Dunántúli Napló, 1956. március (13. évfolyam, 52-78. szám)

1956-03-04 / 55. szám

4 MN­­­IL I Ci 1956 MÁRCIUS 6 Jlepít az irodalmi alapról­ él if mlasikus-Ssz&ntaztJ­ó irodalmi mellékletet szerkeszteni nem könnyű dolog, kiváltképp akkor, ha a lap különböző érdeklődésű ol­vasók kezébe jut el, terjeszte­nie, megismertetnie, megsze­rettetnie kell mai íróink alko­tásait, foglalkoznia kell irodal­mi múltúakkal, tartalmasnak, érdekesnek változatosnak kell lennie. Az Irodalmi Napló negyed­éves múltra tekinthet vissza, de az eddigi három számával sikerült megnyernie az olva­sók tetszését. Figyelemmel kí­sérjük, azt is mondhatnám, türelmetlenül várjuk a követ­kező számait. Ha az olvadóból a türelmetlenség beszél, ez jó jele annak: felfigyeltünk a he­lyi és környéki íróink, köl­tőink munkásságára, és jó je­le annak, hogy gondosan szer­kesztett és válogatott irodal­mi lap áll rendelkezésünkre. Az Irodalmi Napló funkciója aligha lehet pedig más, mint hogy közel hozza hozzánk, ol­vasókhoz a helyi és környéki írókat, népszerűsítse művei­ket, hogy alkotókkal és mű­veikkel megismerkedhessünk, közelebb kerülhessünk egymás­hoz. Az eddig megjelent három számot összevetve, nem nehéz felismerni, hogy az Irodalmi Napló egyre kialakultabbá, igényesebbé vált. Amikor ezt a levelet íron, nem célom, hogy propagandát fejtsek ki az Iro­dalmi Napló mellett, a propa­gandát magának a lapnak kell kifejtenie önmagáért, ezt a feladatot pedig jól elvégezte. Nyilvánvaló, hogy az első szám még magán viselte a pró­bálkozás jegyeit. Csuka Zol­tán versével és Pákolitz Ist­ván bemutatásával azonban már sejtette az újság tenden­ciáját. A prózai részben azonban még nem kaptunk ízelítőt mai íróink munkájából. Az Adam Mickiewicz­ ról szóló megem­lékezést semmiképp sem vet­tem volna bele, ez a cikk kés­ve, halála évfordulója után jelent meg, Pataki Dezső no­vellája is a már elhalt novel­listának állított emléket. A jól szerkesztett Notesz rovat aktuális, változatos hírei, a Du­nántúl című folyóirat ismerte­tése Várkonyi Nándor tanul­mányrészletével azonban még­is színessé tette az első szá­mot. Érthető volt, hogy az ol­vasó egyre kíváncsibbá lett arra, vajon mit hoz a második szám? A januári Irodalmi Napló már teljesítette az olvasó kö­vetelését, nemcsak egy-egy írót és költőt mutatott be, hanem bemutatta versben és prózá­ban mai életünk egy-egy fázi­sát is. Kalász Márton és Bár­­dosi Németh János versei mel­lett színes portré keretében ál­lította elénk a fiatal Kalász Mártont, és ismertette költé­szetét. Garami László riport­írása és Szántó Tibor novel­lája egyszerre két műfajjal gazdagította a prózai rész vál­tozatosságát. Szántó Tibor ne­ve ma már ismeretes mindany­­nyiunk előtt, ebben a novel­lájában vázlatszerű és kissé el­nagyolt kidolgozása ellenére is, megmutatkozik írásművé­szetének fő vonása, finom lé­­lekrajzi megfigyelései és áb­rázolása. Igaz, nemcsak az Irodalmi Napló sikerének könyvelhető el, de része van benne, hogy most már a többi vasárnapi számot is nagyobb érdeklődés­sel lapozzuk át, és szinte mind­egyikben van valami, amit szívesen olvasnánk újra az irodalmi mellékletben is. A december 11-i szám Három pillanatképe, a január 15-i szám harmadik lapja, stb. mind több érdekes, magasabb szín­vonalú irodalmi cikket közöl. „A kegyelmes asszony a Pé­csi Nemzeti Színház-beli elő­adásáról írt bírálat nemcsak példás színibírálatként említ­ Pettrich László Horváth Mihálynak nem ez az első színpadi műve. Éppen ezért biztos kézzel nyúlt a nem kis feladathoz. Évek óta tart az új magyar daljáték-opera problémájának kísérlete. S most egy érdekes színnel, egyé­ni megoldással továbbvitte ezt a problémát a megoldás út­ján. A kor, amelyben a törté­net játszódik, nyugaton a ze­ne nagy korszaka. Mozart már nem él, Beethoven első szim­fóniája még nem készült el. Európai rangú magyar mű­zene még nincs a láthatáron­­hető meg, hanem mint olyan elvi jelentőségű cikként is, amelyet a Nemzeti Színház fejlődésére hasznosan kamatoz­tatni kell. Nem túlozunk, amikor az Irodalmi Napló februári szá­máról elmondjuk, hogy ez volt az eddigiek közül legérdeke­sebb, legváltozatosabb. Hozzá­teszem, ez volt az a szám, amelyet kicsit mindig szem előtt kell tartani. Csorba Győ­ző művészi Faust-monológ for­dítása, Kalász Márton két ver­se mai költészetünk javát szó­laltatják meg. Gyenis József Jutalom című elbeszélése meg­lepetésként hat, amikor a rit­kán megszólaló író elénk áll, hogy bemutatkozzék azok előtt, akik írásait még nem ismerik. E levélforma nem alkalmas arra, sem a helyszűke nem engedi meg, hogy részleteseb­ben foglalkozhatnánk egy-egy írás vagy cikk ismertetésével. Babits Mihály pécsi emlékei­nek összegyűjtéséről szóló is­mertetés (írója Tüskés Tibor) elevenebbé, színessé tette az Irodalmi Naplót. A februári Irodalmi Napló­hoz hasonlóképpen a többi szám is minél­­ több verssel, novellával ismertessen meg bennünket, minél több ripor­tot közöljön, amelyek nemcsak aktualitásukkal, hanem iro­dalmi igényükkel is keltsenek meglepetést, és a bemutatott és még be nem mutatott írók, művészek munkáiból minél többet és minél rendszereseb­ben tárjon elénk részleteket. Hadd jegyezzük meg a másik kérdésünket is, nem lenne-e szerénytelen, ha azt kérnék, jelenjék meg gyakrabban az Irodalmi Napló? Olvasóközön­sége bizonyosan lesz, s talán íróink, költőink, esszéistáink sem látnák kárát. 1­/1­ire e sorok napvilágot látnak, addigra már má­sodszor játsszák el a pécsi Nemzeti Színház színpadán három pécsi szerző „Békét­­len szerelem­’ című daljátékét. Az eredeti bemutató közeli visszhangja a múlt évben lezaj­lott Csokonai ünnepségeknek, Lippenszky István a szöveg­könyv írója Csokonai Vitéz Mihály és Lilla (Vajda Julian­na) szerelmének története kö­ré szőtte a cselekményt, mint­egy emléket állítani akarván a legszebb költői szerelemnek, hiszen ennek a „békétlen“ révbe nem jutott szerelemnek köszönheti a magyar irodalom a Lilla dalokat, a magyar sze­relmi líra gyöngyszemeit. A történet — mint köztudomású — nem végződik a daljáték törvénye szerinti happy andvel a szövegkönyv nagyon helye­sen nem tér el a valóságtól. De éppen ezzel lesz hiteles és meggyőző a korrajz, hiszen ép­pen a kor szülte konvenció miatt nem nyerhette el sze­relmese kezét a költő, aki raj­ta kívül, vagy éppen vele együtt az „ember és polgár“ címére vágyott. Talán ezzel a szokatlan befejezetlenséggel éri el a mondanivaló célját, hiszen a daljáték végső ki­csengése optimista, mert az ár­va­ magányos poéta az egyet­len Lillája helyett egy egész nemzet szívét szerzi meg — örökre. A szövegkönyv írója a költő és Lilla, valamint az ő szülei kivételével költött ala­kokat mozgat a színpadon. Bárdosi Németh János a dal­szövegek költője a főhős mél­tó utódaként írta, költötte a daljáték zeneszámainak szö­vegeit. Itt méltán vetődhet fel a kérdés: hát egy lírai költő­ről szóló daljáték miért nem nyúl az eredeti anyaghoz? Azért, mert a szerzők és fő­ként a zeneszerző tényleg dal­játékot akart írni, ahol a ze­nének nemcsak betétjeil egy szerepe van, hanem a zenével is a drámai bonyoluást, fej­lődést akarja szokálni. Az ön­magáért való betéténeklés megakasztaná a cselekmény folyamatosságát és kisebbítené a zene drámai szerepét. Ezért alakult úgy, hogy a 20—22 szám közül csak 4 ere­deti verset használtak fel, míg a többi Bárdosi költeménye. Költeményt mondok, mert nem slágerszövegekről, hanem a kor és költői levegő kívánta megkomponált költemények­ről van szó. És ez nem is le­het másként. Hiszen az ere­deti Csokonai szövegek min­taképei a poéta által felismert és továbbfejlesztett zenei és játékos lehetőségeket gazdagon tálaló magyar versnek. De készül már valami a pe­riferikus műhelyekben, kollé­giumokban, nemesi kúriákon, ami összefogja, zeneileg is ki­fejezi, alátámasztja a magyar nemesség haladó törekvéseit. Ez a verbunkos muzsika. Cso­konai kapcsolatban van mind a nyugati, mind a magyar né­pies zenével. (Ő fordítja le először Mozart Varázsfuvola című operáját.) Horváth Mihály előtt tehát az a feladat állt, hogy a kor hangulatának megteremtése érdekében ebből a heterogén anyagból saját művészi erejé­nek tüzében egységes zenei nyelvet gyúrjon. A zene erede­ti kompozíció, az egyetlen köz­ismert Kossovits dal kivételé­vel. A korabeli közkedvelt ze­ne, a népies és tánczenei mo­tívumok és verbunkos elemek olvadnak egybe romantikus nyelvvé, de úgy, hogy a szer­ző saját hangja korszerű in­tonációban ölt testet. Általában a romantikus, idil­likus elem uralkodik a szín­padon. A zene zárt számok sorozata, melyek közül a leg­fontosabbak — pl. a II. fel­vonásbeli nagy szerelmi ária elemei — a hallgatók előtt fej­lődnek kerek, a dráma szolgá­­latában álló komplexummá. Megejtően szép dallamok, a nagy nyitó és záróegyüt­es­ek építése teszik igazi daljáték­ká a művet. Mi, akik kezdettől fogva szemlélő részesei voltunk a Békétlen szerelem című dal­­játék alkotó munkájának, tud­juk, hogy milyen szeretőtől formálták kerek egésszé a szerzők a most bemutaó művet. Külön öröm. •■ogy a színház teljes művészi appa­rátussal, hasonló lelkesedéssel készült a mű bemutatójára. Fieméljük a közönség is sze­retettel fogadja a három oé­­­sz­szerző bemutatott újdon­ságát. Antal Győr?« Horváth Mihály, a „Békétlen szerelem"­ zeneszerzője. A gyár fiatal volt, még é­érzett rajt­a vakolat friss szá­­n, még nem mocskolta se olaj, se korom a falait. A gyár fiatal volt és a fiataloké: tan­műhelynek készült. Varga Mi­hály viszont öreg volt, elhasz­nált, elkopott öregember. Tü­deje asztmás lihegéssel tilta­kozott minden gyors lépés, hirtelen mozdulat ellen. Most is megállt a műhely ajtaja előtt, sípolva nyelte a levegőt és szépen, óvatosan lecsúsztat­ta válláról az idomvasakat, megtámaszkodott rajtuk, mint juhász a botján. Kisvártatva összeszedte magát. Nagyot fújt, megpróbálta kiegyenesí­teni időgörbítette hátát. — Ha­jaj! — nyögte jólesen — Hajajaj! Kenyérhéjat halászott elő a zsebéből, lassan szopogatta fogatlan ínyével a végét. Mi­csoda fogai voltak, mikor ő még fiatal volt!... Igaz, ak­kor nem hozták kézhez az inasnak az idomvasakat. Az inas — egyik lába itt, a másik ott — maga loholt mindenért... Egyszer fát aprított, máskor a reszelőt nyütte, de sohasem uralkodott, mint ezek a maiak. Tudják is ezek, mi az inasélet!... Ipari tanulók! Csaknem urak! így aztán le­het! így igen... Elmaradt volna csendben, pihenve, elmélkedve, akár órahosszat is, de valami fel­riasztotta: *— Miska bácsi! — harsar­t egy éles hang és egy borzas fej jelent meg a nyíló műhely­­ajtóban. — Miska bácsi! Az öreg a rajtakapott bűnö­­sök hirtelen mozdulatával rej­tette el a kenyérhajat és eről­ködve görnyedt a vaknyaláb alá, hogy vállára billentse. A gyerek szemét azonban semmi sem kerülte el. — Itt áll­t! — rikoltotta be­felé a többieknek.­ — Itt éli és kajál, a fene tudja mióta! Mi meg leshetjük, akár a zsidók a messiást! Az ajtóhasadékban újabb kam­aszfejek jelentek meg. Az egyik hosszúra nőtt fiú az ap­róbbak fejére könyökölt és gúnyosan méregette az öreget. Garami László — A lányokon jár az eszei — utat tört magának és az öreg mellé furakodott. — A lányokon jár az esze, mi?! — üvöltötte. .­­Az nem hitt a fülének. — Mi? — kérdezte és szo­kott mozdulatával a füle mö­gé rakta a tenyerét. — Mit beszélsz? — Hogy már megint a lá­nyokon jár az esze! — A lányokon? — ismételte őszinte meghökkenéssel az öreg. — Már hogy a lányokon? — Talán azt se tudja, mi az, hogy lány?! — röhögött a langaléta és mint a karmester intett, hogy rajta, rajta, lehet nevetni! De a gyerekek fur­csamód csendben maradtak, nem avatkoztak a játékba. A hosszú segítség után nézett. — Eszti! — üdvöltött be az ajtón — Eszti! Gyere csak! Miska bácsi nem tudja, mi ez a lány ... És Eszti jött. Fejletlen, ti­zenötéves lány ez az Eszti, ke­­lésnyi pattanásokkal arcán, homlokán. De most úgy vonult mint egy igazi nő. Riszálta a derekát, kegyeskedett, nyújtóz­kodott az öreg előtt, kellette magát. Még apró, épphogy domborodó mellét is megsimo­gatta, hadd bizseregjen az öreg vére. Az ismét leengedte válláról a vasakat. Örökösen könnyező szemét rámeresztette a társa­ságra. A lányban nem látott mást, csak egy ugrabugráló, viháncoló kölyköt... A töb­biek pedig, ezek a kigyúltsze­­mű, sóvártekintetű, lángra éhes, égőfülű kamaszok, ezek olyan­félék, mint az ő legfiatalabb unokája. Hasonlóak hozzá és mégis mennyire mások!... Gorombák, csúfolódók... De amíg ők mulatnak, addig az­ért ő pihen .. . Varga Mihály egy pil­lanatig sem gondolt arra, — se most, se máskor — hogy nyugdíjba menjen. Fiai, uno­kái elsodródtak tőle, ő pedig emberek között szerette élni életét. Emberek, gépzakatolás, a vasat metsző fűrész sivítása, a reszelők ütemes horkancsai — ez jelentette számára az életet, a világot. Eszti még keringett, a hosz­­szú vezényelte a muzsikátlan tánchoz az ütemet. De a gye­rekek nem az öreget, hanem a lányt bámulták. Bámulták éhe­sen és egyikük-másikuk fejé­ben már kigyúlt a gondolat. Hej ez az Eszti! Hiszen ezt jó lenne megvárni és elvinni egy este!.. . A gyerekek nem lát­tak, nem hallottak mást, csak a Nőt, a titokzatos, ismeretlen Nőt, amint éppen előttük bú­vik ki a tojáshéjból. — Menjetek a dolgotokra! Parancsoláshoz nem szokott leányhang parancsolt. A gyerekek meghököt­­tek. Esztinek földbegyökere­zett a lába. A langaléta lassan, hanyagul a hang felé fordult. — Nicsak, a Kató! Kató, ez az alacsony, min­denütt kerek kislány, dühösen sziszegte Esztinek: — Nem szégyeled magad?! Olyan vagy mint egy... Ép­pen olyan! — Mond ki ha mered! — ugrott eléje Eszti. — Hagyd csak! Ő is az lesz! — jövendölte röhögve a hosz­­szú. — Te meg­lódulj befele, ha nem tetszik valami! A lány szembefordult a vi­­gyorgó fiúval. A többiek köze­lebb húzódtak hozzájuk. Vár­ták, mi lesz most. Az öreg legszívesebben indult volna, de körülfogták, így ismét füle mögé rakta a kezét, ha már itt kell maradnia, legalább halljon valamit. Van neked szíved? — kérdezte Kati a hosszútól. — Van! — nevetett az és bizonyságul balmellére ütött. — De mennyire van! És ha tudni akarod, csak érted do­bog! — Eh, te!.. — a lány el­fordult és Esztinek beszélt. — A saját nagyapád előtt is he­­tyegnél így, mond?! Eszti meghökkent. — Az én nagyapám előtt? Áh, az én nagyapám egészen más. Az én nagyapám nem ilyen tedd ide, tedd oda em­ber. Az megcsinálja a maga dolgát... És ha pénze van, le­csúszik neki a két liter. A Miska bácsi meg . .. mást se csinál, mint tátja a száját: „Mi?... He?... Mit be­szélsz?. ..“ Süket mint a vihar­ágyú ! Az öreg leolvasta a lány szá­járól a szót. Valami nagy bá­nat ereszkedett rá és Olyasva­lamit motyogott, hogy nem sü­ket ő, csak nehezen hall. Meg hogy hozzászokott már a gőz­kalapács hangjához. Azért ne­hezen veszi észre a halk be­szédet. Aztán görnyedtebben, mint valaha, indult befele, maga után húzva az idomvasakat. Éppen idejében. A műhely­főnök kikukkantott, megnézte, hova tűntek a gyerekek. Pill­a­­nat alatt látta, mi a baj. — Már megint a Miska bá­csi! — vörösödött. — Mi­ni ördögnek varrták a nyakamba a vén süketjét?! Gyerünk már öreg, gyerünk! Sok pénze le­het ennek a népi demokráciá­nak, ha még magának is szól belőle! Hányszor mondjam meg, hogy ne tartsa fel a gye­rekeket?! A társaság szétrebbent. Az öreg tovább ráncigálta a vasa­kat, majd hely­beérve odaejtet­te valamennyit a körfűrész mellé. — Én voltam a fél ország legjobb kovácsa! — mondta hal­kan az egyik legénykének, aki se látott, se hallott eddig, csak vad igyekezettel aprította az idomvasakat. Vásárolni ké­szült, e­ híre között, de hogy ei­ mehessen, le kell még mint,nia kétezer vasat, így hát fiait félfüllel hallgatta az öreget, vagy még úgy sem. De az csak mondta a magáét: — Nem voltam én mindig ilyen ... ilyen berozsdásodos derekú ... Én dolgoztam elő­ször a gőzkalapáccsal a gyár­ban! Ha vendégek jöttek, biz­tos, hogy megálltak mellettem. — Hát aztán — vont vállat a gyerek és nem értette, miért beszéli tele a fejét az öreg. — Talán szereljünk fel mi is egy gőzkalapácsot?! A nélkül is jönnek ide elegen! Miska bácsi azonban csak a saját hangját hallotta. — És tudod-e fiam, hány tonnás volt az a gőzkalapács­ Katiban — aki eddig mesz­­szebbről figyelte az öreg kín­lódását — megmozdult valami. Közelebb sündörgött. — Biztos jó nehéz lehetett! — bíztatta Miska bácsit. — Hohó, de mennyire! — A többit majd megírja a faliújságon — vágta ketté a mondatot a művezető. — Hord­ja, hordja Miska bácsi azt az anyagot, mert ez a gyerek még utóbb maga miatt nem mehet be a városba. Az öreg elbotorkált, Katinak csak ennyit mondott csendesen, bizakodva: — Majd máskor lányom ... majd máskor... Este ott szöszmötölt a gyár­kapuban a portással váltott néhány szót, majd a gyár má­sik öregjével, az éjjeliőrrel ereszkedett beszédbe, pedig a bakiért igazán nem szerette. Végre meglátta Katit, jobbján is, balján is egy-egy legény­nyel. Nagyokat nevettek, olyan csiklandósan, ahogy csak a fia­talok értenek a kacagáshoz. Erre aztán mondat közben há­­tat fordított az éjjeliőrnek és megindult hazafelé. Másnap nem jött be. Har­madnap sem. A beteglátogaté kiment hozzá, leült az ágyé szélére aztán valami cukorfé­lét szedett elő a táskájából, de az öreg egy bágyadt mozdulat­tal visszaparancsolta. Nem kell! Ha Kati hozta volna ... De így?... Minek az a cu­kor?! Negyednapra megjött a híre, hogy meghalt. Nem ezért, vagy azért... Tüdőgyulladástól. Het­ven éves volt. Eleget élt. A gyerekek hallgattak, ami­kor meghallották a dolgot. Esztinek eszébe jutott a tánc, az a bolond tánc ... Kár volt. . Megrázkódott, a hátgerincét csiklandozta a hideg. Mintha halottnak táncolt volna. Katinak könny futotta be a szemét. — Szegény ... A langaléta vihogott: — Nagyon felizgatta magát az Eszti láttán az öreg! A többiek nézték, mint a bo­londot. Egyedül Eszti mozdult. Nyakleves csattant. — Nesze! Te disznó! — De miért?... — csodálo­­zott arcára tapasztott kézz° a fiú, majd elfutotta a pályaa­­méreg. — Hogy mertél?!... Össze­törlek! ... Emelte a kezét, hogy Észtre üt, de ahogy a többiekre né­zett, kényszerűségből meggon­dolta magát. — Még számolunk! — mor­mogta. Másnap az igazgató és a mű­vezető a kisirodában gyászje­lentést fogalmazott. Az eleje már készen volt. „A Fémárugyár vezetői és dolgozói őszinte fájdalommal jelentik, hogy Varga Mihály életének hetvenedik évében elhunyt, öreg harcostársunk élete végéig segítette a szocia­lizmus építését. Gazdag ta­pasztalatából készségesen jut­tatott mindnyájunknak...” — Azt hiszem, ennyi elég — mondta az igazgató —, csak még valami kellene ... Olyasmi, hogy a fiatalok szere­tettel, hálóval, tisztelettel vet­ték körül... Egy jó befeje­zés ... — Igen! — sóhajtott a műve­zető —. Valami szép befejetés kellett volna .. . Valami szép befejezés, s. A BEFEJEZÉS

Next