Dunántúl, 1918. március (8. évfolyam, 53-71. szám)

1918-03-05 / 53. szám

2. dioat. DUNÁNTÚL Kedd, 1918. március 5. A Szociális Missziótársulat szervezkedése Pécsett A női tisztviselők szakosztályának alakulása Pécs, március 4. (A Dunántúl tudósítójától.) Már napok óta mindkét részről élénk érdeklődés volt észlelhető a pécsi nőtisztviseők egyesületének vasárnap délutánra hirde-tett megalakulása iránt. De minden várako- ,zást és reményt fglylmi az a nagy érdeklő ,dés és rokonszenv, amellyel Pécs városának keresztény hölgyei kifejezésre juttatták a keresztény feminizmus iránt érzett vonzalmukat és szinpátiájukat. A városháznak zsúfolásig megtelt nagyterme mindennél fényesebben demonstrálta, hogy Pécs női közönsége a feminizmusnak minő irányzatát vallja magáénak s hogy melyik táborban véli nőiességének s vallás-erkölcsi meggyőződésének s veszélyeztetése nélkül azokat a jogokat és előnyöket nyívhatóknak, amelyekért küzdeni joga sőt kötelessége. A pécsi keresztény nők- nek ez a hitvallása, állásfoglalása igazán impozáns és felemelő volt. A zsúfolásig megtelt teremben ott láttuk Pécs előkelő társadalmának legkiválóbb képviselőit,a legnagyobb számban azonban természetesen a nőtisztviselők voltak képviselve, nem hiányoztak azonban a feministák megbízottai sem. A gyűlést pont 5 órakor Faluhelyi Ferenc dr. jogakadémiai tanár, a helybeli szociális iskola igazgatója nyitotta meg, utájna pedig Greksa Etelka postatisztnő az előkészítő bizottság nevében üdvözölte a megjelenteket s felkérte Rónai Paula missziós nővrt r. szervezkedés programmjának ismeri .Aéni régi, kedves ismerősét fogadta a közönség Paula nővért, aki az ő közvetlen, finom modorával s bámulatos előadói képességével mér valósággal kedvezne lett a pécsi hölgyközönségnek. S Pécs hölgyközönsége most sem csalódott; az az 50 perces beszéd, melyben Paula nővér a nőtisztviselők szervezkedésének programmját kifejtette, megfelelt minden várakozásnak. Eleitől végig nyugodt előkelő s finom volt beszédében, nem a szenvedélyesség, hanem az igazi meggyőződés hangja hatotta át minden szavát, minden mondatát. S ehhez járult még az a kedves, közvetlen kellemes hang, amellyel oly lebilincselően tudta programmját kifejteni s hogy mennyire közönségének szívéhez szólott, azt a többszörösen kitörő helyeslés bizonyította. A beszéd főbb gondolatai a következők: Manapság arról vitatkozni, hogy helyes dolog-ea nőknek a férfi pályákon való elhelyezkedése és térfoglalása, ma már idejét, múlta, a gyakorlat, az élet ezen már régen túlhaladott. Most az a fő, hogy könnyítsünk a nő helyzetén, hogy lehetőleg olyan állásokba juttassuk őket, mely úgy az ő fizikumának, mint az ő sajátos női egyéniségének teljesen megfelel. S ebből a szempontból nem lehet örülni s még kevésbbé lehet az igazi feminizmus diadalának tartani, hogy ime már női kalauzok s női hordárok is vannak s nők ülnek a hidvámnál s dolgoznak a vasesztergályosok műhelyeiben. A nőtisztviselői állás a középutat foglalja el. Bár itt is szükség van a lelkiismeretes pontosságra, buzgóságra s a női erények és tökéletességek legfőbbjére de azért ez sem az az állás, ez sem az a hivatás amibe a nő az ö teljes egyéniségei, az ö gazdag lelkének egész erejét bele« s am elv .».z ő lelki s szert~, í «‚н»-’teljesenkielelené. F.nnek h-í a sziális bajokban efE'ner.-o nynlvelyejk. természetük szerint háromfélék: gazdaságiak, egészségiek és erkölcsiek. Ezeken a bajokon akarnak segíteni a nők „irgalmas szamaritánusai" s elsősorban a teljes hitetlenség s történelmi materializmus alapján álló szociáldemokrácia s a feminizmus Működhetünk-e együtt, — vetette fel a kérdést s a válasz tagadó volt. S tagadónak kellett lenni, mert az a tíz pont, amelyben a „Magyar nő“ c. keresztény feminista folyóirat alapján a radikális és keresztény feminizmus közötti különbséget kifejtette, áthidalhatatlan űrt jelent a két irányzat között. Akik az erkölcsben nem isteni, változhatatlan, örök érvényű törvényt, hanem csak korok, szokások és felfogásokhoz alkalmazkodó, máról holnapra változható társadalmi szabályokat látnak, akik tagadják, hogy a haza érdekeit az élet árán is védelmezni erény, s akik az életben csak öncélt látnak, akik a vallás-erkölcsi életet aláásni, a családi élet melegségét szétdúlni, a pozitív vallásosságot pedig kiküszöbölni akarják, mi azokkal, — s bármennyire is tiszteljük őket s bármekkora felismeréssel is adózunk üdvös eredményeiknek — egy táborban, vállvetve nem dobozhatunk, mert különben rólunk is állna Müller Paulának, a német protestáns nőszövetség elnökének mondása: „Gyalázat, ha egy ország főmozgalmát azok irányítják és reprrezentálják, akik Krisztusról nem tudnak és nem is akarnak tudni.“ Felsorolva a feministák ellenvetését Proihászka püspök szavaival válaszol: „De hát azt mondják erre feministáink: ki vádolhat minket erkölcstelenséggel, vagy az erkölcsi ■ alapok feldúlásával? Hiszen mi akarjuk a jó házasságokat, a kettős morál vesztét, a nőnek jellemességet stb. Válaszom: tisztelet, becsület az akaratnak, jóakaratukban sohat sem kételkedtem, de kérdem mire építik fel az erkölcsiséget? Mire, talán az „igazságokat“ mint kabátokat s blúzokat váltogató fejlődésre? Mire? Ideiglenes szükségletekre vagy Örök elvekre?“ A kezdet nehézségein kell, hogy hősies lelkülettel túltegyük magunkat, de ehhez szükséges, hogy az anyyi áldozatuktól ne !riadjük vácit! Kisfiúk: cselekedjünk. Aki úgy érzi, hogy lelkileg ve! Akink rokonszenvez, aki úgy gondolja, hogy az ő érdekei, ami érdekeink, az jöjjön táborunkba ! Zúgó taps és éljenzés kisérte befejező szavait s előadása után valósággal körül- * Vidám históriák a töltészárókból Mire jó a csizma 1916 júniusát irjuk. Az oroszok nagy túlereje akkoriban arra kényszeritette a 31. lövészezredet, hogy uj állásokba vonuljon. Épen B. irányában meneteltünk, amidőn tragikomikus eset történt Csak úgy csobogott minden lépésünktől a nagy esőzések alatt átázott talaj sara, amely a tova vonuló csapatok talpa alatt mindigabbá freccsent. Kabátom gallérját feltörve, repedező, vörösödő kezeimet egyre zsebeimbe dugdosva, bandukoltam tova, a század soraiban. Mit bántam én, hogy a nyomunkban levő oroszok golyói fejem körül fütyültek! Csak haladtunk tovább a feneketlen utakon. Hiszen így mégis csak hamarosan elérjük azt a helyet, ahonnan szembeszállunk majd az ellenséggel. Hanem akkor jaj nektek, gazemberek! Kétszeresen és háromszorosan visszafizettük, amit itt szenvedünk. Ezt latolgatva magamban, tovább tapostam a sarat. Mind nehezebb lett a lábam, mind több vizet szívott magába a csizmám, de keményen tovább hatoltam a habarcson át. Mellettem, előttem, mögöttem, mindenütt az ellenséges lövedékek csaptak le. Ekkor egyszerre ballábam mintha megkönnyebbült volna, majd a következő pillanatban mélyen belefúródott a sárba. Hasztalan huzigáltam a csizma szárát nagy türelmetlenül. Valósággal zátonyra futottam. Segítséget kémlelve néztem körül, de csak tovavonuló zászlóaljam utolsó embereit láttam. Közben az átkozott golyók egyre csapkodtak körülöttem. Töprengésre nem igen volt idő, mert orosz hadifogságba jutni semmi kedvem sem volt. Gyors elhatározással egy rántással, kihúztam a lábamat a sárból, de — csizma nélkül. Csizmátlan lábammal mélyen belegázolva a fekete sárhullámba, kihúztam ezután boldogult csizmám maradványait. Uram Istenem, hogy nézzek ki! Egész hátsó része, a sarokkal együtt, egyszerűen eltűnt. Most már tudtam, mi okozta lábamnak azt a hirtelen megkönnyebbülését. Szelídnek épen nem mondható káromkodással dobtam el magamtól a formátlan sargafatot és kétszeres erőfeszítéssel sántikáltam csapatom után. Kőrakásokon, tarlókon át vitt az utam és csak aki már járt tarlón mezítláb is, csak az tudja, milyen kellemesen éreztem magamat, különösen, amikor amúgy is halálra voltam fáradva. Félórával zászlóaljam megérkezte után én is elértem az állást. — Hé, barátom! — kiáltottam hangosan első bajtársam felé, akit megláttam és közelebb sántítottam hozzá. De csakhamar láttam, hogy az ő lábbelije is úgy oda volt, hogy ő maga is szívesen húzott volna jobb csizmát, ha lett volna neki. Itt tehát nincs segítség. Sóhajtozva kászálódtam odéb. Hosszas kérdezősködés után végre szakaszomhoz jutottam. Harsogó hahota fogadott. Nem igen volt kedvem nevetni, de a mit is tehettem volna egyebet? — együtt kacagtam velük. Hiszen elég mulatságosan is nézhettem ki félcsizmámmal. Végül akadtam valakire, akinek két pár csizmája volt. Mikor az egyiket átengedte, örömsikollyal borultam megmentőm nyakába. Nemsokára rá csendes álomra szenderültem. A méhrabló Sz. — galíciai fogalmak szerint — elég szép és nagy falu. Midőn a 31. lövészezred elfoglalta ottani állásait, a polgári lakosságnak el kellett távoznia szülőfalujából, mert az orosz tüzérség lövedékeinek néhányan áldozatai lettek. Szomorúan cihelődtek a parasztok a helységből. Csak élelmiszereiket meg a házi állatokat vitték magukkal, de nem szállítottak el minden állatot és a következő napon elég állat szaladgált a rajvonalban. Egy malac majd sivítva, majd röfögve futkározott ide-oda a lövészárokban, nagy örömére a katonáknak, akik jól tudták, hogy meg nem éri szegényke a holnapot. Csakugyan ebédre csak került ismét egy kis disznóhús. Délután a helységben lézengve néhány méhkashoz jutottam. Egyszerre csak a rémülettel gyökeret ver a lábam, mert egy emberóriással találom szemközti magam. Egy lövész volt, aki mézet szedegetett a méhkasokból és védelimis füst-álarccal látta el magát. A méhisek haragosan zsongtak körüle, de ezzel nemigen törődött, mert hiszen jól meg volt védve. Az edénye, amelybe a mézét szedi, már-már színig tele. Hirtelen süvítés hallatszik, majd tompa roppanás és föld- és faszilánkok röpködnek szerteszét a levegőben. Egy orosz gránát pukkad szét húsz lépésnyire a méhkasok előtt. A közelben levő katonák a futóárokba vágtatnak. A mézrabló megütődve körülnéz, de aztán teljes lelki nyugalommal folytatja a rekvirálást és csak ennyit morog bosszúsan a bajuszába: — Remélhetőleg a méhkasaim nem fognak addig a levegőbe repülni, amíg el nem készülök.