Dunántúl, 1942. február (32. évfolyam, 26-48. szám)

1942-02-18 / 39. szám

Szerda, 1942 február 18. dunántúl. A szellemi magyarság találkozó helyévé kezd válni a Janus Pannonius Társaság folyóirata mítanak. A Sorsunk rovatában még mi­kor az embert méri is le műveiből, akkor is a mű a fontos, s nem az, melyik égtá­ján áll a szerző az irodalomnak, hogy mit mond és hogyan. Aki tájékozódni igyekszik az irodalmi berkekben, nem igen talál jóhiszeműbb és megbízhatóbb eligazítót, mint a Sorsunk „Élet és iroda­lom" és rövidebb könyvismertetéseket tartalmazó „Könyvek" című rovata. A Sorsunk szellemalakító szerepe tud­­atosan vállalt szerep. Úgy látszik, min­den adottsága meg­van hozzá, hogy Pé­ter olyan jelentőséghez juttassa az i­e­­lenség időleges-e és az ideológiák tisztur­a­dalomban ,amely az egész magyar szál­­lási folyamatára vezethető vissza, vagy nemi életben lassan érvényesíti hatását. Várkonyi Nándor megmutatta, hogy vi­dékről is lehet olyan folyóiratot csinál, amely egyrészt nem­ kérészéletű, más­részt tiszta irodalom. (Zst ........................ vagy valóban a lélek kettéválása, egyelőre nem lehet megválaszolni a kérdést, elég elszomorító az a tény, hogy a hasadás itt van, mélyül. Annál inkább kell örülni azon, hogy a­ A Janus Pannonius Társaság folyóirata, a már második évfolyamát élő és egyre jobban terebélyesedő Sorsunk mindin­kább ki tudja teljesíteni vállalt felada­tát: felülemelkedést az irányokon és el­lentéteken és lapjain egyesíteni a szel­lem minden fajta emberét (kivéve talán a tagadókat!), a felfogások különbözősé­gét tisztelve, de hangsúlyozva mindenkor az idő és emberfeletti szempontokat. Az egyes számok bizonyságai, hogy a lap szerkesztője ezen a téren nem adott fel semmit. A folyóirat problematikája egy­re tágul, a lapokon megjelenő nevek egy­re több irányt ölelnek fel s hovatovább ott tart, hogy a Sorsunk asiluma lesz azoknak, akik alkotásaikba nem enged­nek keveredni kicsinyes szempontokat, a szellemet szolgálják, s irányitó csillaguk a szintézis: a keleti magyar lelkiség ki­békült találkozása az európai relációk­kal .A tétel igazolására fel lehetne sora­koztatni a neveket és a megbolygatott problémákat, de akik figyelik a Sorsun­kat, azoknak nem kell külön bizonyít­gatni igazunkat, illetve a folyóirat igazát. A legújabb szám, a februári, szintén ebben a jegyben állítódott össze. A gaz­dag problémaárnyalatok, az irodalom akármelyik műfajában szólaljanak is meg, beletorkollanak a magyarság örök problémáiba s mögöttük mindig egy arc­él domborodik elő: a magyarság fogal­makba ki sem elemzett, de telkünkben öntudatlanul élő arcéle. Kuti Balázs „A dunántúli német kérdés" című értekezé­sében egy akuttá vált problémát vizsgál meg tárgyilagos igazságkereséssel, visz­­szautasítva azt a rosszhiszemű állítást, mintha a német népcsoport asszimiláció­ját erőszakos behatások, nem pedig ideoló­giai és gazdasági tényezők hozták volna létre. Németh László stílus­vizsgálatai során Petőfit és Aranyt elemezi sok új­szerűséggel. Érdekes Fitz József érteke­zése a geometriai haladványban növekvő könyvtermelésről, amellyel az olvasó szinte reménytelenül áll szemben. A Mennyit olvassunk? A szónoki kérdés mögött mintha meglapulna a keserű esz­­mélés is: érdemes egyáltalán olvasni? Képes Géza a modern finn költőket is­merteti élesen megrajzolt portrékon és néhány finoman megválasztott, jellemző fordításon át Vörös Márton azt vizsgál­ja, hogyan jut érvényre a korszellem, ez a fogalmilag pontosan körül sem írható valami még a száraz aktákban is, jeléül annak, hogy a szellemi áramlatok olya­nok, mint a lúg: t­szítanak. Az értekezések mellett nagyobb he­lyet kapnak a februári számban a mű­fordítások: Illyés Gyula, Csányi László, Imecs Béla, Képes Géza, Pável Ágoston, Weöres Sándor nevét olvassuk a fordí­tások alatt. Novellát Kósa János és Ben­­cze János írtak az új számba. A tiszta kritika szószéke lesz az „Élet és irodalom" rovat, amelyben elvek és művek olyan pártatlansággal szögeződ­­­nek le, mint kevés helyen a magyar fo­lyóiratokban. Ezek az ítéletek, ha nem is mindig örök érvényességűek és nem zárják ki a tévedés lehetőségét, bizonyos, hogy jóval emelkedettebb szellemet kép­viselnek, mint egyebütt, ahol az ember lassan-lassan odajut ,hogy minden érté­kelt könyvnél az ellenkező előjelűnek ítél minden „milbirálatot“s amelyik di­csér, az sanda gyanút kelt a szerzővel emben- a levágások pedig értéknek szá-Pécs, február 17.!— Nemcsak Du­nántúl, de egész Magyarország szellemi emberei régóta hiányolták olyan folyó­irat megjelenését, amelyben találkozhas­son minden lélek, akármelyik táján éljen is a szellemi magyarságnak. Szabó De­zső csak nem régen kiáltotta el azt a mind inkább szembeötlő jelenséget, hogy új hasadás mutatkozik a magyar iroda­lomban: a­­nvinisztán magyar égtáj felé igazodók és a magyarsággal egyúttal Eu­rópát is vállalók ellentéte nemcsak ma­gatartásban, de az egymás elleni acsar­­kodásokban is lemérhető. Hogy ez a jó­ Búcsú a vitéz­ Jakabffy társulattól Kedden este véget ért a vitéz Jakabffy társulat négyhónapos pécsi szezonja. A halódó cseretársulati rendszer Pécsről Debrecenbe irányítja vitéz Jakabffyékat, a cívis városból pedig a Beleznai-U­nger társulat érkezik a Mecsek aljára. Ha visszapillantunk a búcsúzó vitéz Jakabffy együttes pécsi szereplésére, az igazgató jó szándéka és becsületes törekvése az, amit elsősorban a javára írhatunk. Éne­kes és prózai együttesét számbelileg a megszokott vidéki keretek szerint állí­totta össze és hogy a gyakorlatban egyik-másik tagja nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, ez olyan kelle­metlen meglepetés, amely ellen a leg­jobb szemű és leghozzáértőbb színházi ember sincs bebiztosítva. Emiatt jelent­kezett azután a szerepkörhiány a mű­sorban, mert a papíron lírai szerelmes­nek, vagy hősnek szerződtetett tag nem vált be. Vitéz Jakabffy is, mint a legtöbb stag­gione igazgató, az operettekre alapozta műsorát. Az operettermés közismerten gyenge volta miatt, az újdonságok nem hoztak sem művészi, sem kimondottan kasszasikert, ezzel szemben a régi, klasz­­szikus számba menő zenés játékok iga­zolták, hogy hang, énektudás és játék terén az együttes a legjobb vidéki nívót jelenti. Átlag kéthetenként kapott a kö­zönség prózai bemutatót, vagy reprízt. Ezeknek az előadásoknak is voltak gyenge pontjai, főleg az epizódszerep­lőkben, mert a vezető színészek, fiatal­ságuk ellenére is komoly, művészi játé­kot nyújtottak. Az előadások kiállítása, a mai köz­ismert nehézségek ellenére is, megfelelt a pécsi színház hagyományainak és ezen a téren vitéz Jakabffy igazgató nem volt tekintettel az anyagiakra Áldozat­­készségére és gavallériájára jellemző, hogy neves fővárosi művészeket léptetett fel a pécsi színpadon és vendégszereplé­sekkel nemcsak változatossá, de érde­kessé is tette műsorát. Erkölcsi tekintet­ben sem lehetett kifogásolni a repertoár­­ját és ha könnyebb fajsúlyú darabokat is adott elő, gondosan kigyomlálta a jó­­ízlést sértő „bemondásokat". A Pécsett eltöltött négy hónap és ma­ga a staggione-rendszer sem alkalmas és lehetőséget sem nyújt arra, hogy vitéz Jakabffy Dezső szélesebben megalapo­zott munkatervet dolgozhatott volna ki, így ezt nem is lehet számon kérni rák. Most, a búcsúzás pillanatában a nagy­­közönség és a sajtó munkásai is sok szép színházi est emlékével köszönnek el vitéz Jakabffy Dezsőtől és lelkes gár­dájától, abban a reményben, hogy Deb­­recenben is olyan szíves fogadtatásban lesz részük, mint Pécsett K­éres, febr. 17. Zsúfolt nézőtér tapsolt vasárnap a pécsi Nemzeti Szín­ház torna díszbemutatóján résztvevő magyar válogatott tornászoknak. Meg is érdemelték a vastapsot, mert amit mu­tattak, az valóban a torna magasiskolája volt. A kitűnően sikerült délelőtti bemu­tató után este a PEAC klubhelyiségében gyűltek össze válogatott tornászaink. Itt kértük meg őket, hogy mondjanak vala­mit a dísztornáról, saját magukról és ál­talában a tornáról. Először Kerezsi Endre testű.­tanár urat — aki a kis különítmény vezetője — ragadtuk ki a társaságból, hogy ő mondjon egy pár szót. — Örömmel jöttem le Pécsre, — mondja — hogy itt szemtanúja lehessek a pécsi tornasport eljövendő fellendülé­sének és a fiúk is szívesen jöttek, hogy — ha csak egy napra is — segítségére legyenek itt élő válogatott társak, Vár­­kői Ferenc testnevelő tanár munkájá­ban. Remélem, hogy a fiúk munkája tet­szést aratott és a mai naptól fogva mi­nél többen fognak majd tornászni. — Van-e a tornának valami szerepe a többi sportágban? — Hogyne, hiszen elmondhatjuk, hogy a torna, a cél gimnasztika ma minden sport alapja. Azért kell tornásznia min­den sportolónak. De fontos a torna fia­talnak, öregnek egyaránt és én azt sze­retném, ha a legközelebbi dísztornán már kis­gyermekek és öregek bemutató­jának is szemtanúja lehetnék. — Milyennek látja tanár úr a magyar torna jelenlegi és jövő helyzetét?! — A magyar torna kétségtelenül fejlő­désben van. Ennek oka az, hogy igen sok egyenlő érem­ű tornászunk van. Ha verse­nyen egyikük csak keveset is hibázik, már rögtön többen megelőzik, így ennek elkerülésére mindegyik többet és jobban akar,­­ ez pedig a m­agyar torna javá­ra szolgál. Ami a jövőt illeti, csapatunk fiatal és még további fejlődésre képes- Remélem, hogy a legközelebbi olimpiai játékokon a magyar csapat szerzi meg az elsőséget. Megköszönjük Kerezsi tanár úrnak e kis tájékoztatót és utána Patakit kér­dezzük meg, miként jutott el addig, hogy most az ő műszabadgyakorlatát tartják a szakemberek a legjobbnak az egész világon. — Bizony igen sok munka és szor­galom kellett hozzá, míg eljutottam a címeres mezig — kezdi Pataki. — Azt mondják, hogy most a milsza­­badgyakorlatokban senki sem verne meg a világon, de vájjon ennek a számnak a fokozottabb gyakorlása nem lesz-e hátrányodra a többi számban? — Nem sokkal edzem többet itt sem, mint más szeren és hogy ez nem hát­rány, mutatja az a körülmény is, hogy idén sikerült megnyernem a magyar ös-­­szetett bajnokságot is. Mik a jövő terveid? — Tekintettel arra, hogy még fiatal vagyok (24 éves) szeretnék még fejlőd­­ni és természetesen szeretném, ha a leg­közelebbi olimpián a műszabadban én „ott" lennék. Nemerének gratulálunk most remek nyújtógyakorlatáért, Nemere, amint mondja, 27 éves és 10 éve tornászik. — Mi volt eddig a legjobb eredményed és melyik szert szereted legjobban? — 1934-ben ifjúsági világbajnokságot nyertem összetettben, de a nyújtón sze­retek legjobban „dolgozni". Sántha, többszörös nyújtó és össze­tett bajnokunk panaszkodik. —• Egész héten nem tudtam rendesen edzeni, mert beteg voltala. Azért ment ma gyengébben. Egyáltalán nem látszott meg Sániháé a betegség, oly szépen tornászott nyúj­tón, kedvenc szerén. A csapat legkisebb tagja, Börtsök, de ő tornászott a legele­gánsabban, a legnagyobb könnyűséggel. Régi válogatottunk , már — Nem tudok különbséget tenni az egyes szerek között — meséli —, mind­egyiket egyformán szeretem, de talán mégis mindig azt, amelyiken pillanat­nyilag a legjobban megy. — Ma a korlátgyakorlatod ment a leg­jobban — vetjük oda. — Igen, ma az sikerült legjobban. Itt értem el életem legjobb eredményét is, az 1937-es olasz-magyar korlát győztes­sé lettem. Tovább nem is tartóztatjuk ezeket a nagyszerű fiúkat. Végül még Pécsett élő társukat kérdezzük meg, Várkői tanár urat, aki az egész torna rendezője volt. Ő itteni terveiről beszél. — Szeretném, — mondta — ha ez a mai dísztorna lelkesítőleg hatna a pécsi ifjúságra és mától fogva nagyobb töme­gek látogatnák a tornatermeket. A nagy tömegekből azután könnyebben ki le­het válogatni azokat a tehetségeket, akik hivatottabbak a magasabb tornát elsajá­títani, természetesen kellő szorgalom­mal, fegyelemmel és kitartással. Bízunk benne mi is, hogy a vasárnapi disztora után igen sokan jöttek ki a Nemzeti Színházból, fiatalok, öregek, lányok, fiúk azzal az érzéssel, azzal az elhatározással, hogy e naptól fogva ők is tornászni fognak, ők is belépnek a tornának, ennek az egyik legnagyobb nemzetnevelő sportágnak a művelői so­rába. Bízunk és remélünk ebben és kí­sérje elhatározásukat az a tudat, hogy ezzel acélozzák saját testüket és növe­lik a magyar nemzet erejét Bodor Imre: Beszélgetés a pécsi tornasport vendégeivel Vasárnap rajt az NB I-ben Pécs, febr. 17. — A vasárnapi Ma­gyar Kupa-mérkőzések, amelyek mellé­kesen az esélyesek győzelmét hozták, be­­melegítőül szolgálhat a február 22-én kezdődő tavaszi rajthoz. Az él­lovasok nagyarányú győzelme arra mu­tat, hogy az NB I. egyesületei megle­hetősen felkészültek a tavaszi bajnoki évadra s a küzdelem a pontokért talán vérre menőbb lesz, mint ősszel. Vasárnap, a tavaszi idény első fordu­lójában már egymás ellenében mutatják meg az NB I. csapatai, melyikük áll jobban a lábán. A teljes fordulóban né­hány érdekes mérkőzésre kerül a sor. A Ferencváros első ellenfelül mindjárt a Gammát kapja. A WMFC-nek sem lesz syinnyű dolga a Kolozsvár csapata ellen, s igen érdekes találkozónak ígérkezik az Elektromos—Szolnok összecsapása is. A már említetteken kívül az Újvidék- Szeged, Nagyvárad—MÁVAG, SBTC— Lampart, SzVSE—DiMÁVAG és az Új­pest—Kispest mérkőzés szerepel még az első tavaszi forduló műsorán. FERENC JÓZSEF KÍSÉRÓVÍX 0) ÚSZÁS: Nakache, francia úszó­­bajnok 100 méteres mellúszásban, a tou­­lousei uszodában 1:08.6 mp-es idővel új Európa csúcsot állított fel. )-( RICHARD CAUGS ... HANGVER­SENYE a vonatközlekedés miatt végleg elmarad. Akik jegyet már váltottak, an­nak ellenértékét a Szent István Társulat könyvkereskedésében visszaválthatják. ) A SZERÁFI KÓRUS február 18-án, szerdán este 7 órakor rendkívüli összkari próbát tart, amelyre kérik a tagok pontos megjelenését.

Next