Dunántúl, 1917. november (7. évfolyam, 250-274. szám)
1917-11-01 / 250. szám
2. oldal, Amerika a semlegesek ellen Amerika minden beviteltől el akarja zárni a semlegeseket, ha nem szakítják meg kereskedelmi összeköttetésüket a központi hatalmakkal. Minden semlegesnek joga van rá, hogy a hadviselő felekkel békés kereskedést folytasson; az Unió követelésével arculcsapja ezt az alaptételt. Ha csakugyan keresztülvinné szándékát, akkor ez egyértelmű volna mindenféle semlegesség megszűnésével. Amit művel, az hallatlan erőszakoskodás az északi semlegesekkel szemben. Ezzel maguk az amerikaiak is tisztában vannak. Tudják, hogy Észak-Európa sokkal inkább függ gazdaságilag Németországtól, mint Angliától és Anglia szövetségeseitől, hogy tehát a központi hatalmakkal való kereskedelmi összeköttetés megszakítása Észak-Európa iparának a megbénulását vonná maga után, ez pedig viszont az illető államokat fenyegetné tönkremenéssel. Hogy a népi jogok elleni merényletüket kendőzzék, azt a látszatot akarják neki kölcsönözni, mintha a tervbe vett világblokád nem a semlegesek ellen irányulna, hanem csak önvédelmi cselekedet volna. Ezért azt állítják, hogy a semlegesek nagymennyiségű élelmiszert hoznak be Amerikából és a vele szövetséges államokból, amely élelmiszert azután Németországba és Ausztria Magyarországba viszik ki. Semmiféle hazugságtól sem riadnak vissza, hogy ezt az alaptalan állításukat igazolják, így a Newyorkban megjelenő „Saturday Evening Post*" nemrégiben éles támadót intézett Norvégia ellen és számok egész sorát hozta fel, amelyekből az derül ki, hogy Norvégia sok élelmiszert visz ki Németországba A lap ezeket mondja: 1916-ban Norvégia Németországba kivitt: aj 183,000 tonna húst, b) 80,000 „ sajtot, c) 70,000 „ tejet, d) 82,000 ,, vajat és tejfölt, végül e) 46,000 „ tojást. Ad a): A norvég statisztikai hivatal ezzel szemben a leétkezőket mondja: Norvégia évi hústermelése 54.000 tonnát tesz ki, míg a behozatala 9000 tonna. Az így rendelkezésre álló 63.000 tonnával szemben a rendes fogyasztás 70.000 tonnát tesz ki. Kivitelre tehát egyáltalában semmi sem marad. Ad b), c) és d): 100 kilogramm tejből átlag 3,4 százalékos zsírtartalom mellett 3,3 kilogramm vajat, vagy 10—15 kilogramm lágy, illetőleg 4—8 kilogramm kemény sajtot, vagy 9—20 kilogramm tejfölt lehet nyerni, Norvégiában csaknem kizárólag kemény sajtokat gyártanak. Vegyünk fel átlagban 6 kilogrammot a gyártás eredményéül, továbbá tegyük fel, hogy közel ugyanannyi vajat nyernek a tejből, mint amennyi tejfölt. Ebben az esetben a fenti kiviteli tételekhez a tejből a következő mennyiségek volnának szükségesek: Összesen: 2,900.000 ,, Norvégia tejtermelése azonban a valóságban csak kevéssel haladja meg az 1.000.000 tonnát. Ad e): Egy tojás átlagban 50 grammot nyom 46.000 tonna tojás tehát 920 millió darabnak felelne meg. Norvégiának összesen másfél millió tyúkja van; mindegyik, tehát a kakasokat és csirkéket is beleszámítva, évenként 613 tojást kellene, hogy tojjon, hogy egyedül a Németországba irányuló állítólagos kivitel fedezve legyen. Íme, ez az összevetés mutatja, mennyire tarthatatlanok az amerikaiak részéről felhozott állítások. így dolgozik Amerika, hogy Norvégiát és a többi semleges államot az entente-hatalmak igájába kényszerítse. Deschovich Erno sorhajóhadnagy, a sajthoz 1,300.000 tonna a vajhoz 1,240.000 ,, a tejfölhöz 230,000 „ ehhez jön még a kivitt tej tétele 70,000 „ £ monfaiconei alagút rosszajogi állása A 11-ik Isonzó-csata, amely a védelemben elért győzelmével Ausztria-Magyarország népei emlékezetében örök időkre élni fog, az 55. gyalogezrednek újabb alkalmat nyújtott megmutatni, hogy legény a gáton. 1917. szeptember 4-én a cs. és kir. csapatoknak egy ellenlökése a Hermada-fíkozaton fekvő egykori első vonalat, amelyet az olaszok a 11-ik Isonzó-csata kezdetén pergőtűzzel teljesen szétromboltak és legázoltak, ismét visszajuttatta birtokunkba. Csak egy mintegy 500 lépésnyi szélességű árokdarab, amely a trieszt-monfalconei vasútvonal hosszában az úgynevezett északi alagút mindkét oldalán húzódott, valamint maga az alagút, amely tartalékok elhelyzésére hatalmas, bombamentes helyet nyújtott, váltogatta még néhányszor gazdáját. A szeptember 5-éről 6-ára virradó éjjel az 55. gyalogezred két százada azt a parancsot kapta, hogy váltsa fel ott a saját csapatainkat. A 13. és 14. századnak jutott ez a feladat. A két század a vaksötét és oltalma alatt parancs szerint felvonult a vasút töltés mentében és egy járőrt küldött ki előre, amely csakhamar avval a jelentéssel tért vissza, hogy úgy az alagút, mint attól két oldalt az árkokat az ellenség szállotta meg és hogy ott a mi vonalunkban egy rés támad. Abban a pillanatban, amidőn a félzászló- rali az adott viszonyok alapján a további elő- nyomulásra akart csoportosulni, az olaszok ádát géppuska- és gyalogsági puskatűzzel árasztották el. A tűznek Schmied százados a 13. század parancsnoka, áldozatul esett, úgy hogy a parancsnokságot Straub hadnagynak kellett átvennie. A 14. század parancsnoka, egy egészen fiatal százados, aki annak idején az orosz harctéren egy ízben hat ellenséges golyót kapott a testébe és ennek ellenére még mindig harci tűzben égve, vakmerően teljesíti kötelességét, a jelentés vétele után gyorsan átlátta a helyzetet, teljes nyugalommal adta ki rendelkezéseit és végül is támadást parancsolt. Egy szakaszt azzal küldött előre, hogy szállja meg az árkot az alagúttól balra. Körülbelül 50 olasz, aki ott rókalyukakban vonta meg magát, fogságunkba esett. A másik három szakasznak a leghevesebb olasz elhárító tűzben, és az összeszaggatott Karszt-sziklák között kellett magát az alguttól jobbra futó árokba előredolgoznia. Bátor hurrával rontottak neki az olaszoknak. Aki nem látta tanácsosabbnak a menkülést, az megadásra kényszerült. Száz ember és 8 géppuska, amelyek vízköpenyében még forrt a víz, úgyszintén 8 aknavető jutott a derék 55-ösök 13.és 14. századának a kezére. Csak maga az alagút dacolt meg az 55-ösökkel, mint az ellenség utolsó védőbástyája. Időközben megvirradt, úgy, hogy a támadástól egyelőre el kellett tekinteni. Az újonnan megszállott árkok mindenféle kaliberű legsúlyosabb tüzérségi tüzében állottak és az olasz tüzérség egész napon át kérlelhetetlenül kalapált ezeken az állásokon, mintha az olaszok így akarták volna kitölteni a szenvedett kudarc miatt érzett dühüket. A derék 55-ösök, akik már a Karszt-csatából hozzá voltak szokva a legvadabb tüzérségi tüzeléshez, ami valaha tombolt, kitartottak és helyt állottak. Még a fáradtság és a szomjúság sem tudta őket megingatni. Straub hadnagy, — csöndes, fiatal ember, ifjonti nyugodt idegekkel — eközben egy haditervet főzött ki, amelyet azután, amikor később a sötétség alászállt, époly meggondoltsággal, mint szilárd eltökéltséggel hajtott végre. A szakaszától megszállott árokdarabból rendkívül kitűnő kilövés esett az alagút északi kijárajára. Egyetlen olasz sem merészkedett ott mutatkozni. Egy idő multva a vakmerőbb fizikókból egy kézigránátvető járőrt vett maga mellé és époly Ügyesen, mint észrevétlenül maga vezette el az alagút kijárójához. Egy megbeszélt jelre a járőr, rajtaütve, kézigránátjait az alagút belsejébe vetette. Az egész tűz csak pár percig tartott. Straub hadnagy beszüntette a tüzet és hangos avantit kiáltott az alagút felé. Előbb két olasz bújt ki bátortalanul. De amikor az egész járőr visszhangozta az avantikiáltásokat, az alagút egész megszálló személyzete — 9 tiszt és több mint 200 ember — előkerült. Felemelt kézzel ellenállás nélkül adták meg magukat sorsuknak és járultak Straub hadnagy hős járőrei elé. A hadnagy nyomban meg is szállotta az alagutat és evvel az első Hermada-vonal visszahódításának letette a zárkövét. DUNÁNTÚL Csütörtök, 1917. november 1. -i J Pécsi vállalatok ünnepe 10.000 koronás Zsolnay alapítvány — kiküldött tudósítónktól — Pécs, október 31. Ma délután 6 órakor alig egy fél órai rövid idő keretébe szorítva, szép ünnepség folyt le a pécsi kereskedelmi és iparkamara délszaki növényekkel gazdagon feldíszített nagy termében. Itt adták át azon helyi közgazdasági vállalatok, melyeknek Zsolnay Miklós főrendiházi tag részese, 10.000 koronás alapítványukat abból az alkalomból, hogy Zsolnay Miklós születésének 60. évfordulójához ért. Az alapítvány Zsolnay Miklós nevét viseli és a vállalatok azt a pécsi kereskedelmi és iparkamaránál azzal tették le, hogy rendeltetését az ünnepelt jelölje meg. A szép eszmét Baumann Emil, a Mezőgazdasági sörgyár és malátagyár rt. agilis igazgatója vetette fel és mindazon helyi pénzintézetek, gyári és iparvállalatok, melyekbe Zsolnay Miklós alkotó ereje bevonatott, a szép gondolatot siettek valóra váltani, úgy hogy a néhány nap előtt még csak felvetett terv ma délután már eljutott a bokrétaünnepig, melyen az alapítványt tevő közgazdasági vállalatok igazgatóságának és felügyelőbizottságának elnökei, valamint igazgatói teljes, de maguk az igazgatósági és felügyelő bizottsági tagok is tömeges számban megjelentek. Az ünnepséget mint házigazda Günther Mihály dr., a pécsi kereskedelmi és iparkamara titkára vezette be, aki szívélyes szavakkal üdvözölte a megjelenteket és L . 1tke József, Hamerí József és Jusztus Mihályból álló küldöttséget kérte fel Zsolnay Miklós főrend meghívására, aki néhány perc múlva belépett a terembe, hol lelkes éljenzés fogadta.