok alatt megbetegedett. Emiatt az utazást május 6-ra halasztották. Május 4-én két kiü­téses tifusz-esetet állapítottak meg a tábor­ban, több gyanús megbetegedés is történt. Ugyanakkor jelentették Jeruzsálemből, hogy ott is járványos betegségeket állapítottak meg. Többszörös orvosi megbeszélés után azonban mégis megkezdődött a zarándokút, még­pedig két csoportban. Május 6-án délu­tán indult el az egyik üteg, amelyhez a had­osztálytörzs is csatlakozott. A hőség miatt éjszaka meneteltek. Hebronban hirtelen megszűnt a sivatag. Itt megtekintették a mesét, amelyben Ábrahám, Izsák és Sára sim­a van. A hátralevő 37 kilométeres utat kétsori pihenővel tették meg. Délelőtt kilenc órakor török katonai hatóságok hivatalosan fogadták a résztvevőket Jeruzsálem városa előtt. Iskolás g­yerm­­ekek, török zenészek és a német kolónia várta őket a város kapujá­nál. A legénységet fölvirágozták, az utcá­kon ujjongó tömeg hullámzott elől zenésze­ink játszottak és harsogó Hurráh! Hoch! ki­áltások mellett, egész virágesőben vonul­tunk be Jeruzsálembe. A legénységet vem­­déghajakban helyeztük el és egynapi pihe­nőt adtunk-Május 10-én kezdődött a tulajdonképen p­rogramm. Reggel hét órakor az Istee hangos zeneszóval vonult Jeruzsálem főutcáján be­fognak egy időre az asztaltársasággá verődött színészek. Szeptemberre azonban visszajön­nek hozzánk, mikor a fecskék már elmentek tőlünk. Két rokonszenves színészt azonban hiába várunk vissza: a kis Irénkét, magát a megtestesült Bájt és Latyit a higany lábú tán­cost. Mind a ketten itt hagytak bennünket, más és más városba mennek, hírt szerezni és megélhetést biztosítani. A többiek visszajönnek. Csak jöjjenek. Amilyen sajnálkozással válunk meg a két megszokott jó baráttól, olyan örömmel és sze­retettel várjuk vissza a mi kis házi pacsirtán­kat, a fülemilénket, a kanári madarainkat, a többi szürke verebeket, akik becsületes ipar­kodással, odaadó lelkiismeretességgel szolgál­ják városunkban a nemzeti Géniuszt és tisz­tességgel keresik a jól megszolgált kenye­rüket. Taps ... virág ... sok taps ... volt a jutal­muk a most bezárult szintidényért. Kenyér . .. meleg, puha kenyér... fehér kenyér legyen jutalmuk az idegölő, nagy stúdiumot igénylő fáradozásért annak a könnyelmű, bohém tár­saságnak, amely ágról szakadtságában magya­ros szívvel és lélekkel nemcsak a szegény, bajba került, rokkanttá vált kartársait segé­lyezi, hanem még a bucsúzás pillanatában is segítségére siet az államnak, prológizál, agitál és a garasos jövedelme mellett majd két mil­lió hadikölcsönt hoz össze a haza oltárára. Pécsi színészek derék emberek vagytok. Lelkünket küldjük utánatok Nagykanizsára... resztül a szent sír templomához. A templom előtti téren két ferencrendi szerzetes ma­gyar és német nyelven üdvözlőbeszédet, az­tán zene következett, majd a Tedeum hatal­mas hangjai mellett bevonulás a szentélybe. A legénység a szent Sir két oldalán állt föl, a tisztek a Sir előtt. A tábori lelkész őfelsé­gét táviratilag értesítették az ünnepélyes aktusról. A megkapó szertartás a Háborús fohásszal, Tedeummal és a néphimnusszal fejeződött be. Azután megkezdődött a szent fülkok programmszerű megtekintése. Az üteget négy csoportra osztották, két ma­gyar, egy német és egy tót csoporra, ame­lyek egy-egy vezető és tolmács kalauzo­lása mellett három nap alatt megtekintettek mindent. Meglátogatták a kálváriámat szent Sir templomával. Szent István vértanú templomát, a királysírokat, a szent Ar­na­­templomot Omár-mesét, az El-Aksa-mesét, Salamon­­templomai a Heródes-vár alap­­jait, a Panaszok falait és az Olajfák hegyét. Május 12-én reggel 7 órakor az ütegünk ze­neszóval, harangzúgás közben fölvonult a Sión hegyére, az Utolsó Vacsora terme mel­lett épült Dormitio B. M. V- templomába. Két bencés szerzetes a monarchia jelvényei­vel díszítette föl a gyönyörű templomot. Megható pillanat volt, mikor a legénység és az egész tisztikar mise után megáldozott... Május 13-án pihenő nap volt. De katonáink fáradhatatlanok voltak, fölkeresték a tem­plomot és magán­ ájtatosságaikat végezték. Délután 4 órakor volt az elvonulás. A tá­bori lelkész előre sietett, előkészíteni Betle­hem megtekintését. Ferencrendi szerzetesek nagy ünnepélyességgel vezették a legény­séget a Szent Katalin plébániatemplomba, onnan a Szent Jeremiás és Szent József bar­langján keresztül a Születés barlangjába. Rövid pihenő után elbúcsúztak a szent he­gyektől és indultak vissza a sivatagba. A második üteg csak május 24-én indul­hatott Jeruzsálembe, ahol ugyanaz­ volt a programmja, mint az elsőé. Monsignore M­­­amassei jeruzsálemi pátriárka május 30-án délután meglátogatta­ az üteget szállásán. A legénység két sorfalat állt a ház előtt. A pátriárka latin nyelven fejezte ki örömét azon, hogy katonáink közt időzhet. Csak­nem egy órát töltött az egyházfejedelem a szeretetházban és távozáskor minden kato­nának barátságosan búcsút intett. Betlehem és Hebron megtekintése után a második ü­eg is a legjobb egészségben tért vissza ál­lomáshelyére. 3. © Misi. Búvárhajóharc A német búvárha­jók pusztításai — Wolff-ügynökség jelentése. — (A Dunántúl tudósítójának telefonjelentése.) Berlin, május 31. A háború kezdetétől fogva ez évi május 21-ig az antant a következő veszteséget szenvedte hadihajókban, a segítőcirká­k ki­vételével: 252 hajó és járóm­ű, 897.765 tonna vízleszorító képességgel. A 252 hajó és járó­­­­mű­ közül 158 angol volt, 632,700 tonna víz­kiszorító képességgel. Ezek között volt 12 sorhajó, 27 csata- és páncélos cirkáló, 30 védett cirkáló, 67 torpedónaszád, 28 tenger­alattjáró naszád és 13 egyéb hadijármű, mint pl. az Arabis osztályhoz tartozó tengeralatt­járó naszádok ellen készülő kelepcehajó. Az itt elsorolt hadihajókon kívül az antant má­jus 31-ig nem kevesebb mint 200,00 bruttó­­regisztert­onna kisegítő cirkálót veszített a központi hatalmak hadi rendszabályaitók Ezek legnagyobb része szintén az­ angol flot­tához tartozott

Next