Dunántúl, 1917. szeptember (7. évfolyam, 199-223. szám)

1917-09-01 / 199. szám

■ Villány — Az új pezsgőgyár. — A Fürst pince. — Irta: Hárs. Büszkeséggel Írjuk le ennek a baranyai községnek a nevét. Ez a magyar Epernay, nem csupán boráról hires ma már, hanem pezs­gőjéről is. Sőt mi több még egyébről is. A kies kis Villány hires arról a hangyaszorgalmú munkáról is, amely a fejlődés útjára állította a falut, jólétet, jómódot teremtett és további szorgos munkára sarkal. Közvetlen a vasút mellett a fasoros gyalogjáró végén ott terpesz­kedik a Bartonicsek féle gőzmalom. Reg­geltől estig és estétől reggelig zakatol, nem fogy ki a munkából. Balra a Bartonicsek féle szálló mered a magasba, mintha nem is falun, hanem városban lenne. A hegyoldalban kénye­lemmel berendezett és külsőre is csinos sokat mutató pincék. És a templomon innen a han­gyavár: a villányi pezsgő­gyár. Modern új épület felszerelten a technika csodáival. En­nek a hangyavárnak a mélyében a gépek, mint emberek és az emberek, mint gépek dol­goznak. A szorgos munkának, a józanságnak ebben a csendes otthonában körülményesen gyártják, készítik a vigasságnak, a mámornak gyöngyöző italát. Ez a pezsgőgyár most sok villányi embert foglalkoztat, de egyben ez a pezsgőgyár az, amellyel most a derék villányi­ak büszkélkednek. A Schaumburg-Lippe féle pezsgőgyár be­mutatására hí­vák meg a pécsi sajtó képviselő­it és a tárá­­gyi férfiakat a kedves villányiak. Késa József tanító volt a kirándulás lelke és re­­s­zője. Pécsről Ember János kir. tan­felügyelő, K­ó­r­o­d­y Miklós, tanutóképezdei tanár, Haksch Lajos anyakönyvvezető, Török József dr. segédtanfelügyelő, Szen­­drődy Géza, M­á­t­y­u­s István, Hein­er­e­r­m­a­n­n Antal igazgatók, G­ő­b­e­r Ká­roly tanító, Lenkei Lajos és Linder Ernő szerkesztők vettek részt. Az új pezsgőgyárban Naredy igazgató kalauzolta a kiváncsi csoportot, akikhez még B­e­n­c­z­e Linó villányi káplán is csatlakozott. A kirándulók Naredy igazgató szakszerű ma­gyarázata mellett, amelyet németből Lenkei Lajos frirlitott át tipjárták a k­ét emeletnyi mély pincének minden régés-zugát. Meglepőd­tek a több ezer ’’ -rés hatalmas boros hordó­kon, a befalazott és üreggel bélelt betonhor­dókon. Végignézték a kész pezsgők raktárát. A már négy évvel ezelőtt gyártott pezsgők szép sorrendben kettősivel fekszenek el egymás mel­lett. Mintegy 500.000 üveg pezsgő várja az idők múlását. A gyárban az itt rekedt francia főmunkások, az öreg Remi bácsin kívül francia és orosz fog­lyok dolgoznak. A könnyebb munkákat, mint címkék fel­ragasztása stb. női munkaerők vég­zik. A modernül berendezett gyár különös te­kintettel van a munkások kényelmére, akiknek külön étkező, vetkőző, mosdó helyiségek álla­nak rendelkezésére. A gyár felszerelése is teljesen modern. Egy gépet a háború alatt hoztak ki Franciaország­ból Svájcon keresztül. Naredy igazgató bemu­tatta a társaságnak a pezsgőgyártás módját. A lezárt palackok forgatását fektetését, a pezsgő fagyasztását, amely különös érdeklő­dést keltett. Megkóstoltatta a pezsgőt cukro­­zatlan állapotban, mint fojtott bort. Bemutatta a faládák készítését, a gyár bélyegzőjének rá­sütését, a dugaszolást, az üvegnek géppel, v.:á­toros erővel való tisztítását. Amikor Naredy igazgató készséges kalauzolása mellett a több mint egy óráig tartó tanulságos szemle véget ért, következett a gyár virágokkal díszes ter­ra­szán a pezsgő kóstolás. A legfinomabb pezs­gők vonultak az asztalra, közöttük a villányi pezsgőgyár specialitása a vörös pezsgő. Eddig a vörös pezsgőt „gyüdi siller“ néven ismertük és úgy készült, hogy a pezsgőbe vörös bort öntöttek. Most vörös borból gyártják a pompás italú vörös pezsgőt. A villányi pezsgőgyár, amely a Schaumburg Lippe uradalom eladása következtében rész­vénytársasággá alakult át, most kezdette meg a négy évig pihent pezsgőkészletnek a szét­küldését. Legfőképen Németországba szállít­ják a pezsgőt. A villányi pezsgő amilyen kitű­nő olyan drága is. Egy üveg gyári árban 25 korona, mire kikerül a gyárból és a kávéház asztalán foglal helyet addigra meghaladja a 30 koronát is. Szóval nem szegény embernek gyártják a gyöngyöző pezsgő italt. . A villányi pezsgőtől felvillanyozott társa­ság megtekintette még a Fürsst Konrád cég földalatti birodalmát. A hatalmas, sokfelé ágazó pince gyűjtő központja a Villányban és környékén termő jó boroknak. Ember magasságú hordók állnak egymás mellett. Itt, a fiatal tulajdonos, aki tartalékos főhad­nagy és csak rövid szabadságra tért haza, tart érdekes előadást a pincéről, a borokról. A pince mélyen fekszik lenn, felette temető van. A boroshordót a koporsótól csak né­hány földréteg választja el. Végignézzük a pincét, végig hallgatjuk ér­dekességeit, de visszaadni már nem lehet. Annyira hozzá van kötve minden a helyszíni szemléléshez, hogy anélkül nem lehet hó 2. oldal DUNÁNTÚL Szombat, szeptember 1. Magyarok vagyunk-e még? Pécs, augusztus 31. Alig tíz esztendeje, hogy a nemzeti küz­delem a magyar nyelv jogaiért, az önálló ma­gyar hadseregért, a magyar faj érvényesülé­séért lezajlott. Alig tíz éve, amikor a magyar intelligencia kabátján ott díszlett a tulipán, a magyar középoszály pedig lobogó lelkesedés­sel járult a választói urnákhoz, hogy először adjon mandátumot pénz és anyagi előnyök nélkül a magyar nemzeti cél képviselőinek. Ha abban az időben valaki azt merte volna mon­dani, hogy tíz év után akad olyan napilap az országban, amely a magyar nemzeti cél­gon­dolat védelmezőit meg meri támadni azért, mert kötelességüket a honárulással szemben teljesítik, ha valaki azt merte volna mondani, hogy ezt a nemzeti szempontból veszedelmes akciót a magyar sajtó csak úgy immel-ámmal kifogásolja, bizony a bolondok házába csuk­ták vlána. És ma, tíz évvel a nemzeti küzde-­­ lem után és negyedik évében annak a rettentő­­ világégésnek, amely a magyarságtól az állam­­i terület épségének megtartásáért életben és­­ vérben oly nagyarányú áldozatokat kívánt,­­ büntetlenül, sőt a vezetők passzív reziszten­­­­ciája mellett mernek egyes csoportok a nemé­­­zeti érdekek rovására hitvány politikai játékot f­űzni. • A tornán betöréskor hajléktalanná vált­­ széke­sek, a menekülők százezrei, égő fal­vak, legyilkolt emberek még egyszer felráz­ták a magyar társadalom lelkiismeretét és ma egy éve aligha merte volna akár a „Vi­lág , a hát a mögötte álló radikális csoport azokat a honárulókat, az oláh hadsereg előhirnökeit, kémjeit védelmébe venni, akik dacára úgynevezett laterner voltuknak, min­den rendű és rangú magyar és szász magán­tulajdonnak kifosztásában elsők voltak. Akkor még nagyon élénken élt a köztudatban az oláh pópák és daszkálok dicső szereplése, akkor még mindenki beszélt arról, hogy a brassói oláh tanárok a „kárpáti sasok“ pünkösdi ki­rálysága alatt mily élénk részt vettek a Nagy- Romániát megalapozó munkálatokban, növen­dékeik pedig mint cserkészek, hogyan szolgál­ták az oláh hadsereget. Akkor még név szerint is emlegették azokat az oláh tanárokat, papo­kat stb., akik a magyar hadsereget bocskor­­talppal fenyegető oláh katonasággal együtt menekültek a megkisebbedett Románia felé. De a magyar közvélemény gyorsan felejt. Ezelőtt fél esztendővel Urmánczyt és tár­sait tapsolta, akit­ nem az összeesküvések fészkéül szolgáló és részben állami pénzből fentartott intézetek becsukását, de az árulók felakasztását kívánták, ma pedig szó nélkül lenyelik, hogy a „Világ“ és a vele szövetsé­ges lapok gróf Apponyi Albert ellen indítsa­nak hajszát, amiért a nemzeti védekezés­nek minimuma, a legkisebb elégtétel az áru­lásért és e­ magyar nemzet ellen nemcsak Goga úrék, de különféle nemzetiségi egyházak által is elkövetett sok vétekért. Hiszen a sze­gedi hadbíróság állapította meg a zombori gö­rögkeleti tanítóképezde tanárainak és növen­dékeinek a szerepét a szerb összeesküvés és betörés előkészítésében. Valószínűleg lesz az oláh képezdékről, sőt szemináriumokról is elégséges anyag együtt és ha a kultuszminisz­ter csupán működésük ideiglenes felfüggesz­tésével bünteti azokat, ahelyett, hogy mint a zomboriakkal történt, 5—10 évre csukatnák be a tetteseket, ez mindenesetre szelíd és az oláhokra nézve fölötte kedvező intézkedés. De most jön, a­ java. Amint Apponyi rende­lete megjelent, az első, aki erről értesülést ka­pott, a Világ volt. És pedig honnan? Az oláh papság kezéből, illetőleg oláh püspöki szék­helyről. Ha nem volna nemzeti szempontból olyan siralmas a dolog, kacagni volna kedve az embernek. Egyetlen magyar egyház nem él­vez Magyarországon olyan széleskörű auto­nómiát és hívei, fölött nem gyakorol olyan ab­szolút uralmat, mint az oláh és a szerb egy­házak. A magyar papot megtámadják azért, mert Isten áldását imádkozza le a hívőkre, vi­szont az oláh papnál helyeslik azt, hogy 20 —30 koronáért reá­ imádkozza az ördögöt an­nak ellenségére, aki megfizeti őt, hogy dögöl­jön el a tehene, égjen le a szénája, verje el a jég a vetését stb., stb. Pártatlan forrásokra hi­­vatkozhatunk. A Magyar Néprajzi Társaság közlönyében számtalan ilyen bosszút esküdő imádságformula jelent meg, ezt nem tagad­hatók le sem az oláh papok, sem ennek a sza­­badgondolkodásnak szóvivői, a radikális sza­­badkőművesek. Hát ha ez az a kultúra, ame­lyet ők az állami iskolák felvilágosító hatása ellen védelmeznek, úgy gratulálunk nekik, mert sikerült XX. század reformeszméit a X. század gondolatvilágával összeegyeztetniök. Amit Könyves Kálmán királyunk törvény alakjában köztudattá emelt, az oláh kultúra érdekében sikerült a magyar szabadgondol­kodóknak visszafordítani és megsemmisíteni. „Le strigiis, que non sunt, nulla mentio fiat.“ Hát csak merjenek még felvilágosodottságról beszélni ezek az urak. Politika nálunk minden, hitvány vásári cserebere. De nem különb azoknak az oláh partok­nak az eljárása sem, akik oltalomért először a magyar szabadkőművesekhez szaladnak. Vannak közöttük Rómával egyesült hitűek is. Az egész vásári komédiában legszom­orúbb és legnyomorúságosabb a szerepe a magyar sajtónak és a magyar politikusoknak. Egy emberként kellett volna talpraállniuk és megbélyegezniük a Világnak illetőleg a ma­gyar szabadkőmű­vesség egy kisded csoport­jának hazaárulással határos mesterkedését. Nem Apponyi személyéről van itt szó. A gróf­ról különböző véleménye lehet a pártpoliti­kusoknak. De ő itt a magyar nemzet jogait védte bölcs körültekintéssel, sőt túlságos mérséklettel. Ebben a kérdésben, amely nem Apponyié, hanem az egész nemzeté, éppen­ ugy meg kellett volna mozdulnia minden be­csületes magyar embernek, mint ahogy Fran­ciaországban megmozdult minden francia a stockholmi konferencia hírére. Meg kellett volna mozdulniuk a magyar szabadkőműve­seknek is és megbélyegezni ezt a politikai csepűrágást és lehetetlenné tenni, hogy a jö­vőben egyesek kihasználják az ő sajtó­orga­, numukkal a magyarság érdekeinek rovására. Meg kellett volna mozdulnia a magyar in­telligenciának is ha még egy csöpp nemzeti érzés van benne és megtorolni a radikálisok­nak ezt a merényletét úgy, hogy minden

Next