Dunántúli Napló, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-25 / 118. szám
!?S: május 25. Csokonai Lillája és a dunaalmási körzeti orvos Az olvasót bizonyára gyanakvásra készteti a címbeli meghökkentő párosítás, holott az csak látszólag s csupán annyiban rendhagyó, amenynyiben a dunaalmási körzeti orvos, dr. Ferenczy Miklós érdeklődését is eltérőnek minősíthetjük az átlagostól. „Rendhagyó” tevékenységének egyetlen általunk is ismert terméke az a Csokonai Lillája c. könyvecske, amit a Hazafias Népfront Komárom megyei Bizottsága adott ki a megyei Művelődési Osztállyal karöltve. A szerző tehát az ezernél csak alig több lakost számláló Dunaalmáson él, méri a vérnyomást, írja a recepteket, látogatja fekvőbetegeit, és hallgatja panaszaikat. Mindezek mellett azonban arra is telik az idejéből, hogy a rég porrá omlott költő kedves, Lilla nyomait is fölkutassa szerte az országban, s az emlékmozaikokból imponálóan gazdag adatgyűjteményt állítson össze a „kedves lélekről” Lilláról, akit — miképpen azt mindanynyian tudjuk —, rendes nevén Vajda Juliannának neveztek, de számontartottabb és emlékezetesebb nevét a „kedv, remények s Lillák” Wlady szavával), fél magyar eget fényküllőző költőjétől, Csokonaitól kapta. Mégse jól neveztem meg a műfajt: adatgyűjteményt írtam, holott krónika az, mégpedig különös krónika, amelynek mindenik hosszabb-rövidebb fejezetében előbb-utóbb Dunaalmásra bukkanunk. Az események földrajzi középpontja Dunaalmás: a profeszszor Csokonaiba beleszerelmesedett Lillát az „előrelátó” szülők ide telepítik át 1797 őszén a „közelgő szüret miatt”, no meg még inkább azért, hogy a Vajda-háznál sűrűn vendégeskedő Lévai István fakereskedővel — aki egyébként „jómódú ember és szelleje is van” —, megkedveltessék eladó leányukat A fejezetek és az események középpontjában azonban nem csupán Dunaalmási találjuk meg, hanem Csokonai és Lilla személyét is. Ferenczy azonban nem csupán egybeszerkeszti az irodalomtörténészek hitelesnek bizonyult szövegeiből a dunaalmási vonatkozásokat, hanem maga is kutat és újabb adatokat rögzít Csokonai 1802. évi dunaalmási látogatására vonatkozóan. Nemegyszer kissé színtelen hangja is átmelegszik, amikor kutatásáról számol be: „Hallatlan izgalommal lapozgattam a dunaalmási ref. eklézsia évszázados matrikuláinak megsárgult lapjait, amikor megpillantottam Lilla nevét Vajda Juliánná néven bejegyezve.” Lévai ugyanis nem tűrte a Lilla név használatát. Pedig Vajda Juliánná csak Lilla volt Dunaalmáson; mindenki így ismerte és így is maradt meg az almási nép emlékezetében mindmáig van. Ennek a névhasználatnak a bizonyítékait is Ferenczy könyvéből ismerjük meg, s nála olvashatjuk először a dunaalmási ref. egyház anyakönyvébe Barsi János prédikátor által 1844. ápr. 17-én eszközölt alábbi bejegyzést: „1844. ápr. 17-én Nagytiszteletű Végh Mihály úr mocsi lelkipásztor Komárom Egyházmegye Esperese Esztergom—Komárom Megyei Dispensatiok mellett összeeskedtetett Néhai almási lakos Nzetes Lévai István úr özvegyével Szetes Vajda Juliánna Asszonysággal, Néhai Vitéz Csokonai Mihály Lillájával.” Csokonai Lillája ma is megbecsülésben részesül. Dunaalmási volt lakóházán emléktábla hirdeti: „Ezen házban élt és halt meg Lilla, Csokonai költészetének nemzője”. Van a faluban Lilláról elnevezett kút, Lilla-sor, és az almási temetőben van a sírja, amelynek kövére Végh Mihály esperes, a második férj nem a megszokott szöveget vésette, hanem csak ennyit: Lilla áldott hamvainak... és most mindezekhez járul további ,gazdagodásként Ferenczy Miklós könyve, amelyet örömmel és élvezettel olvastunk. Bizonyság ez a könyv, hogy mily sokat tehetünk irodalmi stb. hagyományaink feldolgozásának a területén. Ilyen vonatkozásban példaadó e mű mindanynyiunk számára, s nagyszerű teljesítménye a helytörténeti kutatásnak. Szász Levente Új Kozmosz-sorozat a „sci-fi” irodalomból Van mit pótolni. A világ minden táján, a Szovjetuniótól az Egyesült Államokig a sikerkönyvek listáján ott vannak a science fiction irodalom alkotásai is, a mozikban, a televízióban nagy sikerrel játszók a „sci-fi” filmeket Idehaza két film a televízió képernyőjén egyegy, nagy időközökkel megjelenő könyv — ennyi az egész. Érthető tehát s az olvasói igény oldaláról is igazolta a Móra Ferenc Könyvkiadó kezdeményezése, ami szerint, a nagysikerű Kozmosz-sorozaton belül megindítja a Kozmosz Fantasztikus Könyvek folyamát. Jó kezdeményezés, rangos tartalom — a tervek ismeretében ezt állapíthatjuk meg. A kiadó ugyanis nem csupán egy-egy mű megjelentetését tervezi. A kötethez kiegészítést fűz. Kritikai hangvételű életrajzban mutatja be a szerzőt, s irodalmi-tudományos munkásságát, valamint tanulmányt is közöl. A tanulmány — a szerzők neves magyar természettudósok, kutatók — a kötet témájához kapcsolódva ismerteti meg az olvasóval a tudomány álláspontját a történetben szereplő technikai, tudományelméleti kérdésekről. Mondhatjuk: a realitás kontrollját képviselik ezek a tanulmányok, s egyben arra is válaszolnak, mi lehet a mai fantasztikumból a holnap realitása. A kiadói tervek szerint a Kozmosz Fantasztikus Könyvek folyamát a műfaj világhírű művelőjének, az amerikai Isaac Asimovnak a regénye — A halhatatlanság halála — nyitja meg. További öt kötet lát még napvilágot ebben az esztendőben. Fred Hoyle angol író regénye, Karinthy Frigyes fantasztikus elbeszéléseinek egy gyűjteménye — A delejes halál címmel — valamint egy japán, s két szovjet szerző műve. A jövő évi „sci-fik” között találjuk majd Krystof Borun lengyel író Antivilág című kisregényét, egy amerikai, egy angol és egy szovjet művet. Külön öröm, hogy a jövő évi tervben már mai magyar szerzők művének kiadása is szerepel: Nemes László regényt publikál — mélyhűtött szerelem címmel — Cserna József pedig — Dráma a Holdon címmel — elbeszéléseket. Dzin Jantini napjé 7 Martyn Ferenc kiállítása elé 1946-ban, a budapesti régi Műcsarnok falai között nyitt utoljára gyűjteményes kiállítás Martyn Ferenc festményeiből. Kállai Ernő — a háború utáni évek kiváló művészeti szervezője, esztéta, kritikus, művészettörténész, jóbarát — szorgalmazta s rendezte meg a tárlatot, amelynek emlékét néhányan máig is őrzik. A kiállítás szerény kis katalógusának igényes, elemző bevezetőjében Kállai Ernő fájlalta, hogy helyszűke miatt annyi kitűnő alkotás bemutatásától el kellett tekintenie: sem a művész plasztikai munkásságát, monumentális emlékmű-terveit, sem rajzait nem láthatta ezúttal a közönség. „De a kiállítás e kényszerű megszorítások ellenére is imponáló képét nyújtja egy nagylélegzetű és látomásaiban szuggesztív erejű, gazdag, változatos ábrázatú és mindamellett egységes jellemű művészeti munkásságnak” — írta végezetül. — S most, huszonhárom esztendővel később, Martyn Ferenc pécsi kiállításának küszöbét hasonló gondolatokkal lépjük át. Jó lenne többet együtt látni: az életművet a maga teljességében. A vibráló felületű, meleg sárgás-zöld dunántúli tájképeket, a vörösbarna ragyogásé spanyol és délfrancia városábrázolásokat, a lélekjellemző portrékat, a Rákóczi-sorozatot, a többszáz remek rajzból legalább néhányat, az irodalmi alkotások kísérőjeként készült illusztrációkat, a plasztikai műveket, porcelánokat — arról nem is szólva, hogy a kiállításon szereplő művek csoportjából még mennyi maradt otthon, a kis raktárszoba polcain! — De ne legyünk sokat akarók, a nagy kiállítások mindig fárasztóak s a végére érve a látogató már csak néz, s nem lát. — Végeredményben egyetlen mű hordozza alkotója tehetségének, tudásának erényeit. Martyn Ferenc 1940 óta él Pécsett. A háború elől — tizenöt éves tartózkodás, kemény alkotómunka után — akkor tért meg Párizsból. A pécsiek — de szerte a megyében is — jól ismerik. Tudják róla, hogy az elsők között, 1950-ben városa bizalmából tanácstag lett s azóta fáradhatatlan gondossággal viseli e tisztet. Ismerik, mint a Dél-Dunántúl képzőművészetének szervezőjét: Mohácson, Szigetváron, Villányban élő festőbarátainak műtermeit járja, a megye művészeit a nádasdi alkotótelep közösségébe vonja — hosszú éveken át. Mivel somogyi születésű — az ottani művészéletre, de a kultúra fejlődésének egészére is gondja van: köztéri szobrokra, utcák elnevezésére, jubileumokra tett javaslatait meghallgatják, elfogadják. Mindamellett a Képzőművész Szövetség választmányának tagja . Itt a művészet országos ügyeinek intézésével törődik. Egyszerű, szerény műhelye sokszor olyan, mint a tanácstitkár fogadószobája: panaszosok, segítséget, tanácsot kérő művészek, ismeretlen érdeklődők és barátok egymásnak adják a kilincset. Megesik — mozgalmas napok után —, ha alkotni akar, el kell utaznia. Művészi munkásságával, sokrétű alkotótevékenységével az 1946-os budapesti kiállítás óta részleteiben ismerkedhettünk: 1947-ben Pécsett volt tárlata, 1951-ben itt és Szekszárdon bemutatta a Rákóczi szabadságharcáról készült „Vázlatok a kuruc korról” című festménysorozatát. 1955-ben és 1957-ben városunk közönsége dunántúli tájképeiben gyönyörködhetett, azután 1960—65 között néhány rajzkompozíciója, irodalmi kísérőrajzai szerepeltek Kaposváron, Budapesten, s külföldi magyar tárlatokon, a velencei biennálén. 1965-ben, a Janus Pannonius Múzeum porcelánműveiből rendezett bemutató kiállítást. A csoportos tárlatokon néha feltűnt egy-egy színes festménykompozíciója: csendélet, vízi emlék, madár é s azt sejttette, hogy Martyn Ferenc munkásságát az eddigi bemutatók után is alig ismerjük. A mostani pécsi kiállításon a művész 32 festményét látjuk. A szám nem nagy, mégis, Kállai Ernő szavaival élve, a kései bemutatkozás „nagylélegzetű”, „változatos” és mégis „egységes”. 1942-től napjainkig követheti a látogató az alkotás útját, amelynek során a művész a szüntelenül változó élet részeseként, öröm—bánat, háború— újjászületés, gáncs és emelkedettség megannyi ellentétében művein összegezte világképét. S ha a festmények között a tüzesen ragyogó színek erejétől lenyűgözve, a lendülő, szálló formák fergetegében titkon felfedezzük önmagunk örömérzését — azt is látjuk, hogy a művész világképe mennyi hittel, bizakodással teli, felelősségtudattal, következetes akarattal s bátran vállalt emberi, művészi élet. Martyn Ferenc festészetének különös, sajátos nyelvezetét az először látó, a műveivel még ismerkedő, talán első szóra nehezen érti. De a művek magával ragadó hatásától senki nem szabadulhat. A művészi közlés öröme és a festői kifejezés tartalma akkor válik a művet szemlélő sajátjává, ha a színek, formák, ábrázolások hatását engedi magára áramlani, érzelmeit s gondolatait megkísérli a művészi szándék irányába fordítani. Akkor polemizálhat vele, kérdezhet a képtől: a szín, a forma felel: kék tenger tiszta vizének, halászemberek szótalan, kemény munkájának emléke int az egyikről, hajókkal, óriás vitorlákkal telt déli kikötő a másikról. Itt baranyai népi élet eszközei rendeződtek csendéletté: duda, járom, mángorlófa, vonyó, lopózott sziklás, barlangokkal rejtelmes, barna-zöld hegyvidéki táj élménye vált halhatatlanná. A vérpezsdítő, gazdag színvilágban egy percre megtorpan az öröm: tompa, komor hangulatú, nagy vászonról, vicsorgó, szőrös kimérák, hegyes karmok lesnek, a fasizmus szörnyetegei. Huszonöt éve fájó emlékeket ébresztenek, hegedt, soha nem gyógyuló sebeket újrafakasztón. A legújabb művek a harmónia, a kiegyensúlyozott élet, a nyugodt derű kifejezői. Monumentális építkezésünk dekoratív felülettagolásának itt rejtőző lehetőségei. Végül az életmű, a művész bölcs igazsága, a mesterség „alázatos” tisztelete, amely végső soron az elérhető legmagasabb művészi csúcsot jelenti. Martyn Ferenc — magáról úgy mondja — mesterember. Mestersége a világ szépségeit, az élet, a természet gazdag változásait a maga lehető teljességében kifejező művészet. A tárlatlátogató ennek a mesterségnek remekeivel ismerkedhet. Hárs Éva Csendélet Spanyol tengerpart Kádár szerszámok