Dunántúl, 1935. szeptember (25. évfolyam, 198-222. szám)
1935-09-01 / 198. szám
4 oldal. MOZAIK tTTTTTTTTTTTTT^TTTTTTTT^f^VTTTT^Tr Földreform és anyák napja Szegény magyarok a határszélen Valahol a Maros partján — míg a tüzek kókadt ágai között halkan dudorászott az erdélyi szél - gátvédelmi munkára sorakozott fel néhány diákifjú. S lassanként melléjük óvatoskodott néhány polgár az ország „63 százalékos agrárlakosságából“. A „pógárok“ — munkanélküli mezőgazdasági napszámosok ,— órákon át szótlanul és némileg gyanakodva figyelték, mit csinálnak az „urak" — aztán lassan, kapát, ásót és csákányt látva a másik ember, a verejtékező diák kezében is, lassú, meggondolt szóra fogtak a diákurak irányában. És a diákurak előtt percek alatt döbbenetes képe bontakozott ki annak a szörnyűséges nyomorúságnak, amelynek fekete kontúrjai Dózsa György véres árnyától az 1935-ös földreformig egyenes útját jelölik egy szenvedő nép kálváriájának. Kiderült, hogy nem is a grófi hitbizományokban van a hiba. Mezőcsanád idegenekkel teleszórt terület. Mindegyiküknek legalább 150—200 hold földje van és valamennyi gőgös kiskirály, homlokán balkáni álmok komor felhőivel, szemében azzal az olthatatlan tűzzel, amely már nem egyszer gyújtott máglyát az európai civilizáció korhadt eresze alatt. Előttük a hétgyermekes, toprongyos magyar, aki hiába kér kenyeret és reménytelenül esdekel munkát. Az Achimok pátriája ugyanaz. A Délvidéken még szomorúbb a helyzet. Aki valaha végigjárta a dunai „csajkás-kerületeket" s látta a zsírban fuldokló szerb „parasztbárók“ mellett a lerongyolódott, őrölt kukoricaszáron élő, „szárazkehes“ magyarokat, az nem ennek a sorsüldözött magyarságnak sorsát értette meg, hanem azt az égre kiáltó kamarilla-politikát, amely a régi Magyarország határain belül századokon keresztül mindig új és új honfoglalásra sarkallta a nemzetiségeket, a „rebellis“ magyarokkal szemben. Sikerült. Hogy mennyire, az csak ma látszik a trianoni határokon innen és túl. A magyar se ott, se ott nem leli honját a hazában. S szívében forró vágy gyújt dalokat, gyermek, föld és haza után... Ez az éhező magyarság olthatatlan szomjúsággal vágyakozik elorzott hazája, a föld után. És kietlen századok elteltével most a legmagasabb magyar közjogi méltóságot viselő férfiú, Magyarország kormányzója mondotta: " A kormány programjába vette azokat az intézkedéseket, amelyek a népesség szaporodásának biztosítása érdekében ma megvalósíthatók. Első helyen áll ezek között az a törvényjavaslat, amely lehetővé kívánja tenni a kisbirtokos hitbizományok létesítését... Íme az út milyen egyenes: a hitbizomány oszthatatlanságával századokra biztosítani annak a néprétegnek egzisztenciáját, amely az ország lakosságának túlnyomó többsége nemcsak ott, ahol aranyfejét ringatja a kenyért adó kalász, hanem ott is, ahol háromkeresztes gázt tartalmzó gránátokat lőnek a menetelő csapatokba. Egy századok óta vajúdó problémára mutat rá bátor határozottsággal a kormányzói szózat. Akié a föld, azé az ország. Ha az éhező zsellér saját földjén vetheti meg lábát, a faj pusztulásának komor felhői eloszlanak a magyar falvak felől. Ha egy nemes elhatározottságtól fűtött akarat visszaülteti ősi jogaiba a föld népét, ha az keserves elhatározottságából a büszke magyar sérthetlen ember méltóságáig emelkedhetik, akkor az új vízözönben hánykolódó, megtépett bárka bizton megpillantja Ararát hegyét. És akkor megrendül boldog anyák és mosolygó gyermekek diadalmas kórusa a magyar földre tekintő Magasságos felé... (…) DUMANTÜL Úinap, 1935 szeptember 1. MAGYAR FERENCES ATYA EZÜSTMISÉJE KÍNÁBAN A Pécsről Kínába került P. Gábris Grácián misszionárius atya Paokingból küldötte az alábbi érdekes cikket a Dunántúlnak. Odahaza is igen nagy ünnep az ezüstmise. De egy misszionáriusnak, aki szeretteitől távol a pogány Kína közepén mutatja be ezüstmiséjét az Urnak, még nagyobb esemény ez a jubileum. P. Lombos László magyar ferences misszionárius érkezett el ehhez a szép évfordulóhoz. Mondanom sem kell, hogy mi, szerzetes testvérei, igyekeztünk meleggé, kedvessé tenni számára ezt a szép napot. P. László azonban Sinhwában misszionárius, mi pedig Paokingban, P. Pius Taohwapingban lakik. Sinhwa-Paoking 120 „H" (176 km) De mi ez odahaza? Az ember felül a gyorsvonatra és 5—6 óra alatt odarobog. Másként áll ez Kínában. Vonatot erre még kevés kínai látott. Autó? Autóbusz már közlekedik Changsa, Paoking, Taohwaping között, de Sinhwaába még csak álmában néhai autóbuszon az ember, így csak csónakon, vagy gyalog mehettünk. Paokingtól Singhwa felé folyik a „Cö-tyang", valamivel nagyobb folyó ez mint a Másnap reggel László atya korán akart misézni, hogy elkerülje az ünnepeltetést. De nem sikerült a terve. Mi, a vendégek, lefoglaltuk az oltárokat és László atya kénytelen volt utolsónak maradni. Közben 7 órára a templom megtelt kínai hívekkel s mi is felöltöztünk assistenciás miséhez. Hiába volt minden tiltakozás, szerénység, a benső nagy ünnepet külsőleg is megültük. Meghatódottan léptünk az oltárhoz, P. Pius volt a manuductor, Ipoly atya a diakónus, én a subdiakonus, Appollinár atya a harmóniumhoz ült le, Csorba szerkesztő pedig a magyar híveket képviselte. P. László könnyes szemmel de ujjongó lélekkel kezdte a zsoltárossal „Introibo ad altare Dei... Ujjongó hálaadó szívvel szállt fel a Glória, mély hitvallásként a Credo és esdeklő könyörgésként a Pater noster. P. Apollinár meg szebbnél szebb magyar énekeket énekeltel talog és hordszéken hazafelé Tisza. Hát mi inkább ezt a kényelmesebb utat választottuk. Lázas készülődés, csomagolás. A „táncá"-ba — olyan láda féle, amelyből kettőt visz egy rúdon a kínai teherhordó — belekerül az oltár felszerelés, ruhanemű és élelem. Közben pedig aggódva lestük, vájjon árad, vagy apad-e a folyó, mert ha nagy a víz, akkor le tudunk érni egy nap alatt, ha kicsi, akkor kettő is kell. Aztán elérkezett az indulás napja. Már 5 órakor kint voltunk a folyóparton. Ketten-ketten mentünk egy csónakban. A csónak olyasféle, mint az otthoni halászcsónak, csak teteje van bambusz gyékénnyel befonva, amely eső és a napsütés ellen védi az utasokat. Két fülke van benne, az egyik az utasoké, a másik a csónakosé, aki legtöbbször egész családjával itt lakik, s vizen tölti életének nagy részét. A gazda nagyon vigyáz csónakjának tisztaságára és nem, szabad a csónakba belépni addig, míg az ember le nem teszi kínai mamuszát. Ez meg is történt. Elhelyeztük a csőt, magjainkat, s magunk is elhelyezkedtünk a csónak fenekére leterített gyékényre. Gyönyörű pirkadó hajnalban indultunk el Sinhwa felé. ■ L is könnyes szemekkel rebegtük le Boldog Asszony Anyánk"... A kínaiak az ő sajátos módjuka szintén ünneppé avatták a napot. Durogó petárdákat gyújtottak. Csak úy harsogott a ház a pergőtűzhöz hason óriási ropogtatástól. Ajándékot is hozta a lelkiagának. Élő tyúkot, piros papira feldíszített dobozt, szárított téstát, édességeket és rizsbort, — no mgst az elmaradhatatlan „tuice"-t, (mely hosszú papírtekercsre írt, szép mondás.) Kedves volt az ünnep, amelyet a szeretet tett meleggé. Pár napot időzhettünk csak Singwában, mert mindegyikünket haza szólított a kötelesség. Csónakon akartuk megtenni visszafelé is az utat, de nem sikerült. Megeredtek az ég csatornái és az eső szakadatlanul esett már három napja. Kilátás sem volt rá, hogy kiderüljön. A folyó meg, melybe « hegyekből patakokban omlott » víz fi Isten segítségében bízva az egyik fel zuhogó esőben neki vágtunk az úti. Nekünk míg csak kellemes volt adszék, — már ha kellemesnek lehemodani ezt a tákolmányt, amely két 3 m. hosszú bambusz rúdra felszert kis zárt kocsi féle, melyet két emb le visz a vállán. Olyan érzés bent ülni, a háborgó tengeren hajókázni. Az ter a lábát nem tudja kinyújtani, monni sem igen lehet, mert könnyen előzik az egyensúly s elejtik a hordároknak ülni és ülni egy helyen, mozdulattal, reggel 6-tól este 7-ig. Legfeljebb, akor a hordárok pihennek, szállhat ki ember néhány percre. Dehát ez a kis illemetlenség össze sem hasonlítható. Apollinár és Pius fáradságos utazásiki. Szakadó esőben, gyalog, két nap latt 174 km utat megtenni nem a legkellemesebb mulatság. Az úton egy lélekkel sem találkoztunk. A falvakban és az úton épített „tizekben" pihenőhely) mindenütt csodálkoztak, ugyan lehet ilyen időben utazni. De agalább nem találkoztunk rablókkal em, békében tettük meg az utat. Pedig gyancsak veszélyes ez a vidék s akik nem voltak olyan merészek, hogy esőben vándoroljanak, három nap múlva ugyancsak póruljártak, mert az útonállók minden utast kifosztottak. Érdekes, hogyan gondoskodnak az utasról Kínában. Minden fiz Lisre köböl épít itt pihenőház áll, amelyet a gazdagok vagy a közület építtetett és a bennlakó azdának kötelessége az utasok számhallandóan ingyen melegvizet, illetve teát észen tartani. Természetesen mi is megihentünk ilyen helyeken. Az egész út si kínai országút. A bazalt helyett válságos márványt használtak építésre. Az se szépen tisztára mosta az utat, ugyogy csak úgy csillogott a gyönyörű fehér márvány. Az első nap 90 lit tettünk meg (60 km) fáradtan érkeztünk meg este Long-csimba. Itt meg kellett szállnunk. P. Apoltnál szállodát keresett, talált is egyet az egész szálló két szobából állott. Az egyiket már kínaiak foglalták el, akit 1—14-en is alusznak egy ágyban. A másnk kis szoba volt a miénk. Tiszta szalmát tettünk a priccsekre és reméltük hogy talán tudunk aludni, ha poloskák s egyéb apró kínai háziállatok nem zavarják meg nyugalmunkat. Aludtunk is nyugodtan. Korán reggel előkerült a táncéból az oltár. A ládák tetején hamarosan készen állt a missziós oltár e egy ras után, egymásnak minisztrálva mutatta be a szentmisét. Hát nem valami ilt hely volt ez az Egek Királyához. Szívesebben miséztünk volna a szabadba, de az eső miatt nem lehetett. Mise uta ögtön indultunk hazafelé. Most már a tudat is sarkallt bennünket, hogy hamarosan otthon leszünk. Rajtuk az uta egymás után maradtak el a li-k. Estefelért az idő, amikor feltűnt a paokingi ismert táj. A várost körülvevő őrtornyok, a várfal s a missziónkról kiemelebb kereszt. Még csak a megáradt fáyón való átkelés okozott egy kis nihézséget, de ez is megtörtént szerencsélen és pár perc múlva már otthon fog lőtt bennünket örömmel s szeretettel Superior és Bence Testvér. A kínai hívek ajándékai lelkipásztoruknak i — i file •) I* tii Életveszélyes csónakázás örvények és sziklák között Az út szép és néha megdöbbentően félelmes. Paekingot elhagyva, a folyó hamarosan kétezer méter magas hegyek között kanyarog. Néha-néha a hegyek erősen összeszorítják a folyó medrét és ilyenkor őrületes sebességgel rohan a csónak. Nem veszélytelen az út, mert a mederből kiálló sziklatömbökhöz könynyen hozzávágódhatik a csónak, s ilyenkor ez a gyenge alkotmány menthetetlenül elpusztul. A folyóban rengeteg az örvény és Sinhwáig jó egypár vízesésen is keresztül kell vergődnie a csónaknak. P. Piussal ültünk az első csónakban. Apollinár atya és Csorba Béla magyar újságíró pedig, aki éppen vendégünk volt, jött a másikon. Mi már átjutottunk a legveszélyesebb vízesésen, de az ő csónakjukat elkapta az örvény, s forgott, mint a pörgetyű. De kimenekültek a veszélyből és rohantak utánunk. Egy nyugodtabb szakaszon mind a négyen összeültünk a mi csónakunkba. Hamisítatlan kínai teát ittunk, uraot is vettünk, napkuráztunk strandoltunk a csónak orrán. A tó népségében gyönyörködve, 13 óra utazás után, este 6 órakor kikötöttül Sinhwaba. A Sinhwa hasonló nevű megyének a f * városa, kb. 35.000 lakosa van. P. Lász negyedik éve vetegeti ott az Evangéium magvát. A város szűk, piszkos ármás utcákkal. Parking hozzá képes valóságos Európa. A misszió ki* km f a házban székel. A ház földszintje templom, az emelet a páter lakása. Bát 1 szerű szegényes itt minden. Az otthon * kis szerzetesi szoba, valóságos főlakás ehhez képest. Télen hideg, néhai hó is beál a deszka között, nyároneg irtózatosan meleg. Az ezüst mis lapján 40 fok volt a szobában. De a viszontlátás öröme meleget, fáradtság felejtette, hiszen már január óta nektállb Trermóc Tinolírok! Ház, ebédlők, úriszobák, kobinált berendezések Bupesti Bútorszalonban Bupest, VIII. Baross utca 21. Nagválaszték* Kedvezi részletfizetésre. megát, így elhatároztuk, hogy gyalog indul haza. A nagy tanács kimondottaogy Csorba szerkesztő úr és én nem dunk 174 kilométert gyalogolni, tehát Erdszéken tesszük meg az utat. P. Alinár és Pius gyalog jönnek, így is tönt.