Dunántúl, 1917. december (7. évfolyam, 275-297. szám)

1917-12-01 / 275. szám

októl. Barátnők írta: Klug Kató. Ketten mentek a csatakos utcán. Egy barna még csinosnak is alig mondható leány és egy szőke francia baba. Valóságos ellentétek. Az egyiknek valami fájdalmas vonás éktelenítette el az arcát,a másik mindig mosolyog. Egy ideig szótlanul mentek egymás mellett. Végre megszólalt a szöszke: — Mind Ili miért vagy te mindig szomorú. Néha elnézlek mikor nevetni készülsz, úgy húzod félre a szádat, mintha sírni akarnál. Ez olyan nevetséges. — És kacagott azon amit mondott tudatlanul, nyíltan, őszintén. Ili nem felelt. Kis barátnője mellett lépkedett, engedte, hogy beléje karolva magával vigye. — Látod, mondta csaknem sértődve — már megint Isten tudja hol jár az eszed! Miért nem felelsz?! Alig észrevehető mosoly suhant át a komoly vonásokon. — Te — türelmetlenkedett az apróság és jól megrázta Ili karját — nem hallod, már egy órája unszollak egy szóra! Hol jár az eszed?! —• Megmondjam? — No rajta, egy-kettőre! — Jó, megmondom. Messze . . ., az én boldogságom országában. Ez az egyedüli hely ahol szeretek időzni. Szeretnélek egyszer magammal vinni az én tündérországomba. Ó, ne hidd, hogy lenge, babos, rózsaszín selyemruhás, pajzán jókedvvel incselkedő csapatot mutatnék! Az én tündéreim mind szürke-fekete ruhásak. Nem nevetnek csengő, vidám kacagással, nem lejtenek kecses táncokat. Sápadt, halovány arccal járnak-kelnek. A szemükben látszik az életük. Ezeket nem lehet elfelejteni! És a hangjuk . . .! Valami csendes, halk, méla dalt dúdolnak. Nem panasz, nem szenvedélyekben izzó, csapongó, szárnyaló zene, finom, megnyugvást lehelő melódia. Elaltatja a lángoló szenvedélyeket, enyhítő csókot lehel a szív égő fájdalmára. A hiideg, üres szívűek nem értenek ebből semmit. Kinevetik ezeket a bus dalnokokat. Ujjal muj lógatnak feléjük mondva: „Ni a bolondok!“ . Ők meghallják ezt és sírni kezdenek. Csak fel- , törnek ezek a gyémántok a szemig, de nem peregnek végig, enyhülést hozva, az arcán !isszaszállnak a szívre! Ez az én országom! Rá ismer??2. Ki ennek az országnak királya, királynője?! Fim tudod. A melankólia . . . — Ali — szisszent fel a kicsi Lili, cseppnyi tenyerét rózsás füleire tapasztva — hallgass! — Ne beszélj nekem a melankóliáról, arról az unalmas, agyon csépelt ki állhatatlan, csak vénkisasszonynak, csalódott szerelmeseknek való ostobaságról. Szentimentalizmus, mélán i colia . . .! Br . . .! Ha mulatságosabbról ■ nem akarsz mesélni, erre ... De ugye me- í réljz?! Másról, vigabban! — Milyen igazságtalan vagy! — De nem haragszom reád. Hisz te nem tudod, hogy az életnek nagy szenvedései gyötrik az embert és ezek fájdalma sohasem enyhül. Vannak csapások amelyek összetörik a szivet, hogy az meg ne gyógyuljon. Ó, nem csak a csalódott szerelmesek keresik a melancholia országát. Mindazok oda vándorolnak, kiknek lelkét uralja a fájdalom. Ezeknek fáj az élet fülsiketítő lármája, ők a mosolyban könnyet, a cifraselymet, koldus rongyokat látnak. Nekik kell egy ország, a nyugalom, a megnyugvás országa ahol az égő kinok, szent fájdalommá enyhülnek. Egy ország, amelyben nem rázza senki Istent káromolva öklét az ég felé, nem vonaglanak a szenvedő testek, ahol mindenki megnyugszik, megpihen! — N’ beszél’! Forr, bírom tovább. Nincs szenvedés, esik képzelődés, túlzás minden, amiről beszélsz. Szinte úgy vélem másként szólsz hozzám mint a többi ember. Beszélj velem rendesen! —• Kérlek, szívesen. Ruháról, kalapról, cipőről, frizuráról, parfümről, divatról, pénzről. Pénzről, arról az imádni valóról, ami uralja a világot, — mindent! Hogy lehet megszerezni?! Semmiség! Egy mosoly, csók, kicsiség! És utána jön a pénz, a pénz és vele minden ami kel. Ruha, ékszer, mosoly, másmor, boldogság . . .! Ej pfuj . . .! De undorodom, még ha mondom is! — Milyen alacsony ez a világ. Milyen utálatos nézni, azt a nyüzsgő, lármázó, tolongó emberáradatot, amint vad rohammal krekszik egy arannyal telt tálból mind többet és többet kimarkolni. Förtelmes ahogy egymás lökik el, ölik meg ezért az undok semmiségért! Sokszor elfog a vágy, közéjük íut bánni, hogy a fülükbe kiáltsam: „Ti őrültek, mit tusakodtok; ebben a vad hajszában elrohantok, elvesztitek, azt ami a tiétek, ami nektek készíttetett!“ De ők kiröhögnek, bántó, durva nevetéssel. Rám ütnek s piszkos kezük nyoma ott marad fehér ruhámon s az ütésük sokáig fáj! — Kiállhatatlan vagy ma hiába! Nézd még van idő, tedd jóvá a hibádat, mondj valami kedveset most fináléra, hisz mindjárt otthon leszel. — Fiacskám, hisz a vége, a fináléja mindennek a legszebb. Az élet fináléja! Milyen hatalmas, nagyszerű dolog. Micsoda boldogság lehet hallani amikor az a nagy rendező kimondjt: „Finale.“ És ezután menni, menni a végtelenségbe,a boldogságba, a pihenésbe. Diadalmas az élet fináléja, győzelem. Az örökké élőnek diadala, felszabadulása, győzelme. Olyan az élet amelyet ismerünk mint egy befejezet- Fizetni Pécs, november 30. A háborúnak még nincs vége, de már itt a nagy cechnek a számlája az asztalunkon s ez '■ körülbelül tájékoztat bennünket, hogy a még hátralevő fekete levesért, aminek a nagy dőzsölést követő obligát fekete kávét nevezik, mit is kell kifizetni. A miniszterelnök bejelentése alapján edig körülbelül 16 milliárdot költöttünk el amihez a leszerelésig még 10 milliárdot bátran hozzászámíthatunk, ez pedig kamatteherben és törlesztési részletekben körülbelül annyit jelent, hogy a háború előtti kötlségvetés teljes összegét kell az adósságok törlesztésére befizetni és ezen felül még az összes közigazgatási, kulturális stb. költségeket viselni. A magyar kormányoknak eddig csalhatatlanul bevált módszere, a krajcároskodás is csődöt mond az adósságok lavinájával szemben. Mert mit segít ma az országon, ha a telepítésekre szánt 120 milliót lecsípjük a költségvetéste vagy ha a mezőgazdasági szakoktatásra szánt 100 ezer koronát megta-karítjuk. Ezzel a rt módszerrel az újabb millenn-umi ünnepélyre tudnánk csak letörleszteni az államadósságot, feltéve, ha a hitelezők nagy- lelkűen lemondanának a kamatokról. Egyenlőre tehát más megoldás nem lehhet, mint a polgárok szolgáltató képességét igénybe venni az állam számára, megadóztatni mindent, ami megadóztatható és bevonni mindenkit, aki adóalanyul alkalmas. Ennek a rej centnek elkészítésétől Wekerle nem is fog vonakodni. Felemelik a jövedelmi adót és pedig mérsékelt progresszió szerint. A vagyonadó alapját 20 ezer koronára leszállítják. A hadinyereségadó, amely eddig inkább jótékonysági célt szolgált, rendes fedezeti forrás lesz, a földadót, a házosztályadót, a kereseti adót, a bányaadót, a tőkekamat- és járadékadót 60 %os pótadóval sújtják. Majdnem kétszeresére emelik a cukoradót, minden újonnan termelt hektoliter bor után 14 koronát vetnek ki, felemelik a járlatlevél bélyegét, a vagyonátruházási illetékeket, a só árát, a kisüstön főzött pálinka adóját, a jövőben pedig új monopóliumokat és forgalmi bélyegeket hoznak be, az értéknyereségeket megadóztatják, a kartellek használatában az államnak részesedést foszrontanak, a jövedelem- és vagyonadót nagy mértékben kifejesztik stb. stb. A marosvásárhelyi székely könyvtárban egy, a XVI. század közepéről való számtani címlapjáról a következő megjegyzés olvasható: ,,F.mez réguláknak penig kegyes olvasó itt nem sok hasznát veheted, mert az magyarok kemény nyaknak és az fizetést fölötte röstvelik." Azt hisszük, hogy a XVI. század óta bekövetkezett egyetemes átalakulás ezen a ponton aligha érintette Magyarország népét. A fizetést általában, de az adófizetést különösen röstellik ma is. A világnak egyetlen egy kormánya sem tudna az adóemelés alól kitérni, hacsak a teljes állami csődöt ,a devalvációt és az ezzel kapcsolatos vagyoni bukásokat előidézni nem akarná. Ezzel legyünk tisztában, olyan tétel ez, aminek bizonyítása gondolkodó és becsületes emberek előtt teljesen fölösleges. A vita csak ott kezdődhtik, hogy meddig terjedjen a magánvagyonnak és jövedelmeknek közcélokra való igénybevétele és milyen legyen az adóterhek viselésében az egyeseknek és a különböző társadalmi osztályoknak részesedési aránya. Legtöbb hadikiadása van s igy legnagyobb adóterhe lesz a háború után a németnek. De ahol egy nemzet évi jövedelme annyi, mint Magyarország egész nemzeti vagyona, ott ezeket a terheket játszva elbírják. A magyar talaj körülbelül 10—12 centiméternyire van méd gazdaságilag elhasználva. A német már a 30 centiméteren alul lévő rétegekből szedi a kenyértermő magot. A magyar bányák kincsei jórész még fel sincsenek tárva, más részük pedig a legprimitívebb termelési rendszer mellett kerül a napvilágra. Vízierőink még ma kihasználhatatlanok, holott a villamosság ugyanannyi értéket jelentene legalább is reánk nézve, mint az erdélyi földgáz. Erdőinkben, havasi legelőinkben is óriási kincsek fekü szítek kihasználhatatlanul. Helyes ipari politika a háború utáni nyersanyagszükségletben bátran támaszkodhatnék a belföldön termelt mezőgazdasági cikkekre. Munkásnépünk a háborús vérveszteség folytán megfogyatkozott ugyan, de ez a pusztulás inkább 20—30 év után lesz erősebben érezhető, mert a 14-15 éves érintetlen embertartalékunk 5—6 év után meglehetős számú munkáskezet szolgáltat. De a gazdasági lehetőségeket valóságra váltani egyoldalú megterhelésekkel lehetetlen. Ha a beruházásra szánt tőkéből ennyi és ennyi százalékot elvesznek és azt céltudatosan fel nem használom a termelő és így adóképesség fokozására, megbénítom az adóforrásokat. Amidőn tehát a pénzügyminiszter tájékoztat az eddigi háborús kiadások fedezetéül szolgáló adóemelésekről, egyszersmind adjon egy nagyobbszabású gazdasági programmód is, amelynek alapján a fokozott adókat az ország gazdasági élete elviselni képes lesz, hogy ez a teher csak szám szerint jelentsen nagyobb törést, lényegében pedig csak ugyanolyan nyomása legyen, vagy még kevesebb, mint a háború előtti kisebb költségvetésnek. Elismerjük, hogy nem kicsiny feladat ilyen programainak felvetése. Azonban a közönség megnyugtatására ez igen fontos. A kölcsön a jelen nemzedék terhét a jövő nemzedékre fordítja át. A háború a jövő nemzedékért is folyt, s így méltányos, hogy a terhekből ez is megfelelő részt vállaljon magára. A békéért való hetedik hadikölcsönt egy nagy beruházási kölcsönnek kell majd követnie. Az új adókkal szemben a másik megnyugtatás az lesz, ha a közönség tudja majd, hogy az adóterhek mindenkit egyforma arányban sújtanak. Olyan rendelkezés, hogy a legkisebb existenciák fizessék a súlyos adóterheket, míg a nagybankok könyvelési bűvészkedés révén kibújnak az adófizetés alól, a legnagyobb elé- I gedetlenség kutforrása lehet. Az uj adójavas- l latok meglehetős közelről érintik a mezőgazdasági kisembereket. Az adómentes létminimum 100 korona, ennyi jövedelme ma egy ut- V Ufl AH I trí Szombat, 1917. december 1.