Dunántúli Napló, 1956. augusztus (13. évfolyam, 180-205. szám)

1956-08-12 / 190. szám

ker B/J 4 a­a­p­r­ó 1958 AUGUSZTUS 1* Hunyadi Jimnas emléke­zett K Ötszáz évvel ezelőtt, 1456 júliusának utolsó napjai­ban zajlott le a nándorfehér­vári (belgrádi) csata, Hunyadi János legnagyobb, utolsó fegy­verténye. Az ütközet, amelyet Hunyadi alig pár nappal élt túl, hetven évre vetette vissza Magyarországból és Európából a törököt. A távolmaradó, kés­, rekedő lovas seregek helyett Hunyadi jórészt magyar, szerb, horvát, dalmát, bosnyák, al­bán parasztseregekkel csikarta ki a döntést a török sokszoros túlereje ellen: a nándorfehér­vári Hunyadi had az első­­ magyarországi néphadsereg volt. Ma, amikor népünk — a dél­­európai testvérnépekkel együtt — , ünnepi megemlékezéssel hódul Hunyadi és hősi serege eml­ékezetének, hadd idézzük fel hadtörténelmünknek ezt a pmpás fejezetét. Milyen volt ez a kor, az első magyarországi Habsburg­­királyok kora? E kérdésre ne a mai történész feleljen, felel­jen arra Hunyadi János maga: „Láttuk gyakran az égő háztetőket... sírással, fu­tással, szükséggel teli min­deneket! Feldúlt földeket, gyászoló házakat, testvé­reink holttestét — martalé­kul az ellenség kezében! A győztesek gúnyolódását, az ellenség rabláncait, nyomo­rúságos rabszolga-menetek g­yalázatát; nincsen az a ke­gyetlenség, amit rajtunk el ne követtek volna. Elég volt látni — annyi rabigába haj­tott férfit, meggyalázott nőt, emberfőkkel megra­kott szekeret, bilincsbe vert magyar rabok elárverezte­­tését..." (Hunyadi levele 1448-ból.) Az ország a királyi haderőre sem támaszkodhat, a Habs­burg gyermekkirály, V. László, gyámjának, a magyarfalu Fri­gyesnek bécsi udvarában él. Nem támaszkodhat Magyaror­szág ekkoriban a pápai segít­ségre sem. A pápa -i­ segítség helyett — hercegi rangra eme­li Hunyadit. Hunyadi sosem használja e címet s válaszá­ban megírja: „Ha Szentséged engem és személyemben a keresztény­séget meg akarja tisztelni, tegyen képessé, hogy vég­rehajthassam azt, amire bennem reménységet kel­tett.“ S azt, hogy mi ez a cél, ugyancsak megírja Hunyadi: „Valahára a védekező pajzs helyett a támadó kar­dot kívánom használni az ozmánok ellen!" (1448 évi levele). Az 1453-ban Bizáncot s a görög birodalmat elfoglaló Mo­hamed szultán barbár marta­­lócainak megfékezése már nemcsak Magyarország, de Európa ügye lett. „Ilyenek — idézi fel a török kegyetlenke­dését Raguzai János követ — nem egyszer, hanem naponta megtörténnek. A múlt évben Magyarországon, most a Ha­vasalföldön, máskor az albá­noknál, bolgároknál, görögök­nél s más keresztény népek­nél. ..” Tesznek-e valamit hazájuk megmentéséért az ország gaz­dái, a földesurak.? Erre is meg­van az egykorú felelet: „Egyik a másiktól rabol, kiadásaik túllépik jövedel­müket, így arra szorulnak, hogy jobbágyaikat sarcol­­ják. Nem félnek Istentől — hiszen a hasuk az istenük. Fáznak attól, hogy háború­ba menjenek, oda, ahol a török dúl... Nem védelme­zik az országot s a népet..." 1456 nyárelején átfut a rémhír Magyarországon, majd Európán: a világhírű II. Mo­hammed szultán körülzárta Nándorfehérvárt — a mai Belgrádot — akkoron Dél-Ma­­gyarország kulcsát. Akkora a hada — szárnyalt a hír — hogy akár az összes magyar déli végvár elfoglalására ele­gendő lenne. Viddinból két­száz török hadigálya evezett fel Zalánkeménig s így Szilá­gyi Mihályt, Nándor főkapi­tányát, Hunyadi sógorát már el is zárták a Dunán Magyar­­országtól. Hunyadi János mozgósítja a csekélyke magyar folyami ha­dat, s a Tisza torkolatánál visszaszorítja a török hadiha­jókat. Közben a török a pokol tüzét zúdítja Nándorfehérvár falaira. Szegedig viszi a szél az ágyúk bömbölését. A török flotta lehorgonyoz a Dunán. Belgrád felett szárazi seregei úgy járnak át a folyamzáró flottán egyik partról a másik­ra, mint a hídon. Hunyadi becsempészi Nándorfehérvárra egyik hírvivőjét s megüzeni Szilágyi Mihálynak: mihelyt a felmentő sereg északról meg­indul a Dunán s a Duna két partján, Szilágyi törjön rá há­tulról negyven belgrádi na­szádjával a kétszáz török ha­dihajóra. Hunyadi egy ideig a folyam bal partján halad, lo­vassága élén, majd amikor megkezdődik a csata , úgy lát­ja, hogy az ütközet súlypontja a hajóhadra nehezül, hajóra száll. Kiszemeli a szultán ve­zérhajóját, s karddal kezében elsőként ugrik át a megcsák­­lyázott török zászlóshajóra, öt órán át zajlik a leírhatatlan kézitusa a folyam hátán s a partokon. A hajóágyúk füst­jében a vérszínű Duna színén halottak, sebesültek ezrei úsz­nak. Naszádosaink három ha­talmas, emeletes gályát sül­lyesztenek el ötszáz emberrel. Négy nagy és húsz kisebb tö­rök hadihajó a kezükre kerül. Közben délről a belgrádiak negyven naszádja támadja a törököt. Ország Mihály, Má­tyás későbbi nádora a parancs­nokuk. A két tűz közé fogott török armadából mindössze harminchat füstölgő, árbóca­­tört gálya evez dél felé; ezeket üldözőbe veszik a mieink, mire legénységük maga süly­­lyeszti el őket. Európa a nándorfehérvári győzelem k­öré fellélegzett. Ekkor rendelte el a pápa a déli harangszót, a belgrádi győzelem örök emlékezetére. De a hatvanéves Hunyadi mindezt már nem érte meg. 1456 augusztus 11-én áldozatul esett a pestisjárványnak, mely táborában felütötte fe­jét. Nándorfehérvári diadala — sok szenvedés országútján — fiának, Mátyásnak hatalmas kora előtt nyitotta meg az utat. Hős­­lakját, melyet kora Dávid alakjához hasonlított, népünk és testvéri nemzeteink örökre szívükbe zárták. Köl­tőink — Janus Pannoniustól Arany Jánosig — a magyar­ság nehéz időszakaiban, mint örök erőforrást énekelték meg. 1456-ban a latinul verselő ma­gyar Janus Pannonius ekként írja meg Hunyadi sírversét: „Országunk bástyája, pogány seregek veszedelme, Itt pihen ő valahol, János, a hősi vezér. Nándor előtt szétszórta a vad hordát s leigázta Még a halált is! Ezért élve az égbe jutott,ú­t­­unyadi kiváló személye, nagyszerű ka­­tonai tettei, s köztük is a legnagyobb: a nándorfehérvári győzelem közeli és távoli népek irodalmi és zenei hagyományainak tár­gya. Csak legutóbb értesültünk arról, hogy a madridi levéltárban találtak egy 13 énekes époszt, melynek egy teljes fejezete a nándor­fehérvári eseményeket adja elő. Csodálatos­képpen éppen a magyarság népi irodalmi és elsősorban népzenei hagyományai nélkülözik a Hunyadi-tárgyú dokumentumokat. Nem let­tek volna ilyenek? Aligha! Hát akkor hova tűntek? Ki tudja! Talán a népzenei hagyo­mányok útvesztőin át beolvadtak a román, szerb és egyéb hasonló anyagba?! Könnyen elképzelhető. A történelem és az irodalom már eddig is nagyszerű emléket állított Hunyadinak és a Magyarországon máig is oly népszerű Hu­nyadi családnak. És méltán! De zenénk szinte ötszáz évig váratott ma­gára, hogy méltó dalnok megénekelje törté­nelmünk nagyszerű hősének emlékét. Sugár Rezső fiatal Kodály-tanítvány az öt­venes évek elején nagyszerű feladatot tűzött maga elé: a nándorfehérvári hőstettről orató­riumot komponált. A bemutató kirobbanó si­kere, az azóta megtartott koncert- és rádió­felújítások visszhangja, az 1953-as Liszt-díj és az 1954-es Kossuth-díj bizonyítják, hogy a majdnem egyórás hatalmas zenemű ihletett, kiváló alkotás, méltó, maradandó és élő zenei szobra az 500 évvel ezelőtt győző Hunyadinak. Talán sorsszerű, hogy a Bartók—Kodály munkássága által klasszikussá csiszolt ma­gyar zenei nyelven szólalhatott meg a Hu­nyadi-oratórium, Sugár Hősi éneke. S mert az új magyar zene a legmélyebb és legidőtállóbb zenei hagyományok gyökerén nőtt mai zenei nyelvvé és világjelenséggé, kiválóan alkalmas arra, hogy hitelesen jelenítse meg az 500 év­vel ezelőtti eseményeket is, úgy, hogy zenei nyelv és modern zenei megoldások kerek egé­szét képezve olvadnak eggyé a drámai-lírai mondanivaló szolgálatában, Sugár magában hordozza — mint legben­­sebb sajátját — a magyar zene klasszikus nyelvét. Természetesen beszél ezen a nemes, de közérthető magyar­­és mégis világnyelvem Ez a nyelv eggyé tud olvadni a mondanivaló anyagával, képes aranyjánoki balladává vál­­tozni a sűrített drámai jelenetekben, felszab­­badultan dalol a lírai szituációk csúcspontjain, de nemes, méltóságteljes pátoszt ölt, ha a helyzet úgy kívánja, vagy ha a múlt nagy­szerű példáján a jelent akarja lelkesíteni. A Sugár ugyanakkor a ma embere is. A zene eszközeinek használata korszerű, modern szel­lemű. De a nyelv és technika a tartalommal egységes, mint ahogy természetes az, hogy a ma embere a saját szemével, szívével és eszé­vel szemléli az 500 év előtti történelmi ese­ményeket. Igaz, hogy nem kisebb példák áll­nak a fiatal szerző előtt, mint Kodály, Psal­­musa és Budavári Te Deum-a, de ilyen kőbe­vésett klasszikus példák nyomán eredeties egyénit alkotni, nagyszerű tettének­ számít. A Hősi-ének nagy apparátust mozgat: nagy szimfonikus zenekart, 4 szólistát, vegyeskart és gyermekkart. A pécsi oratórium-kultusz reneszánszának egyik kiemelkedő eseménye volt a nagy mű május 18-i előadása. A színházi nézőtér fe­szült csendjét feloldó hatalmas ünneplés, mely a bemutatóra emlékeztető sikerre emlékes­­tette a szerzőt, és dicsérte a nagy előadói ap­parátust, ékes bizonyság volt a vállalkozás sikere, de egyben városunk zenebarát közön­ségének az értéket felismerő képessége mel­lett. A siker emléke még élénken él a jelenlé­vőkben, s azokban, azok a Hunyadi-oratórium­­­új előadását várják. Amikor az országos ünnepségek napjánál, estéjén megszólal a Hunyadit idéző Hősi ének, akkor már nemcsak a zene hangjai, hanem a Pécsett felállított hatalmas alkotás is hir­deti: „Neved késő századoknak fénylő példakép.“ Antal György Imre István: Hunyadi v „Középtermetű, vastag­ nya­kú, fényes gesztenyeszín hajú, nagy fekete szemű, komoly te­kintetű, pirosarcú ember volt, minden tagja olyan ékes és összeillő, hogy alakját ezer kö­zül is ki lehetett esmerni.” harcias ember volt, fegyverforgatásra és hadügyek irányítására termett, mint hal­nak a víz, szarvasnak az ár­nyas erdő: élete volt a fegyver és a harc! Kedvesebb volt néki a török ellen verekedni, mint másnak vidám körtáncba men­nie!” „Nagy gondban volt sze­gény. Arca egészen beléher­­vadt, ajkát véresre harapdálta töprengés közben. S minthogy a törökök Erdély földjének jórészét végigszáguldván, em­berben és állatban óriási zsák­mányt hurcolva magukkal, Gyulafehérvár közelébe értek, a gonosz tűzvészek füstje ta­núsította: már nem tanyáznak messze. János vajda egész lé­nyében bosszúért lángolva egyáltalában nem elegendő kí­séretével kiindult, hogy szem­beszálljon az ellenséggel. In­kább akart szépen meghalni, mint eltűrni a tartomány né­pének öldöklését, nagy, véres Sanyargattatását.” „Töröké nem volnél-e most Magyarország, ha János vajda nem lett volna? El is volna már a neved felejtve, ha Hu­nyadi szorgalmatossága sem serénkedett volna! Mi tartóz­tatta meg Murád császárt, azt a vitéz török fejedelmet, akit vitézsége mtán Mennykőnek neveztek, ha nem Hunyadi János szorgalmatossága és se­rény­sége? „Erkölcsei minden tekintet­ben a legnemesebbek voltak, mentesek minden barbár dur­vaságtól. Nagy híve volt a vallásnak és az igazságnak, ugyanígy a szabadságnak és a bőkezűségnek. Szerette a tisz­tességet és ápolta a barátságot. Annyira igyekezett megnyerni katonáinak szívét és kiérde­melni mások jóindulatát is, hogy mindenki egyformán megszerette. Nyájassággal, bőkezűséggel és okos színlelés­sel még az ellenségeskedést és János vajda vitézeknek tü­köre lehet az állandóságban. Mennyiszer találta őt a vélet­len balszerencse, mennyi ve­szedelem forgott az ő feje fö­lött? De soha készületlen nem találta! Mikor valami szeren­csétlenség jött, nem tébolyo­don meg az ő szíve. Azt hitted volna, hogy mindenkor tanulta és régen tudta, miképen kell­jen ellentállnia ennek.” a gyűlölséget is meghajlította s ezekkel a művészi képessé­geivel előkészítette útját oly magas méltóságokig, amilyent különben sohasem remélhetett volna. Kemény és emelkedett volt férfiúi lelke, tanácsa bölcs és okos. Szokása volt: semmit sem tenni meggondolatlanul, elhamarkodva, így aztán úgy látszott: nem tűzhet maga elé oly célt, amit ésszel és ügyes­séggel el nem érhetett vol­na ..." „Keserves döfések és vágá­sok estek: vérrel foly a Duna! Mikor látta Hunyadi, hogy a távolból való bökdösés, döfölés csak elnyújtja a harcot, vak­merőn átugrott a török gá­lyákra. Nyikogtak a pogányok súlyos csapásai alatt, mint a csikók, amelyeket lenyakaz a szakács. Tódult Hunyadi után a magyar, akár a Vezúv füs­tölgő kráterébe is utána ugrál­tak volna! Mikor Hunyadi a vizi­ csata után partra szállott, olyan volt, akár egy szerecsen. Kar­jait, arcát, mellét befrecskelte a török vére és az izzadság.­­. .” Részlet Nagybánkai krónikájából „Nagy, szép, középtermetű, nyakas és szép vállas ember Hunyadi vala. Haja nagy, szép bodor és gesztenyeszín vala­ Vitézi feje vala, öregszemű, kinek tekinteti nagy kegyel­­mességgel vala. Fejedelem­séghez illendő nagy erkölcse neki mindenben vala,;s Támasszon az Isten sok ilyen hadnagyokat az nyomo­rult országban!” Milyen volt Hunyadi Thuróczy krónikája szerint? Bonfini krónikájából: Bessenyei György, a testőrköltő, Hunyadiról» Részlet Zrínyi Miklós „Török Áfium“ A nándorfehérvári című művéből vizi­ csatáról: „... mindkét részről acsar­­kodva verték egymásba a fegy­vert. Hunyadi válogatott fegy­vereseivel csak azt nézte, hol hatalmasodik el a pogány? Odavágtatott, mint az orkán, kétfelé vágott, iszonyatosat ki­áltott s úgy zekkentette el az erőszakos ellenséget, mint a mennydörgő villám szak­­gat­ia széllel az erdő mohos töltegóriásait!” „... Rab asszonyok e keser­ves öröm kiáltásával törték be a levegőeget. Hunyadi lábához estek, életüket köszönték neki és ruhája szegélyét csókolták. Hetven esztendős öregek, negyvenesztendős anyák, ki­­lenc-tíz éves gyermekek lán­caikat még reszkető kezeikben csörgetve térdeit ölelték, lá­bait csókolták és a Haza Aty­jának kiáltozták.. .* Hunyadi János képmása a Thuróczy-krónikában. /V

Next