Dunántúli Napló, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-22 / 274. szám

Beszélgetés Tillai Auréllal Ütem túl megás teamet*, halk beszéd­ű, nehezen vissza­idézhető arca — úgy tűnik — csak a pódiumon teljesedik ki igazán. Láttam már kó­rust vezényelni, szinte bele­olvadt a zenébe, részévé vált annak, részévé vált a kórusé­­nak is, bár mégis világosan fölismerhető, lényeges részé­vé. A zenével együtt, vagy ha úgy tetszik, a zenén keresztül egy érdekes egyéniségre lehe­tett felfigyelni. Ez a zenében oldódó egyé­niség azonban így, „prózában” először mindenképpen oldat­­lannak tűnik. Aztán egymás­mellé illeszkedő szavai las­sacskán valami szigorú rend­be, egy-egy gondolat érdeké­ben meghatározott, s tiszta képletbe sorakoznak. Úgy min­t a zenében. A zene sose önmagáért szü­letik. Sosem csak azért, hogy a zeneszerző önmagát kifejez­ze. Mindig kilencven száza­lékban a közönségnek szüle­tik. Vagy azért, hogy egy tár­saság eljátszadozzon vele, hogy úgy mondjam. Például egy vonósnégyes. Ilyenkor a ze­neszerző maga is beült közé­jük és játszott Vagy azért komponált, hogy nyilvánosan előadják művét a közönség­nek. Ezek szerint a zene még közelebb áll a közönséghez, mint más műfajok? — Véleményem szerint el­­választhata­tlan tőle. Ezt bi­zonyítja az is, hogy a zene az egyetlen művészet, ahol feltétlenül szükség van közve­títőre. S ahol a közvetítőre jóval nagyobb feladat hárul, talán úgy fejezhetném ki: új­ra alkotja a művet. A zene­szerző sosem tudja a maga gondolatait teljes egészében papírra rögzíteni. Sok függ a tolmácsolástól. Ezért a nagy­­közönség néha nem is annyira a zeneszerzőt, mint inkább az előadóművészt tartja számon. Akkor a zeneszerző és a közönség kapcsolata sorsdön­tő jelentőségű? — Azt hiszem. Ezért örü­lök többek között annak, hogy amikor a Kamarakórust, majd a baráti kört létrehoztuk, a közönséggel olyan sokoldalú kapcsolat­ba kerülhettem. A legkisebb dologban is: meg­hívók gyártása, műsorközlő szövegek írása, szervezés, elő­adás, beszélgetés. A zeneszer­zőnek keresnie kell a kapcso­latot a közönséggel, azután az érdeklődést honorálnia k­ell — folytonosan megismétlődik ez, s a kapcsolat így lesz ter­mékeny. Emlékszem, évekkel ezelőtt úgy találkoztam Tillai Aurél­lal, hogy éppen nyakig merült ezekben a tevékenységekben. Egy alkalommal az akkori szakszervezeti kultúrotthon udvarán találkoztunk: Tillai, a kórus, a gyertyák és az új­ságíró. Nem volt másutt pró­balehetőség, a villany se égett, így énekeltek tehát. A gyer­tyák romantikus fényében gyö­nyörűen szóltak a madrigá­lok, és az egész fiatal kórus roppant boldog volt. Igaz, ma már kényelmes otthonuk van a Nevelők Házában, de a bol­dogság nem múlt el A szün­telen munka , a szüntelen ta­lálkozás a zenével okozza ezt a boldogságot. Nem tudom, ta­lán az is, hogy azóta sikerült „nevet” szerezniük. A Pécsi Kamarakórus ez év tavaszán megrendezte Pécsett az­­ Or­szágos Kamarakórus Feszti­vált Sok helyen bemutatko­zott és országos minősítésen arany fokozatot kapott De a Tanárképző Főiskola Vegyes­kara, amelyet szintén Tillai vezet — tíz esztendeje —, ugyancsak aranyérmes lett, az L Debreceni Nemzetközi Kó­rusversenyen bejutott az öt legjobb ifjúsági kórus közé, az ország összes egyetemének és főiskolájának kórusverse­nyén megnyerte az első díjat, meghívásra új műveket adott elő a Zeneakadémiáin, és így tovább. S ha már az eredményeket sorolom: Tillai Aurélnak most adják ki a tizedik kórusmű­vét. Itt vonósnégyest, táncjá­­ték- és bábjáték-zenést, egy cancertino-t Most kapott meg­rendelést az Állami Népi Együttestől egy kórusmű meg­írására Melyik­­ legkedvesebb a titánéi közül? — Nem tudnék ilyet mon­dani. A legelső talán épp az­ért kedves, mert az első. Weöres versére írtam: „Nádi csibe fészken hál, kel a szellő, suttog már.. Kit tekint mesterének? — Kodályt és a reneszánsz kórusmuzsákát. Kodály volt az, aki a reneszánsz kórus­zene szerkesztés­módját, anyagszerűségét és az általa feltárt magyar népi dallam­világot ötvözte a modern zene kifejezőeszközeivel, s ezzel megteremtette az új magyar zenei nyelvet. A kóruszené­ben megkötöttséget okoz a művek énekelhetősége, s így talán kevesebb „modernség­re” van lehetőség. Hogy illeszkedik a zeneszer­zői és az előadóművészi mun­ka? — Jó, ha az ember kórust vezet, miközben komponál. Jó műhelynek lehet tekinteni a kórussal való foglalkozást Bár, ha saját műveimet diri­gálom, mindig nagyon ideges vagyok. Ha mások művét ad­juk elő, nyugodt vagyok, mert tudom, hogy a kiválasztott mű jó. Így viszont az ember egy­­személyben viszi vásárra a bőrét, mint dirigens és mint szerző. Ezért várja úgy, mi­ként reagál a közönség. Kedves zeneszerzője? — Bach. Sablonos felelet majdnem mindenki ezt felel­né. De Bach hatalmas, és amúgy sem lehet választani Egyikben ezt szeretem jobban, másikban azt , mint zeneszerző, kinek a versei ihletik meg leginkább? — Ihletésről szó sincs, in­kább arról, hogy nagyon sok vers elolvasása után egy-kettő alkalmasnak látszik zenei gon­dolatok kifejezésére. A tuda­tosságnak nagy szerepe van. Mégis előfordul, hogy egy-két verssor azonnal „zenélni kezd”. Leginkább Weöres Sándor ver­­sei ilyenek.­­ Elégedett a közönséggel? — Arra a Liszt-anekdotára utalnék, amelyet sokan ismer­nek: egy hangversenyen abba­hagyta a játékot és a fecsegő főméltóság felé fordulva azt mondta „Amikor a fenség be­szélget a szolgának hallgat­nia kell”. Manapság viszont kicsit ezt csinálja az egész társadalom. Miközben Bach, Beethoven vagy Bartók szól hozzájuk, az emberek vacso­ráznak, beszélgetnek, végzik mindennapos teendőiket. Ez a rádió átka. Elveszett a muzsi­ka ünnepi jellege. Sok ered­ményünk ellenére a zene em­berei ezért nem elégedettek. Csak ezért? — Meg azért sem, ha lái­­ í­ják, hogy a muzsika beszél­­­­getési témává zsugorodik. Úgy­­ értem, sokan azt képzelik,­ hogy ismerni a zeneszerzők­­ életrajzát a művek születésé­­­nek körülményeit, zenetörté­­­ neti adatokat és storykat ezt­ jelenti a zenei műveltség. Pe­­­­dig az volna jó, ha minél töb­­­­ben művelnék, de legalább­­ hallgatnák és élveznék a mu­zsikát. Összejönni, zenét hall­­­­gatni, muzsikálni, énekelni úgy , hogy a zene mindig kicsit ün­­­nepet jelentsen — ez lenne az­­ ideális. Mit tartana még fontosnak­­ elmondani? — Mint mondtam, a zenéről­­ nem beszélgetni kell, hanem­ közvetlenül találkozni vele__! Igaza van. A szavakkal ki­­ nem fejezhető muzsika szen­­tebb s gazdagabb is annál,­­ semhogy rövid mondatok se­­­gítségével megközelíthető len­ne. Tillai Aurél sem egészen­­ önmaga, ha hiányzik körülöt­­­­te életeleme, a zene. Bár nem sokáig hiányozhat ! Kezében ott libeg egy papír­lap most is. Gömbölyű kotta­fejek kísérik titokzatos cso­portokban a vers gyönyörű ritmusát: „Nádi csibe fészken hál...” — No, — mondja sugárzó arccal a zeneszerző — olvassa­­ el a szöveget. Kész muzsika. Hallania Erzsébet és az oroszlánokra gondolt, amiket a legjobban szeretett az egész világom, meg a zár­kózottságra, amivel örökre szakítani akart, mert a szák­iak, az oroszlánok, meg a kanyonok helyett ezentúl az embereket szerette vol­na szeretni. Azután valaki egy zseblámpával. ellensége­sen az arcába világított, egy pillanatig a bölcs, kékfény­ű gúny megdermedt rajta, azu­tán elérkezett a döntő pilla­nat, amikor kínosan tehetet­­len k érezte magát, s a riadó­­atf megérkezése előtt leug­­rot a garázs tetejéről, az em­­be közé. A Vadembert betuszk­olták a T­unusba, valaki azon­­­ tv-ka­merák elé akarta­m­, de egyelőre az az ont érvényesült, hogy hoz kell vinni, mert le­­■?, hogy valamelyik ei­­­­ntézetből szökött A Vadember nem sze­­nt elmegyógyintézetek székébem, egy protest­­mindenesetre azonnal " csigálta és megállapított­­hogy makkegészséges és e­l­­­írni képességei teljesem hibátlanok, a típusa hegyi ,h­­azásra vall, a mozgása, m­a tartása viszont telje­­s i elüt minden más emb­er­­. l okozta a helyzet bizony­tól­­ igáz, hogy nem tudtak ve " beszélni, mert a Vad­ember nem ismerte a szo­kásos művelt nyelvj­árásokat, és hiába hozták ki a közpon­ti könyvtárból az összes fel­lelhető­ szótárt, egyelőre nem tudták lefordítani, amit a Vadember mondott, csak bá­multak rá, anélkül, hogy egyetlen szavát is megértet­ték volna. A Vadember fokozatosan ismerkedett meg a civilizá­cióval, a cipővel, az ügyira­tokkal, a hivatalnokokkal meg a szempontokkal és közben ál­landóan türelemre intette ma­gát, mert tudta, hogy az em­berek meg a saját addigi éle­te miatt súlyos áldozatokat kell neki hozni, és gyakran eszébe jutottak azok a pilla­natok is, amikor a garázs te­tején állt és megadta magát. Időnként felködlöttek benne az ősi intelmeik, az anyja, a szerelme meg a remeték, akik többször figyelmeztették, hogy kerülje az embereket, de a Vadember ilyenkor mosoly­gott, és a civilizált fogalmak megfelelőjét kereste: például, az utcák száraz kanyonok, a toronyházak szürke sziklák, a repülőgépek pedig dühös sasok voltak. A Vadember pontosan tartotta magát az eredeti fogadalomhoz, igyeke­zett mindennel szakítani, ami a szikláikhoz meg az oroszlánok­hoz fűzte, de eljött egy szi­tuáció, amikor az embereknek feltűnt a Vadember mozgása. — Miért akar ez minden áron egyenesen járni? — kér­dezték az emberek csodál­kozva egymástól. — Talán valami testi hibá­ja van? ...­ — Fel kellene világosítani... — Tulajdoniképpen a nevét se tudjuk... — Egy­általában mit akar tőlünk? A Vadember ekkor érezte először, amióta elhagyta a kanyonokat, hogy valami bi­zonytalanul megmozdul alatta, és nem tudja felfogni a moz­gás irányát. Ezt követően hi­bát hibára halmozott, nem voltak ezek döntő jelentőségű hibák, csak kissé kellemetle­nek, és teljesen megzavarták a Vadembert Egyre jobban elkomorult egy hajszolt vad benyomását kelltette, időnként rémülten az emberekre me­redt, mintha valaki a halálos ítéletét mondta volna ki fö­lötte. Kilencven nappal azu­tán, hogy leugrott a garázs tetejéről, a Vadember megbe­tegedett. A professzor az em­berek kérésére többször ala­posan megvizsgálta. — Mi baja van? — kérdez­ték. A professzor lefordította a tenyerét — Ki tudja? A Vadember csukott szem­mel feküdt az ágyon, különös, nehéz víziók gyötörték, és nagy belső kínokat élt át mintha valaki szörnyű bosszút akart volna állni rajta. Rövidesen meghalt ostobán és romantikusan halt meg. Nem ismerte a műveltebb nyelvjárásokat, ő egyelőre csak a kanyonok meg a szik­lák nyelvét beszélte, s így tulajdonképpen egyetlen sza­vát sem értették meg. Néhány igaz és fontos ember kivételé­vel lényegében senki se gon­dolta komolyan, hogy tényleg vadember volt 1964. november. Lovász­ Pál: Őszi prehi­dium­ A nyár aranyban hempergő világa új rendnek adta át helyét. Kövön, fűszálon tespedt fényre, mázra nyers változás sújt szerteszét. Zászlót cserélt fönn mindenütt az erdő, a bíbor győztesen lebeg. Fák, bokrok, cserjék megváltást remélő harcos színűkben boldogok. A hegy bölcs homlokán derű sugárzik szét, s ősidejű hittel tekint a megváltó magasba. Tudja: töretlen éli át a tél korbácsát, kínpadát, s lát majd tavaszi, tiszta csillagokra. Káldi János: Qlíjúle sor, tetőim s­ző­m ű­ríi s i­ qgaL A szemeim ma nem szólnak semmit, oly tűnődőek, örömtelenek. A tél nagy, lassú függönyét nézik, amely ott alant félénken lebeg. Ó, szólnának ők, csak szállna már itt virág­szoknyádnak reggeli röpte. Énekelnének, mint a madarak — némíthatatlan és mindörökre. Déryné késői követői... Hétmillió ember színháza — A kezdet: bohócok, bűvészek „Tartuffe" diadalútja — Miller és Donizetti — Illyés Gyula új darabja A londoni Daily Worker a minap érdekes cikket közölt „a világ egyedülálló színházá­ról, amelynek nézőterén esténként 6—8 ezer ember kíséri figyelemmel a színpadi hősök sorsát.” Kevesen tudják: az „egyedülálló színház” számunkra olyannyira természetessé vált, mint akármelyik más „testvére”, a tizen­negyedik évadjába lépett Állami Déryné Szín­ház — amelyről az említett londoni cikk szólt — meghódította magának a magyar fa­lu apraját-nagyját. Estéről estére az ország legkülönbözőbb ré­szén 12 társulata lép a közönség elé: eddig körülbelül 30 ezer előadást tartottak hét mil­lió néző előtt! Autóbuszaik esőben és sárban, hóban és fagyban több mint 7 millió kilo­métert tettek meg, tehát minden egyes láto­gatóért ezer métert! Játék a számokkal? Igen, az: a meghökkentő statisztika azon­ban gondolatébresztő Maliéret, élmény­­fakaszitó Shakespearet, mesés kedvű Jókait, drámai ihletésű Katona Józsefet, klasszikus Sophoklést, modern Arthur Millert jelenít. 1837 óta például Magyarországon a „Tartuf­fe”-ot 591-szer mutatták be, a Déryné Szín­ház azonban egymaga majd 700 alkalommal játszotta­ Az ,„Ahogy tetsziks”, s az Arany­ember” hasonlóképp csaknem kétszer annyi­szor szerepelt műsorukon, mint másfél szá­zada az összes többi hazai színházban együtt­véve. S amit képtelenség számokba foglalni: százezreket formáltak érzelemgazdagabb, mű­veltebb emberré! JÓKAITÓL LORCÁIG Az első előadást 1951. augusztus 20-án tar­tották a dunapentelei általános iskola udva­rán. Az esztrádműsorban bűvészek, bohócok is felléptek. Nehogy a színfezek magvasabb versei, jelenetei, darabk­ezletei „unalomba fulladjanak”.... A második évadban már hódított Jókai, s persze az „elmaradhatatlan” operett. A közelmúlt sikerei: , Sophoklés, Lorca, Shakespeare. Hosszú az út Jókaitól Loncáig. Az előbbi manapság főleg az iskolások, utóbbi a fogé­kony fiatal értelmiség kedvence. Az igények differenciálódtak: hanyatlóban az operettkul­tusz — inkább a modernebb hangvételű zenés vígjátékot szeretik — s aligha akad olyan klasszikus, vagy XX. századi darab, ame­lyet „nem értenek vidéken”. A Déryné Szín­ház tényekkel bizonyította: az igazi művészet nemcsak a városi kőszínházakban, hanem a művelődési házak „szerényebb” színpadán is utat talál a közönséghez. A darabválasztás szempontjából fejtörést okoz az a bizonyos „szerényebb” színpad, amelyen öt-hat szerep­lőnél több nem fér el A kényszerűség tör­vénye késztette — elsősorban Kertész László Jászai-díjas főrendezőt — a kamara-előadá­sok Déryné Színházra olyannyira jellemző művészi koncepci­ó kialakítására. Sal­langmentes tömörség, világosságra és közért­­hetősére törekvő egyszerűség e stílus fémjel­­zője. Eszközei a klasszikus színészi iskola ki­fejezésvilágának, s a modern technika leg­egyszerűbb vívmányainak ötvözéséből alakul­tak ki. Csoda-e, hogy Larcanate — s századunk többi, igazán korszerű művészének — népi ihletésű, modern formavilágú alkotásait sike­rült a Déryné Színháznak megértetnie és megszerettetnie a vidékkel?... MI LESZ HOLNAP? Íme, dióhéjban a következő idei bemutatók: „Édes fiaim". Az első Miller-premier. Pár évvel ezelőtt még meglepődtek, amint egy tanyai vendégszereplés alkalmával „Nagy­­világ”-ot láttak a nézők kezében. Most már senki sem csodálkozik a Miller-bemutatón. Jókai: „A szerelem bolondjaiElső elő­adás november 28-án Komáromban. A fan­­táziadús mesemondó születésének 15­. évfor­dulója alkalmából sírjának megkoszorúzása van csehszlovák—magyar baráti találkozóval egybekötve. Gyárfás Miklós „Kisasszonyok a magasban” című darabja az utolsó 1964-es bemutató. Ve­­reczkey Zoltán vezetésével már javában tar­tanak a próbák: ő egyébként nemcsak szí­nfez, rendező, hanem szerző is. Az előbbi Jókai regény színpadi változata ugyancsak az ő munkája. Mi lesz jövőre? Két felújítás: Mikszáth, „Tavaszi rügyek” és Mark Twain „Koldus és királyfi” című darabját játsszák — utóbbit ifjúsági előadás­ként Valószínűleg az „Ilyen nagy szerelem”, s a „Volpone” zárja az évadot A színház mind jelentősebb részt vállal a mai magyar dráma népszerűsítéséből. (Eddig csaknem száz ősbemutatót tartottak!) Sikerült Illyés Gyulát is megnyerni: az évad során új darabját láthatják a faluszínház nézői. A másik meglepetés egy ismeretlen pápai pedagógus, P. Horváth László drámája lesz. A „Viaszrózsák” kalandos úton jutott el a dramaturgiára, amely tehetségesnek s bemu­­tatandónak ítélte a vidéki pedagógus-házas­pár konfliktusát kibontó színdarabot. A pre­miert jövő tavaszra tervezik. Mert új szerzők felkutatását is feladatuk­nak tartják, szeretnék, ha a klasszikusok mel­lett Illyés Gyula és több mai magyar szerző ihlető-patronáló műhelyre találna a Déryné Színházban... S megpróbálkoznak az operával is! Így került a műsortervbe Donizetti dalla­mos, vidám hangulatú kisoperája, ,tíz ezred lánya”. Az úttörő jellegű előadás rendezője, szereplői bíznak abban, hogy a vidéki szín­házlátogatók együttérző elismerésével talál­kozik az igényes, zenei közönségnevek­et is magáénak érző színház szándéka. Veszprémi Mikié»

Next